A Kálmán-nap esetében fájó párkapcsolati drámára számítottam, ehhez képest sokszor inkább tragikomédiának éreztem, meglepően sokat nevettem, és úgy érzékeltem, így volt ezzel a közönség többi tagja is. Tudatosan hoztál bele több humort, vagy inkább arról van szó, hogy túlságosan is magunkra ismerünk ezekben a szituációkban, és a nevetés ilyenkor egy védekező mechanizmus?
A közönség reakciója nagyjából lefedi azt, amit én is produkáltam, miközben a szöveget írtam. Eleve viccesnek szántam, és ez még felerősödik azáltal, ahogy megszólaltatjuk. Egyébként nagy a hiányérzetem a humor jelenlétével kapcsolatban a hazai filmben és színházban. Amit látok, az nekem túl vaskos, rosszul interpretált vagy forszírozott. Mi sokáig csiszolgattuk ezt a filmben, hogy tényleg vicces és finom legyen, hogy a közönség önkéntelenül nevessen fel rajta, ne csak azért, mert kierőszakoljuk belőlük. A humornak akkor van értelme, ha nem megy át bohóckodásba, és érzékelhető marad mellette a mélység is, amit a film céloz. Vannak olyan pontok, amikor nagyon szorosan követi egymást egy sötétebb tónusú és egy vicces mondat, mint például amikor Ernő mesél a vízfejűségben elhunyt fiáról. Ez az érzelmi dinamika, ami a szövegben és a játékban benne van, szándékos. Kontrasztot ad a drámához, de másrészt egyfajta eltávolodás is a személyes érintettségtől. Máskülönben az ember hajlamos szentimentálissá, majd didaktikussá válni, ha a saját problémáiról beszél. A humor segít ezen felülemelkedni és befogadhatóbbá tenni.
A közönségtalálkozón azt mondtad, hogy nem csak magatokról mintáztátok a karaktereket a trilógiában, hanem az ismeretségi kör is adott inspirációt hozzájuk. Előfordult már, hogy valaki annyira magára ismert, hogy ezt zokon is vette?
Az az érdekes, hogy az emberek általában magukat nem szokták felismerni, sőt, még ha nem is arról van szó, hogy közvetlenül róluk mintáztuk a karaktert, akkor is csak a legritkább esetben vonatkoztatják saját magukra az olyan vonásokat, amik egyébként rájuk is jellemzők. Előfordult, hogy Domához egy előadás után odament az egyik valódi személy, aki konkrétan ihlette a karakterét, és megdicsérte, „hogy ez nagyon jó volt, ismerek ilyen figurákat.” De hallottam olyat is, hogy a közönség soraiban egy anyuka nem bírta magát türtőztetni, és fennhangon kijelentette a kislányának, hogy „ez az apád!”. Sok mindenki felismerhető benne, mert tipikus figurákról és helyzetekről van szó, szándékosan úgy is lettek kiválasztva, hogy kimaradjanak közülük a nagyon specifikus dolgok. Arra törekedtünk, hogy mindig a legáltalánosabbat ragadjunk meg. Pont az ellenkezőjét csináltuk, mint ami általában a forgatókönyvírásnál szokás, nálunk az volt a lényeg, hogy ne legyen benne semmi speciális, ne legyen benne csavar, ne legyen túl érdekes, mert különben azt fogjuk érezni, hogy nem hasonlít az átlagos hétköznapokra.
(fotó: Baski Sándor)
Tóth Orsi alakítja a feleségedet a filmben, aki több éves szünet után tér vissza a vászonra. Miért rá gondoltál, amikor megüresedett a szerep?
Organikus folyamat volt, Orsinak mindig nagyon tiszteltem a filmes munkáját. Pontosabban én alapvetően mindig vonzalmakat élek át, ha valakinek tetszik a játéka a filmvásznon, nem is azt mondom rá, hogy nagyon jó, hanem elkezdem nagyon szeretni. Miközben az Ernelláék Farkaséknál előadást csináltuk, sokat cserélődtek a szereplők, mert a lányok elmentek szülni. Orsi neve ott merült fel először bennem, mert láttam benne azt a kislányt, akit a filmben Lujza, a saját lányom alakít. Orsi nagyon gyorsan be tudott kapcsolódni ebbe a társaságba, és a következő darabban, az Egy százalék indiánban pedig már kifejezettem rá is írtam az egyik szerepet. Miután Török-Illyés Orsolyával megszakadt a kapcsolatunk, és ő kilépett az egészből, Orsit hívtam el játszani a Kálmán-nap filmbe is. Vele ekkor már bőven összeszoktunk, ráadásul közelről nézte végig az egész kálváriát, amit a Török-Illyés Orsival való különvállásunk jelentett, és közben ő is egy közeli emberré vált. Úgy éreztem, hogy nem nyúlhatok messzebbre, nem hozhatok ide egy idegent.
