Így került egymás mellé a szerelemre ácsingózó varsói mikuláslány, tivornyázás után 600 km-rel arrébb, egy idegen nő ágyában eszmélő mamlasz orosz férfi és az antikrisztus ellen LSD-mámorban küzdő Santiago Segura. Reményeim szerint a romantikus lelkületűek, a különlegességre vágyók és azok is találnak kedvükre való filmet, akiket nem hoz lázba az ünnep.
Karácsonyi álmok (Listy do M., 2011)
Ha már hatszor láttad az Igazából szerelmet, és ha ismeretlenül adhatok egy tanácsot, idén ne vedd elő hetedszerre, inkább a lengyel változattal tégy egy próbát. Nem fogod megbánni. A Karácsonyi álmok nem tagadhatja le az ihletforrást, ez a romkom is több szálon fut, ebben is van egy nagydumás rádiós műsorvezető, és itt is arra futnak ki a történetek, hogy karácsonykor mindenki megtalálhatja az életéből fájóan hiányzó szerelmet vagy szeretetet. Kipróbált és sikerre vitt recept ez, amit nagy odafigyeléssel és minél nagyobb élvezhetőségre törekedve hasznosítottak újra, és szerencsére egy összetéveszthetetlen lengyel ízt is hozzáadtak.
Maciej Stuhr
Fennakadhatnék a forgatókönyvíró jó néhány húzásán. Hogy lehet az, hogy két ember egy nap leforgása alatt háromszor találkozik össze véletlenül egy kétmilliós nagyvárosban? Azt is le kell nyelnem, hogy ebben a filmben teljesen veszélytelennek ábrázolják azt, hogy egy kislány nem csak hogy beül egy idegen férfi mellé, hanem még több száz kilométert is kocsikáznak. Aztán persze elhalkulnak a cinikus hangok, elfogadom, sőt, kifejezetten tetszik, hogy a Karácsonyi álmokban minden kicsit színesebb, minden kicsit egyszerűbb, és közelebbinek tűnik a boldogság.
Igazi karácsonyi film, ami pontosan tudja mire van szüksége a legtöbb nézőnek az ünnepek alatt. Működött a varázslat, hiszen hiába tudtam pontosan, hogy a megözvegyült műsorvezető és a magányos Mikuláslány össze fog jönni a végén, mégis azon izgultam, hogy szedje már össze magát a férfi, és hívja el végre egy randira.
Julia Wróblewska
Személyes okból is betalált nálam ez a film: nagy szerelmem Varsó, legalább annyiszor voltam már ott, ahányszor egy átlagos harmincas látta az Igazából szerelmet. Szeretek ott lenni, mert a gondtalanság és a kiszabadulás érzését kötöm ehhez a városhoz, és ezt bizonyos mértékben a Karácsonyi álmok is megadta. A lengyelek körében is tetszést aratott a film, 2 és fél millióan látták a mozikban, és már a negyedik rész is leforgott hozzá. Ha esetleg nem hisztek nekem, higgyetek egy varsóinak, Iza Janusz nyilatkozott a romkomról a Filmhunak:
"Többek között azért szeretem a Karácsonyi álmokat, mert már az első percekben ünnepi hangulatba ringat. Persze, naiv és olyan, mint egy tündérmese – az összes történetszál boldog lezárást kap, csupa gyönyörű ember szerepel benne, tökéletes havas díszletek között játszódik, minden olyan édes benne –, de legyünk őszinték, ezt várjuk egy ünnepi filmtől, és mindannyian vágyunk egy karácsonyi csodára. A szívembe zártam ezt a filmet, mivel jobb kedvre derít és reményt ad. Szépen van fényképezve, jó a zenéje, és Varsó legszebb arcát mutatják meg benne. Hát lehet ezt nem szeretni?!"
A sors fintora (Ирония судьбы, или С лёгким паром!, 1975)
Az anyja szoknyája alatt élő harmincas Zsénya végre nekiveselkedik a lánykérésnek. Előtte azonban elmegy a fürdőházba a barátaival, és istentelenül berúg. (Apró, de tanulságos részlet: söröskorsóból isszák a vodkát.) Olyannyira, hogy Moszkva helyett Leningrádban tér magához. Erről mit sem sejtve bemondja a címét a taxisnak, majd abban a hitben, hogy hazaérkezett, egy idegen nő ágyába zuhan be.
