A Ripacsok burleszkmese két hírnévre áhítozó bohócról, akik a szilveszteri televíziós szereplésükkel talán elérik a vágyott elismerést. Akárcsak Stannál és Pannál, Stock (Garas Dezső) és Salamon (Kern András) nevei sem mutatnak jól a másiké nélkül. Számukban a nagy háromlábas „légnadrágot” a másik nélkül nem is lehet viselni. Életük is összeforrt az évek során, bejárásuk van egymás lakásába és ismerik a másik családját, annak minden ügyes-bajos dolgával együtt. Ezt az értékes barátságot dobja félre Salamon, mikor Stock Edét – a nadrág másik szárát – a „főnök nőjére”, vagyis a direktor úr új szeretőjére, Bogárkára (Udvaros Dorottya) cseréli. Edében valami megpattan és egyszerűen meg akarja ölni társát, azt, aki kirakta őt nem egyszerűen a szakmájából, hanem egész életéből. Logikus lépésként rugóskéssel inzultálja Salamont, akárhányszor az az útjába kerül, ha nem kerül, akkor meg üldözi. A két barát, olyan régóta van egymás nadrágjában, hogy képtelen igazán elfogadni a másik elvesztését. Nagy herce-hurca, durva lerészegedés és mosdóban ébredés után, ha nem is úgy, mintha mi se történt volna, a televíziós felvételen a Stock-Salamon páros kiégve, de a filmben utoljára és legnagyobb tartalommal bíróan mondja ki együtt a három szót: „Egyedül nem megy!”
Egyedül nem megy - Kern András és Garas Dezső
Sándor Pál 1981-es filmdrámája mégis több, mint keserédes mókázás. Pontos leírása és bírálata annak a kornak, amely rátelepedett a magyar emberekre és feltűnésmentesen mérgezte a közhangulatot hosszú évekig. Két maszkot viselő ember a főhősünk, két átlagos ember, akiknek, hogy életük a megszokott medrében folyhasson tovább, különböző arcokat kell ölteniük. A szocializmus mindenkit egybemosó és kollektivizáló mivolta még egy becsületes régi barátot is a kapzsiság karmai közé vet. Salamon a jobb anyagi helyzetért dobja ki Edét, és ezzel a kitűnés iránti vágya erősebb lesz annál, minthogy az emberi kapcsolataival törődjön. Az egész művészvilág, a kabaré, bohócok, táncosok, humoristák csillogása az avatatlan szemnek varázslatos világ, pedig ez is csak egy munkahely.
Ragályi Elemér operatőr és Bachmann Gábor díszlettervező közösen – persze Sándor Pál óvó tekintetétől és csatározásaitól nem mentesen – rendkívül egyedi közeget teremtett. Ragályi Elemér ex-pantomimes, sokat próbált, kézikamerás operatőr volt a vendége a legutóbbi Fényíró Filmklubnak. Filmjei számos díjat nyertek, közöttük Oscar-, Emmy- és ACE-díjat is. Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr.
Szabó Gábor és Ragályi Elemér (fotó: Petrák Sári)
A Ripacsok képi világa, akárcsak Sándor Pál és Ragályi minden más filmjében is, rendkívül egyedi. Sötét árnyalatok, kevés és egy pontba összegyűjtött fényforrások teszik egységessé a felvételeket. Ragályi a Ripacsok megvilágítását egy szóval jellemezte: neonok. Ezeknek a fénye a show business világának elengedhetetlen kelléke. A neonokon kívül sokszor a természetes fényt, az ablakon besütő napot, vagy egy szál izzót használtak egy-egy snitthez. Sokszor szükségtelen is volt túlvilágítani a helyszíneket macerásan beállítgatott reflektorokkal, igazán a filmszalagra és az előhívásra kellett kuporgatni. A magyar filmkészítők hihetetlen lelkesedéssel alkottak filmeket ebben az időben, annak ellenére, hogy szalagból mindig kevés volt. „Néhány snitt azért van gyorsítva, hogy kevesebb nyersanyag fogyjon” – ismerte be töredelmesen Ragályi a Régi idők focija forgatására visszaemlékezve.
Amíg elő nem hívták a felvételeket, addig lutri volt a végeredmény, a jeleneteket csak a vetítőben lehetett látni. A hatalmas tekercsekbe rendezés és a nagy fémdobozokba tuszkolás, valamint az idő vasfoga jelentősen rongálja a kópiákat. Recsegnek és kifakulnak, foltosak lesznek, és el-elszakadnak lejátszáskor, vagy néha nincs hangjuk. De ez az igazi mozi!
Ragályi Elemér (fotó: Petrák Sári)
Az operatőrök szerepe egy filmforgatáson értékesebb volt, mint manapság. Az operatőr látta először, hogy nagyjából hogyan fog kinézni a vásznon a felvétel. A rendező, a tervezők és a beállítók, sőt még a színészek is függtek az operatőr szavától. Persze nem ő volt a főnök, hanem az, aki kiabált. Ragályi elmondása szerint Sándor Pál igazán akkor volt produktív és ötletekkel teli, ha éppen nem állt szóba a színészeivel, vagy az operatőrrel, vagy bárkivel. Az éjszakai jelenetek bevilágításánál akadtak bökkenők, és órákig vagy akár fél napig is eltartott egy pár perces jelenet bevilágítása. „Odajött a Pali és megkérdezte: Még mennyi idő? Azt mondtam neki, még 2 óra… Később odajött: Még mennyi idő? Még 2 óra, mondtam… Erre úgy feldühödött, hogy hazament” – meséli Ragályi Elemér. Persze leforgatták a jelenetet. „A Pali nem állt velem szóba… nagyjából a bemutatóig.”
Ragályi Elemér a filmgyár udvarán kezdte levélsepregetőként, az évek elteltével aztán operatőri pályafutása egészen Amerikáig vitte őt. Az álomgyárban jobban meg volt kötve a keze, mint itthon. Itt úgy sasszézhatott kamerával a kezében, ahogy ő és a rendező a legjobbnak látták. A jó felvétel érdekében egy igazán vagány operatőr nem ismer lehetetlent. Ha le akarja követni a síneken átfutó szereplőt, ügyelnie kell arra, hogy ne essen át a síneken és a magas peronra is feltűnés nélkül lépjen le-fel. Ha egy focimeccsen a játékosok futását térdtől lefelé szeretné venni, akkor egy táblán húzzák végig a focipályán, és ha kell egy felvétel a levegőből, akkor szovjet katonai helikopterről lelógatva filmez. Ragályi Elemér ezeket mind megtette azért, hogy a publikum a lehető legjobb szögből láthassa az eseményeket. A leghitelesebb szögből kell mutatni a történéseket, hogy magával tudja ragadni a nézőket a film.
A Magyar Filmművészek Szövetsége támogatásával továbbra is ingyenes a rendezvény mindenki számára, aki szeretne megismerkedni a magyar filmművészet kortárs alkotóival és kultikus műveikkel. A következő vendég (április 2-án) Salamon András lesz, bővebb információ ezen az oldalon található.