A Kálmán-nap és az Egy százalék indián filmváltozatát egyben forgattátok. Miért döntöttél úgy, hogy két, még kisebb költségvetésű filmet csinálsz meg egyben?
Azért, mert minél hamarabb le akartam zárni ezt az egész trilógiát. Számomra ez nem csupán egy művészeti projekt, hanem egy életszakasz, ami összekapcsolódik egy gyászfeldolgozási folyamattal. Igazából már 2021-ben, de legkésőbb 2022-ben ki akartuk a filmeket hozni, de ezt blokkolta a COVID. Sem művészileg, sem magánéletileg nem tudtam továbblépni az elmúlt három évben. Valahogy úgy vagyok vele, mint Antigoné a temetetlen halottal, addig nem nyerek megnyugvást, amíg nincs mindegyik a közönség elé téve. Ez a folyamat akkor záródik majd le teljesen, ha az Egy százalék indián is a mozikba kerül. Akkor fogom tudni csak elindítani a következő projektemet. Nagyon örülök, hogy már dobozban vannak, és létrejött a két univerzum, nem csak színházban létezik a trilógia, hanem filmen is. Ezeket a történeteket nagyon hasznosnak tartom, és jó, hogy innentől bármikor előszedhetők.
A Kálmán-napban
Ha a trilógia a filmekkel lezárul számodra, mi lesz a sorsa a színpadi verzióknak?
Nem hinném, hogy levennénk őket repertoárról, mert a színház egy önmagát folyamatosan újrateremtő forma. Amíg a film a történet optimumát mutatja meg, addig a színház folyamatosan fejlődik, már most mindkettő egy fokkal fejlettebb formában látható a színházban, mint amit a kamera előtt rögzítettünk. A szöveg ugyanaz marad, de a hangsúlyok folyamatosan máshova tolódnak. Ennek a folyamatnak a közönség is a részese, ahogy változik a kor körülöttünk, úgy a mondatok is elkezdenek mást jelenteni. Erre a közönség reakciói alapján mi is rá tudunk segíteni, így együtt fejlesztjük velük az előadásokat. Az Ernelláék Farkaséknált is csak azért vettük le a műsorról, mert azt komplikáltabb volt mozgatni. Az egészet újra kellett volna próbálni, és akkor már egyszerűbb lenne egy teljesen új előadást létrehozni. Ráadásul elkezdte a saját életét élni, rajtunk kívül is sokan játszották, külföldön is. Úgyhogy inkább elengedtük.
Ahogy a színpadon, úgy mindhárom filmben is te játszod a főszerepet. Színészként melyik a nehezebb helyzet neked, ha saját magadat kell rendezned, vagy ha téged rendeznek?
Egyértelműen az, ha engem rendeznek. Olyankor meg kell értenem a rendező világát, a három alapdolgot, amit neki ki kell alakítania, nekem meg színészként beletalálni. Ez a három az atmoszféra, a ritmus és a stílus. Az csak utána jön, hogy miről szól a maga a szerep, mi a dinamikája, mi a karakter íve a történeten belül. Ez akkor tud nagyon nehéz lenni, ha a rendező nem találja a stílust, a karakterek nem koherensek. Ha viszont jó irányitás alatt van az ember, akkor ilyen nem fordul elő. Én általában mindig teljesen rábízom magam a rendezőre, nem is tudok másra nagyon figyelni útközben, elég nekem a saját gondom-bajom színészként, nem tudok olyankor rendezői fejjel gondolkozni.
Mi a helyzet, ha saját filmedről van szó? Például amikor a Kálmán-nap egy-egy jelenetében öten is szerepeltek egyszerre, oda tudsz figyelni a többiek játékára, vagy csak utólag visszanézve?