Utólag nézve az teszi különösen izgalmassá ezt a mulatságos, a Másnaposok előfutáraként is értelmezhető, bájos szerelmi történetté terebélyesedő alapötletet, hogy ez akár meg is történhetett volna a Szovjetunióban. Köszönhetően az ország különböző pontjain egyen-panelrengetegeket emelő szovjet lakáspolitikának. Még arra sem vették a fáradságot, hogy eltérő utcaneveket találjanak ki.
Barbara Brylska és Andrej Myagkov
Mai szemmel Richard Linklater beszélgetős romantikus filmjeinek és a korszakra jellemző bohózatok különös keverékeként lehet jellemezni. Ugyan indokolatlanul hosszú, de az univerzális romkom-formula így is befogadhatóvá és kellemes élménnyé teszi, a helyi sajátosságok pedig egzotikumot kölcsönöznek a filmnek. A bemutatója után nemzeti kinccsé vált az orosz ajkú térségben, nélkülözhetetlen része lett az ünnepnek, ami a hivatalosan ateista Szovjetunióban nem a karácsonyt, hanem az újévet jelentette. De erről inkább meséljen Karina Shapylkova orosz tanár, aki úgy nőtt fel, hogy évente egyszer mindig ott ment a háttérben A sors fintora.
„Ezt a filmet mindenki ismeri. Vagyis, akinek van tévéje otthon biztos, hogy látta már ezt a filmet legalább egyszer életében. Szörnyű belegondolni, hogy én hányszor néztem meg, hiszen sok tanítványommal megnézettem. Őszintén szólva az ötödik alkalom után kevesen nézik már odafigyelve. Inkább háttérzajként megy december 31-én, van, hogy hang nélkül, amikor a háziasszonyok hagyományos újévi salátát készítenek hatalmas adag majonézzel. Mivel az év első és utolsó napja egy családi ünnep, még a televíziózással kapcsolatos előítéletekkel teli, streameken szocializálódott fiatalabb generáció sem tud elszakadni ettől a filmtől.
Szeretem-e A sors fintorát? Nem tudom. Ezt a filmet nem lehet elkülöníteni a szovjet tömegkultúrától. Szerves része, valahogy úgy, ahogy az Olivier saláta, a mandarin és a pezsgő az újévi asztalnak. Ezt a filmet azért lehet szeretni, mert könnyed és egyáltalán nem unalmas. Minden szereplője komikus és nevetésre ingerel.
Zsénya egy felnőtt férfi, aki az anyjával él, és részegen úgy vonszolják fel a repülőre, mint egy bőröndöt. Nádja pedig, aki tíz évig élt egy rossz, sok szenvedéssel járó kapcsolatban egy nős férfival, végre megtalálja a minden tekintetben bizalomgerjesztő Hippolitot, de őt mégis érdekelni kezdi a hozzá ismeretlenül betoppanó moszkvai vendég. És a komoly Hippolit emiatt annyira leissza magát, hogy kabátban zuhanyozik. A film kifigurázza azt a kuriózumot is, hogy a szovjet panelházakban abszolút minden ugyanolyan, a zártól a kulcson keresztül az egész a bútorokig.
Ezt a filmet, ahogy már említettem, mindenki ismeri. Éppen ezért szinte bárki képes szó szerint idézni egy-egy részletet belőle. Sok mondata és vicce saját életre kelt, ezek a szállóigék kulturális hidat képeznek szovjet és posztszovjet emberek között. A film továbbá remek alapul szolgált rengeteg vicc, humoros idézet és paródia megszületéséhez az orosz nyelvű televízióban.”
Három mogyoró Hamupipőkének (Tri orísky pro Popelku, 1973)
Ha az eredeti terveknek megfelelően alakul ennek a csehszlovák-keletnémet Hamupipőke-feldolgozásnak a forgatása, alighanem nem válik belőle karácsonyi klasszikus. Az utolsó pillanatban nyárról eltolták télre a jelenetek felvételét, és ezzel megágyaztak a film egyik legnagyobb erősségének: havas táj csodás látványa, Hamupipőke felszabadult lovaglása legfontosabb bizalmasa, Jurasek hátán szinte tuszkol az ajtó felé, hogy addig meg se álljunk, amíg nem találunk egy nagy, téli ruhát öltött erdőt.
