Nem túlzás azt állítani, hogy az Így filmeztünk megjelenésével egy hiánypótló, a filmtörténet és a kultúrpolitika eddig csak hézagosan feltárt területét bejáró könyvel gazdagodott a magyar filmes szakirodalom. Szekfü András interjúkötete tizenkilenc, 1969 és 1971 felvett beszélgetést tartalmaz: a neves rendezők, Szőts István, Radványi Géza, Máriássy Félix, Fábri Zoltán, Bacsó Péter vagy éppen Makk Károly gondolatait mindig nagy élmény olvasni, de mellettük az 1945 utáni korszak kultúrpolitikai, az állampárt által kinevezett szereplői is megszólalnak.
Ennek különösen nagy filmtörténeti értéke van – mondta el Gelencsér Gábor, hiszen egyrészt ezek a személyek csak ritkán beszéltek a munkájukról, másrészt jellemzően nem volt írásban rögzítve a kultúrpolitikai szándék, a cenzúra működése. Megkerülhetetlen forrásnak nevezte a könyvet, de arra is figyelmeztetett, hogy kritikával kell kezelni az interjúkat, nem szabad elfeledkezni az emlékezet megbízhatatlanságáról, illetve az akkori politikai légkörről, amelyben bizonyos témákat, például 1956 emlegetését kerülni kellett.
Gelencsér Gábor (fotó: MMA/Benedek Zsolt)
Szekfü majdnem ötven éve állt neki az interjúk rögzítésének, miután szerződést kötött a Gondolat kiadóval. A kéziratot azonban mindkét lektor visszadobta, „kifogásolták, hogy az interjúkban túl sokat kérdezek a negatívumokról”. Ez természetesen „nagy lelki pofon” volt a fiatal írónak. Jobb híján a fontosabb beszélgetéseket apró pénzért beadta a Filmtudományi Intézet irattárába, és egészen mostanáig csak a kutatók férhettek hozzá, illetve részletek jelentek meg belőlük nyomtatásban.
A szerző elmesélte, hogy a visszautasítás nem törte meg véglegesen, az interjúkészítés mániává erősödött nála, több mint ötven beszélgetést rögzített, és a mai napig nem állt le a készítésükkel. Az interjúk lebonyolításáról is volt pár izgalmas története. Akkoriban még az volt a bevett szokás, hogy lejegyezték a beszélgetéseket, az újságírók a gondolati hűség megtartására törekedtek. Szekfü viszont egy kazettás magnóval rögzítette az elhangzottakat, így aztán „kínos pontossággal” megmaradt minden rezdülés, és a legépelt interjúk is sokkal pontosabban visszaadják a filmesek és szakpolitikusok gondolatait.
Fejérvári Gergely moderátor, Szekfü András, Gelencsér Gábor és Rózsa János (fotó: MMA/Benedek Zsolt)
Szekfü két disszidens rendezővel is beszélgetett, a Valahol Európában-t jegyző Radványi Gézát Münchenben kapta mikrofonvégre, szolgálati útlevéllel volt kint, és átíratta a repülőjegyét, hogy legyen alkalma beszélgetni vele. A Bécsben élő, az Emberek a havason-nal magát a magyar filmtörténetbe beleíró Szőts István akkoriban már hazajárt. Budapesten ejtették meg a beszélgetést, de nem értek a végére, mert Szőtsnek már indult vissza a vonata. A rendező vonatjegyet vett Hegyeshalomig Szekfünek, és ott fejezték be az interjút. A határon aztán Szekfűt leszállították a vonatról, és hiába volt jegye, néhány órára berakták egy fogdába.
Az interjúkötet elolvasásával szerteágazó ismeretekre tehetünk szert a magyar film kultúrpolitikájáról, és emellett számos személyes vallomással is gazdagodhatunk. A filmtörténet iránt érdeklődőknek izgalmas lesz kibogozni Balázs Béla nemzetközi hírű filmesztéta háború utáni sorsát, aki 1945-ben visszatért Magyarországra, de félreállították, és nem engedték, hogy érdemben beleszólhasson a magyar film új alapokon nyugvó felépítésébe.
De az is lebilincselő olvasmány, amikor Szőts István az erdélyi gyermekkoráról mesél, a kiásott római kori leletekről, a kozmikus életérzésről, vagy amikor Radványi Géza anekdotázik a szülővárosáról: „Kassán kedves őrültek laknak. […] Egyszer valaki azt mondta, hogy a kassaiak akkor voltak boldogok, amikor [1938-ban] a csehek kimentek, és a magyarok még nem jöttek be. Ez akkor volt nyolc óra, amikor a kassaiak egymás között csak kassaiak lehettek.”
A könyvbemutatón részt vett Rózsa János rendező, aki a saját történeteivel próbált minél valósabb képet adni az államszocializmus évtizedeiről: „azon mesterkedtünk, hogy ne hagyja el a szánkat, hogy ellenforradalom, és mégis tudjunk filmet csinálni”. Mesélt a munkásmozgalmi hátterű, a filmkészítés irányítását átvevő káderekről, akik „nagy magabiztossággal estek neki a kultúra átformálásának”. Felidézett egy találkozót, amelyen egy frissen kinevezett filmigazgatósági vezető kitette a pisztolyát az asztalra, mert az nyomta a farzsebét. Rózsa történetei és meglátásai interjúért kiáltanak, Szekfü maga is megjegyezte, hogy fel fogja keresni ez ügyben a rendezőt.
Rózsa János (fotó: MMA/Benedek Zsolt)
Rózsa szerint nagy erénye a könyvnek, hogy nagyon sok szempontból lehet elemezni a megszólalókat, Gelencsér zárásként még azt emelte ki, hogy az eltelt majdnem ötven év miatt az Így filmeztünk kettős történelmi keresztmetszetet nyújt: egyrészt szól a tárgyalt időszakról, az 1945 és 1956 közötti évekről, másrészt benne van a „Kádár-kor levegője” is, a hatvanas-hetvenes évek fordulója is, amikor az interjúk készültek.
Az Így filmeztünk interjúiban kutatók és a magyar film iránt érdeklődők egyaránt örömüket fogják lelni, és akár még folytatása is lehet - Szekfü András elmondta, hogyha elegen veszik meg az Így filmeztünk-et, akkor a többi, most kimaradt interjút is kiadják. Ebben a kötetben Jancsó Miklós csak a borítón, az Így jöttem plakátjával képviselteti magát, de a szerző megígérte, hogy a következőben már interjút is olvashatunk vele.