Sajnos sokszor a többieket figyelem, látnom kell, hogyha a színész nagyon másban van, nem születik meg a szükséges interakció. A saját filmednél arra treníroznod magad, hogy a „harmadik szemed” ott legyen a kamerán is. A Kálmán-nap például tele volt hosszú beállításokkal, ilyenkor már az elején le kellett állni, ha valami félrement. Ez egy komplex figyelem, de nekem kevésbé okoz nehézségét, mint az, hogy egy idegen univerzumba lépjek be, és ott hirtelen megértsem, hogy mit tehetek hozzá, mi fér még bele, és mi nem. Egy forgatáson erre nincs idő. Általában az van, hogy kapok egy forgatókönyvet, elolvasom, egyszer-kétszer beszélgetek a rendezővel, aztán kimegyek a forgatásra, és felvesszük. Az alkotói folyamatból teljesen kimaradok, nem tudom, hogyan jutottak el idáig, csak szembesülök a szöveggel, egy térrel, a többi szereplővel. Ez a saját filmjeimben egyáltalán nem így történik, a színészekkel már hónapokkal korábban elkezdünk próbálni. Bevonom őket a kezdetektől, hogy ne legyen idegen számukra az egész. Nagyon sokat tud segíteni, ha eleve otthon vagy a történetben, és sokkal stresszesebb, ha ezt a forgatáson kell megtalálni, főleg, ha egy főszerepről van szó.
(fotó: Baski Sándor)
Még 2010-ben azt mondtad a Filmhunak: „A filmjeimmel amilyen gyorsan csak lehet, megszüntetek mindenféle kapcsolatot. (...) Nem jó őket újra megnézni, mert a saját színvonaltalanságommal szembesít, hogy akkor fontosnak gondoltam bizonyos dolgokat, de ma már nevetségesnek tartom őket.” Igaz ez a filmes szerepeidre is? Képes vagy újra nézni őket, vagy hasonló érzések fognak el velük kapcsolatban?
Soha nem nézek újra semmit, legalábbis teljes egészében biztosan nem. Nagyon gyorsan el szoktam tenni őket, ennek több oka van. Ha létrehozol valamit, akkor nagy csapda, hogy utána csak azon keresztül méred és értékeled magad. Elkezdesz a múltban élni. Én mindig próbálom azt nézni, hogy mi az, amit adott pillanatban jelentek, mi az, amit jelen pillanatban tudok, és számomra nem számít az, amit korábban tudtam és jelentettem, mert az már nem én vagyok. Magam körül látom, hogy ez bizonyos embereknél milyen befékezéseket, lebénulásokat okoz, nem csak mint alkotónak, hanem jellemfejlődés szempontjából is. Ennek az elkerülésére van egy módszerünk, minden alkalommal, amikor elkezdjük a legújabb előadást, egyenként kiülünk egymás elé, és hiába ismerjük egymást harminc éve, megnézzük azt, hogy most, ilyen idősen mit jelentünk a többiek szemében. Ezzel fontos szembesülni, hogy ne csak saját magunkról legyen valami elképzelésünk. Én, most, 52 évesen nem ugyanazt jelentem, amit 42 évesen, vagy 32 évesen jelentettem, és ezt folyamatosan tudnom kell magamról színészként is.
Ilyenkor miket beszéltek át egymásról?
Például, hogy milyen munkakörökben tudnak elképzelni, mi lenne most a neved, milyen életproblémáid vannak, mi van az arcodra írva. Körbe rajzoljuk egymást egész életét, a jelenlegi személye alapján. Én például egy időben ez alapján mindig azt kaptam, hogy tanár vagy valami hasonló vagyok.
És mostanság?
Mostanában azért megkapom azt, hogy hajléktalan. Kétszer be is raktak már filmbe hajléktalanként. Erre szükség van, látnod kell, hogy mire vagy alkalmas és mire nem. Például hiába csináltam én korábban nagy költségvetésű filmeket, most oda van a nevem mellé biggyesztve, hogy Hajdu Szabolcs – független filmes.