A legtöbb karácsonyi film, ugyan ezt próbálja rejtegetni, de alapvetően egy mese. A Három mogyoró Hamupipőkének ebből nem csinál titkot, ezért is lehet nagyon szeretni, na meg a központi vagány nőalakjáért, aki talán a legtalpraesettebb az összes Hamupipőke közül. Több európai országban kihagyhatatlan karácsonyi program lett belőle, valamilyen különös oknál fogva, Norvégiában is nagy népszerűségnek örvend. Természetesen hazájában, Csehországban és Szlovákiában övezi a legnagyobb rajongás. Erről Nagy Zsófia mesélt nekünk:
Libuse Safránková
“Ebben a filmben az a legjobb, hogy anyum 1964-ben született Csehszlovákiában, én 1990-ben szintén Csehszlovákiában, az unokatesóm 1999-ben már Szlovákiában, és a nagy korkülönbségek ellenére mindhármunknak ugyanazt jelenti. Azt, hogy ha megy a tévében, akkor biztosan december 24-e délután van. Amikor még gyerek vagy, és nem kell főznöd és az utolsó pillanatban ajándékot csomagolnod, akkor lazulhatsz a tévé előtt, amikor már felnőtt vagy, akkor végzed az utolsó pillanatos dolgaid, de a háttérben biztosan szól ez a film, aminek kedves hangjai és infantilis filmzenéje szinten tartja a karácsonyi hangulatot.
Jó kérdés, hogy miért alakul ki az emberben a karácsonyi hangulat, az biztos, hogy köze van a valóság megmásításához és az olajozottan működő fantáziához, amit felnőtt korban egyre nehezebb elérni. Valaki fenyőillatot próbál utánozni aromalámpa segítségével, én ezt a filmet teszem be, mert ennek van olyan kedves és mesebeli hangulata, amilyennek a karácsonyt szeretném érezni.
Ennek az érzésnek az sem veszi el az élét, hogy szigorú kritikusi szemmel ez a film ma nem lenne jó film, a dramaturgiája és a színészi játék sokszor bugyuta, a jelmezek mintha egy iskolai színdarabhoz készültek volna. Arról nem is szólva, hogy három helyen is felcsendül benne egy olyan Karel Gott-dal, aminek látszólag semmi keresnivalója a filmben.
Egyetlen tulajdonsága azonban biztosan aktualizálja a filmet, ez pedig a feminista olvasat. A kortárs filmben egyre szélesedő tendencia a régi történetek újraértelmezése úgy, hogy azokban ne mellékszereplőként, passzívként, illetve a férfi tekintet számára kívánatos módon ábrázolják a nőket. Ez egy Hamupipőke-átirat, amelyben a főszereplő olyan attribútumokkal rendelkezik, amelyeket általában férfi főszereplőknek szoktak fenntartani: ügyesen lovagol, megszelídíti a vad lovat, pontosan céloz, vadászik. Hamupipőke tudja, mit akar. Akarata azonban ebben az 1973-es filmben nem más, mint egy intuícióra alapozott szerelem alapján megházasodni.”
Karácsonyi ajándék (Regalo di Natale, 1986)
Az olasz Pupi Avati pókeres drámájának talán az a legnagyobb tragédiája, hogy egyik szereplője sem ott tölti a szentestét, ahol az ünnep szeretetteljes hangulatában esélyük lenne feloldódni. Családjaikat – már akinek van - hátrahagyva egy fényűző villában találkozik a négy gyerekkori barát. Szó van arról, hogy régi barátságukat felmelegítik, megpróbálják Francót és Ugót kibékíteni egymással, de úgy tűnik, ezzel is csak áltatják egymást. Valójában azért gyűltek össze, hogy az ötödiknek érkező iparmágnást megkopasszák a kártyaasztalnál.
A Karácsonyi ajándék kiábrándult karaktertanulmány az életükkel elégedetlen középkorú férfiakról, akik ugyan önfeledten emlékeznek vissza fiatalkorukra, de csak ímmel-ámmal törekednek a régi varázs felélesztésére. Karácsony üzenetével szembemenve, a kapitalizmus kegyetlen játékszabályainak behódolva a pénzben látják a megváltás esélyét. Az ünnepre egyedül a kertben álló, feldíszített fenyőfa emlékeztet, de az is inkább hat nevetségesnek, idegennek a pálmafák gyűrűjében.