Az Ernaellák Farkaséknál című filmben
Ismét egy korábbi énedtől idézek, az imént említett interjúban merült fel, hogy gondolsz-e magadra színészként. Akkor azt mondtad: „Nem, gyenge vagyok hozzá. Igazán nagy színészeket láttam munka közben, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nekem ezen a téren nincs keresnivalóm (...) Nagyon sok színésznél ezek alapvető problémák, hogy valakinek szimpatikus-e? Mert mindegy milyen színész vagy, a tested, a fiziognómia predesztinál dolgokra. A színészként való létezésről beszélek, ami egy olyan lelki rugalmasságot igényel, ami nincs meg bennem: hogy naponta kelljen megküzdenem ezzel, hogy megítélnek a külsőm miatt, és rosszul érezzem magam, erre már nem vagyok képes.” Ehhez képest az elmúlt 14 évben rengeteget játszottál színpadon és filmben, jelenleg is több előadásban szerepelsz, idén négy mozifilmben (Hatalom, Kálmán-nap, Minden rendben, Egy százalék indián) vagy főszereplő. Mi változott, hogyan fogadtad el magadat színészként?
Hosszú történet, de megpróbálom röviden. Gyerekkoromban tornászként kezdtem, de már színészként kezdtem el egyáltalán ismerkedni a kultúrával. Onnantól, hogy bekerültem a gyerekszínpadra, kinyílt előttem egy teljesen másik dimenzió, az irodalom, a színház, a zene felé, és mindez teljesen elsodort. A színház és a színészet nekem nem olyan, mint azoknak, akik az egyetemen kezdik el tanulni szakmaként, számomra ez a legfontosabb gyerekkori benyomásom. Ebben szocializálódottam, nincsenek bennem görcsök, nem izgulok játék közben, felszabadít. Viszont amikor elkezdtem rendezni, egyre inkább úgy láttam kívülről, hogy hiába élvezem, nem vagyok jó színész. 16 évig folyamatosan játszottam, de abbahagytam, már nem is érdekelt, a filmezésre akartam koncentrálni.
Aztán sok év után jött az Ernelláék Farkaséknál, ami egy nagy váltás volt. Az azt megelőző filmjeimet zsinórban nemzetközi színészgárdával csináltam, és nem voltak benne azok, akikkel együtt elkezdtem annak idején a színházat, és játszottak az első filmjeimben is. Az Ernelláékban viszont visszatértem hozzájuk, és annyira egyértelmű volt, hogy én is belépek ebbe színészként. Természetes volt, hogy ott vagyok színészként közöttük, pont, mint 35 évvel ezelőtt. Azt is éreztem, hogy velük biztonságban vagyok, és tudom belülről alkalmazni az extra tudást, amit rendezőként már felhalmoztam. Akkor jöttem rá, hogy a színészkedés évekig óriási hiány volt az életemben.
Én egy színész vagyok, mostanra ezt már el kell fogadnom. Nekem ez a tevékenység adja a legfőbb örömöt, és elsősorban az, ha színpadon lehetek. Pont nemrég beszélgettünk arról a többiekkel, hogy bármi is történik napközben, bármennyire is stresszes az élet, ha van este előadás, akkor az mindent fel tud oldani. Mi pihenni járunk oda. Kimegy a gőz, közben pedig teremtünk valamit. Ez egy nagyon jó érzés.
(fotó: Baski Sándor)
Színpadon Debrecenben kezdtél el játszani, de az első filmszerepedet már Budapesten kaptad. Rózsa János Félálom című filmjében egy utcai vagányt, egy fiatalkorúakból álló tolvajbanda tagját alakítottad. Hogyan kaptad meg ezt a szerepet és mennyire állt távol ez a lázadó figura az akkori énedtől?
Elég távoli dolog volt attól, amiben én voltam. Ismertem persze a közeget, lakótelepi gyerek lévén jó közelről, de addigra már az Ady Endre Gimnáziumban voltam drámatagozatos, és mellette az Alföld Gyerekszínpadon játszottam, erről szólt az életem, illetve zenekarokban is benne voltam. Elkezdtem az önálló életemet, de pénzem az nem volt elég. Ez 1989-en táján lehetett, ami érdekes év volt, akkor érettségiztem le, és azt mondtam, hogy akármi lesz is, én Budapestre fogok menni. A jazz tanszékre akartam felvételizni zongoristaként, de pont a felvételi előtt levágtam az egyik ujjamat.
Ez hogy történt?
Egy előadáson, ahol el kellett törjek egy üveget egy radiátoron, de kicsúszott a kezemből és lemetszettem az ujjamat. Az előadás után visszavarrták a kórházban, viszont érzéketlenné vált, így nem tudtam felvételezni. Az elhatározás viszont nagyon megvolt bennem, hogy elmenjek Budapestre. Bádogosként kaptam munkát egy építkezésen, a Móricz Zsigmond körtéren csináltuk az akkori Kafka Margit gimnázium tornyán a rézlemezeket, lefolyókat, ereszcsatornákat, párkányokat. A Népszabadságban olvastam, hogy szereplőket keresnek egy filmbe, aztán közvetlenül meló után mentem a szereplőválogatásra, talán még át sem öltöztem. Odamentem, és ki is választottak. Ez egy emlékezetes évkezdés volt, a felnőttkorba lépés sűrű éve, elkezdtem dolgozni, kiválasztottak egy főszerepre, és utána színházba is elhívtak játszani. A forgatás persze csak egy hónap volt, de azért valamennyire elindította a filmes karrieremet. Olyan emberekkel ismerkedtem össze, akik meghatározták a későbbi utamat, például Bollók Csabával, aki akkor filmrendezőszakos hallgató volt, és elhívott játszani a vizsgafilmjeibe. Tulajdonképpen az ő hatása vitt engem is a filmrendezői irányba.
Rózsa János három évvel később a Jó éjt, királyfi című filmje főszerepét is rád osztotta. Vele milyen volt a viszonyod?
Ő engem nagyon szeretett, meg nagyon szerette a főszereplőit. Odafigyelt ránk, és nem csak visszahívott még egy filmre, hanem az ő stúdiójában csináltam a második saját filmemet is, a Tamarát, aminek ő volt a producere. Terelgette az utamat, tényleg az utcáról csípett fel engem. Nagyon sokat köszönhetek neki.
.jpg)
A Rózsa János Félálom című filmjében - jobbról az első
A rendezői pályára lépésed után kevés kivételtől eltekintve csak kisfilmekben szerepeltél színészként, viszont az Ernelláék előtt közvetlenül felbukkantál az Az itt élő lelkek nagy része című Buharov-filmben. Milyen volt a munka a Buharov-fivérekkel?
Ezt egy nagyon intenzív közös létezésként fogtam fel. A Buhavarovokkal együtt lenni, az nem színészi munkának érződik, hanem olyan, mint egy utazás. Odamegyünk, ők forgatnak, a legnagyobb természetességgel jönnek az ötleteik, és megteremtenek egy világot, amiben elképesztő részt venni. Legszívesebben minden évben szerepelnék egy Buharov-filmben, olyan szintű kikapcsolódás, feltöltődés velük dolgozni, mintha elmennél egy másik dimenzióba kirándulni. Nagyon szabad dolog, hihetetlenül vicces, izgalmas és bizarr világokat tudnak kinyitni. Olyan az egész, mint egy álom, anélkül, hogy beszívnál.
Lichter Péter The Rub című kísérleti Hamlet-adaptációjában csak a hangoddal játszottál főszerepet. Hogyan zajlott ennek a felvétele, közben már nézhetted az absztrakt képsorokat, vagy csak a szöveget mondtad fel?
Eleve nagyon szeretem Péter világát, és amikor hívott, hogy lenne egy ilyen projekt, nagyon izgalmas ötletnek tartottam. Ha kedvenc vonalat kellene mondanom a magyar filmből, akkor az biztosan az a típusú absztrakt lenne, amit a Lichter Peti és a Buharovok csinálnak. Szeretem ezt a körön kívüliségét. Peti feljött hozzánk, és ott vettük fel a szöveget, nagyjából egy nap alatt. Nem vagyok a felolvasás mestere, sokat hibázok, de ő nem bánta, és benne is maradt, hogy sokszor megakadok vagy újrakezdem a mondatokat. Az volt benne az érdekes, hogy csak a Hamlet szövegét kellett felolvasnom, de tulajdonképpen nem játszottam, hanem közben végig a szöveg jelentéséről gondolkoztam, és tulajdonképpen a felolvasás közben értelmeztük. Később nagyon izgalmas és furcsa élmény volt megnézni az elkészült filmet.