Küszködő, hétköznapi emberek ők, akiket Avati nem elítél egy erkölcsi magaslatról szemlélve, hanem megértő figyelemmel ábrázol, és ettől válik igazán izgalmassá a pókerjátszmájuk. Na meg persze magától a játéktól, hogy vajon ki is fog győztesen felállni az asztaltól, és hogy ez milyen hatással lesz az amúgy is megtépázott barátságukra.
Avatinak elsősorban a horrorjait (Zeder, A bűvös árkánum) ismerik Magyarországon, közülük A nevető ablakos ház vívta ki magának a legnagyobb presztízst. Dolgozzon bármilyen zsánerrel is, kivételes érzéke van az erős atmoszféra megteremtéséhez és a szorongó, emlékei és vágyai labirintusában tévelygő ember felrajzolásához. Karácsonyi filmje több szempontból is atipikus: – a többi alkotásához hasonlóan – nélkülöz mindenfajta harsányságot és a szeretet különböző formái helyett annak hiányát, vagy legalábbis annak eltűnő fényét ábrázolja. Pénzéhségből elkövetett színjátékkal terelget minket abba az irányba, hogy ne hagyjuk veszni bizalomra épülő emberi kapcsolatainkat.
A fenevad napja (El dia de la bestia, 1995)
Érezted már azt, hogy a karácsony nem több erőltetett jópofizásnál? És azt, hogy bárhol lennél, csak a veszekedésbe torkolló ünnepi vacsorán nem? Van az úgy, hogy félresiklik a karácsony. Vagy egyszerűen csak nem érezzük magunkénak a fennkölt hangulatot. Szóval, ha be akarsz inteni a karácsonynak, kiváló választás Álex de la Iglesia december 24-én játszódó horrorvígjátéka. És hogy miért?
A baszk rendező egy olyan szentestét vetít elénk, amely mellett a leghibbantabb álmaink is elhomályosulnak. Lemészárolják a három királyokat, kamu ördögűzéssel kábítják a tévénézőket és a főszereplő pap nem az éjféli misére igyekszik, hanem az antikrisztus születését akarja megakadályozni. Tervének fontos része, hogy úgy próbál a gonosz bizalmába férkőzni, hogy válogatott gaztetteket követ el Madrid utcáin.
Santiago Segura, Armando De Razza és Álex Angulo
„...Egyszerre szeretem és gyűlölöm a karácsonyt” - nyilatkozta a baszk rendező a filmje kapcsán. „Ez az a pillanat, amikor leginkább nyilvánvalóvá válik élet mesterséges mivolta. Mindenki próbál kedves lenni, és ez hazugság. Mindenki próbál boldog lenni, de ez lehetetlen. Ebédre vagy vacsorára kell menned a családoddal, de közben arra gondolsz, semmi közöm ezekhez az emberekhez. Nagyon különös ez az egész, és mégsem ellenkezhetsz, nem kiálthatod el magad, hogy itt mindenki csak megjátssza magát.”
Ez a film felér egy nagy, felszabadító erejű, provokatív kiáltással. Iglesia összemixelte kedvenc okkult horrorjait, kitalált hozzá három megveszekedett főhőst: a nagyvárosban elveszetten bolyongó papot, az emberek hiszékenységével visszaélő tévésztárt és a heavy metal-rajongó, együgyű lemezboltost - Santiago Segura parádés alakításában -, és keserű példázattal áll elénk: lehet hogy futóbolondok, lehet, hogy csak képzelik az egészet, de legalább hisznek valamiben, és tesznek a világ megmentéséért, miközben a karácsonyt árucikké és vásári látványossággá aljasította a fogyasztói társadalom.
Az őrületet egyre csak magasabb fokozatra csavarja, állandó elképedésre és mosolygásra ösztönöz – hiába ismerik jóval kevesebben, mint a Haláli hullák hajnalát, így is ott van a legjobb horrorvígjátékok szűk csoportjában.
Ha minden jól megy, jövő ilyenkor már egy magyar karácsonyi filmet nézhetünk a moziban. Készül a Nagykarácsony Tiszeker Dániel rendezésében.
nyitókép: Roma Gasiorowska és Tomasz Karolak a Karácsonyi álmok című filmben