Saját, Békeidő című filmedben egy pap szerepét játszod, aki nem jön ki a punk fiával. Miért ezt a figurát osztottad magadra?
Egyrészt a kiülős alkalmakból származik, amikor elmondjuk egymásnak, mit látunk a másikban. Ezeket a Filmtett alkotótáborban is végig szoktunk csinálni, onnan ered maga a Békeidő is. Egy időben folyamatosan az jött, hogy olyan vagyok, mint egy pap, vagy mint egy apa. De több réteg is épült rá, egyrészt az egész film kapcsán volt bennem egy nagyon erős amerikai atmoszféra, az az Amerika, amit Paul Thomas Anderson is ábrázol. Másrészt Gelányi Imre mesélte, hogy a 80-as években, a lakótelepükön volt egy taréjos punk gyerek, akinek a szülei orvosok voltak, és szégyellték őt, nem tudtak vele mit kezdeni. Imréék mindig azon röhögtek, hogy a srác nem tudott beülni a családi autóba, mert túl nagy volt a taraja. Ebből indult, és ezt a helyzetet is betettük a filmbe.
(fotó: Baski Sándor)
A Becsúszó szerelem című romkomban sokak meglepetésére egy foci ultrákkal szimpatizáló ügyészként tűntél fel, aki inkognitóban jár meccsre. Úgy tudom, a való életben is volt tapasztalatod ultrákkal.
Konkrétan együtt dolgoztam velük a Délibáb forgatásán. A focimeccsen sima statiszták helyett igazi ultrákkal töltöttük meg a stadiont, hogy autentikus legyen, és a főszereplőnk, Isaach De Bankolé részéről is rendben volt a dolog. Egy kocsmában találkoztunk szlovák ultrákkal, leültem velük és elmondtam, hogy miről szól a helyzet: van egy NB2-es meccs Szlovákiában két csapat között, az egyik csapatban van egy idegenlégiós, fekete focista, ti meg a másik csapathoz tartoztok. Azt kell csinálni, amit egyébként is szoktatok ilyen esetben, huhogás, majomhangok kiadása, banándobálás – de csak akkor, amikor mi mondjuk, mert ez nem a színész ellen szól, erre figyeljetek. A kocsmában még úgy tűnt, mintha ezt megértenék, de a forgatáson teljesen elszabadult a pokol, mint egy tényleg igazi meccsen. Folyamatosan nyugtattam Isaach-ot, hogy ez van, de valahogy túléljük. A szlovák asszisztenciának köszönhetően sikerült is, ők végül megoldották a helyzetet, de a filmbe végül nem került be a jelenet.
Volt bármi ebből az élményből, amit később tudtál hasznosítani a szerepedben?
Rendezőként tudtam volna, színészként nem igazán. A köpönyegforgató jogász szerep kapcsán nekem inkább egy Szijjártó Péter-szerű figura volt a fejemben. Elég egyszerű volt belőni, hogyan viselkedjen.
Sorozatban elsőként A besúgóban szerepeltél, tanárt alakítottál benne. Ha úgy alakult volna a sorozat sorsa, akkor akár több évadon keresztül is szívesen játszottál volna benne?
Igen. Szentgyörgyi Bálint nagyon jó srác, energikus, dinamikus, elsőfilmesként nagy szó, hogy ezt a projektet meg tudta így csinálni és sikerre vitte. Nagyon élveztem, érdekes helyzet volt, hogy az egyik volt osztálytársam, Miklauzic Bence rendezte az epizódokat, amikben szerepeltem. Ismertem azt a tanártípust, akit játszottam, konkrétan ilyen emberek mentettek ki annak idején bizonyos helyzetekből. Nem kellett irodalmi vagy filmes élményekre támaszkodnom, jól emlékszem a debreceni Helyőrségi Művelődési Központra, meg a Kölcsey Műv. Központra, amiben hasonló figurák mozogtak. És ezt az egészet tök jól újrateremtették a ménesi úti kollégiumban.
A Hatalomban
Idén év elején mutatták be nálunk a Hatalom című filmet, aminek főszereplőjeként szlovák nyelven játszol. Miért döntöttél úgy, hogy bevállalod?
Prikler Mátyás rendező és Marek Lescák forgatókönyvíró már évek óta dolgoztak a filmen, de Mátyás nem sokkal a forgatás előtt hívott fel, hogy lenne itt ez a főszerep és nyelvi kérdéseik vannak, mivel egy szlovák-magyar ügynökről van szó. Először úgy volt, hogy a forgatáson beszéljek angolul, de én nem éreztem úgy, hogy jó lesz, ha utólag leszinkronizálnak szlovákra. Akkor inkább megtanulom szlovákul. Csak azért mertem ezt mondani, mert annak idején játszottuk a Szentivánéji álmot eszperantóul, és a mai napig emlékszem a szövegemre. De az eszperantó jóval egyszerűbb nyelv, a nyelvtana és kiejtése is. A szlovák számomra teljesen kínai, hiába tanultam nyolc évig oroszt, semmi nem jött át belőle. A nulla pontról kellett benyaljam a szöveget, ami ráadásul nem is volt kevés, monológok is voltak benne. Az volt a technikám, hogy először leírattam fonetikusan, aztán elkezdtem megkeresni a szavak jelentését, a jelzőket, alany-állítmányokat aláhúzogattam, elkezdtem kirakni a hangsúlyokat. Aztán a dialog coach felmondta a szöveget, én meg hallgattam a kiejtését, a nyelv dallamát. A forgatáson egyfolytában a szöveget ismételgettem a szlovák kollégáknak, jelenetek előtt és után is, kérdezgettem őket, hogy jól mondom-e. Végül ez is annyira bevésődött, hogy még most is vissza tudom mondani.
A karaktered egy rendkívül hidegvérű profi, milyen volt a bőrébe bújni?
Én egy túlmozgásos figura vagyok, de nem csinálhattam azt, amit mondjuk a Kálmán-napban vagy az Indiánban, mert nem passzolt a figurához és a világhoz sem, amit Mátyás és Pálos Gergő eléggé határozottan feltett képileg. Már eleve a közeg, ez a falu, ahol játszódik, meghatározta, hogy ez milyen típusú film lett. Kelet-Európa, még Magyarországnál is eggyel visszafogottabb, erre nem erőltethetsz rá egy amerikai tempót. Mátyásék ezt érzékenyen képezték le, ezzel a szürkeséggel, a csenddel az arcokon és a levegőben. Még a magyar közeghez képest is visszafogottabb. Egy ilyen típusú történetnek és karakternek megvan a teteje és az alja, amiket nem lehet átlépni. Készítettem is magamnak egy diagrammot, hogy mikor mehetek a legmagasabbra, és mi nem fér már bele ebbe a filmbe. Egyébként ez a legmagasabb pont az volt, amikor lehordom a rendőrfőnököt, már ez is benne volt a pirosban.
(fotó: Baski Sándor)
Nemes Gyula készülő új filmjében csehül is kipróbáltad magad. Mi a szereped benne?
Az Önámítók című filmről van szó. Szuper érdekes projekt, 16 mm-es filmre forgatták, és az egyik főszereplője a nagy cseh ellenálló értelmiségi legenda, Vratislav Brabenec, zenész, költő, a Carta ‘77 egyik alapító tagja. Már csak az, hogy találkozhattam vele, együtt játszottunk és beszélgettünk, nagy élmény volt. Egy meseszerű, szűrreális, időben utazó, furcsa egyveleg ez a film, az alaptörténete szerint egy öregember rozoga tanyája helyén menne el az új autópálya, és ezt meg akarják tőle venni. Én vagyok az ügynök, aki megpróbálja meggyőzni az öregembert, hogy adja el. Nagyon furcsa kalandokba keveredek, amikor megjelenek ebben az amúgy is különös házban.
Mi alapján választasz szerepeket, ha megkeresést kapsz?
Elsősorban az alapján, hogy kivel dolgoznék együtt. Nekem az a legfontosabb, hogy az idő, amit valamivel eltöltök, az jó legyen, azt élvezzem. Annál nincs rosszabb, ha úgy telik el egy szakasz az életemből, hogy közben szarul érzem magam. Jól akarom magam érezni, meg akarom magamat utaztatni, megismerni embereket, élményeket akarok, fejlődni akarok. Ha nem látom valamiben ezeket a lehetőségeket, akkor azt passzolom. De ez mindig is így volt.
