Mint Tasnádi (interjúnk itt) elmondta a vetítés után, a MEMO története valós esetekre épül és tudományos hitelességgel mutatja be témáját. A hipermnézia az amnézia tökéletes ellentéte, felejtésképtelenséget jelent, rendkívüli emlékezőtehetséget takar. Tasnádi arról beszélt, hogy a XX. században csak két esetet jegyeztek fel: egy Ishihara nevű japánról és egy Solomon Seresevszkij nevű oroszról tudnak, az utóbbi magyar megfelelője a filmben Seres Ervin.
Tasnádi forgatókönyve azonban javarészt fikciós, leszámítva a kondíció gyógyításának módszerét. Ez egy rögrealista szuperhősfilm. A hipermnéziás Ervin (Molnár Áron) szenved emberfeletti képességétől: önkezével akart véget vetni életének, könyörög, hogy tompítsák le a legkeményebb nyugtatókkal az elmegyógyintézetben, szemét beköti, fülét bedugja, hogy minél kevesebb inger érje, mert múltja annak minden egyes apró részletével együtt végig ott pörög a fejében. „Az agya egy nyílt seb” - így jellemzi orvosa.
A hipermnézia fanatikus kutatója, Lónyai Péter (Lengyel Tamás) fedezi fel, aki azért tette fel életét egy ilyen kevés embert érintő kondíció tanulmányozására, mert apja (Haumann Péter) amnéziás. Ifjabb Lónyai gyerekként vesztette el anyját, apja pedig a II. világháborúban hagyta emlékezetét, Péter tehát szeretne végre megtudni egyet s mást felmenőiről. A munkalkoholista férfi szó szerint hazaviszi a munkáját: leszoktatná Ervint a nyugtatókról, ezért kihozza őt a pszichiátriáról, és kénytelen apjánál elszállásoltatni. A két ellenkező típusú rendellenességtől szenvedő beteget összezárják, és szép lassan mindketten a gyógyulás útjára lépnek, ami rengeteg komikus geget szül.
A legnagyobb szigorral sem találunk annál nagyobb hibát a filmben, mint hogy magyar miliőbe van erőltetve: ha az egész XX. században két hipermnéziás esetet jegyeztek fel, mennyi rá az esély, hogy egyikük és a kondíció legambiciózusabb kutatója egyaránt magyarok legyenek? A színház stilizált világában hajlamos a befogadó felfüggeszteni mindenféle kételkedést, de a filmektől több valószerűséget várunk.
Tasnádi életművét ismerve aligha meglepő, hogy a film drámaként és komédiaként egyaránt remekül van megírva. Viszont a debütáló (film)rendezés sem marad el a forgatókönyvtől, miközben végig a történet szolgálatában áll, egy pillanatra sem feltűnősködően formalista. Különlegessé teszi az is, hogy a hipermnéziás beteg tudatfolyamát experimentális filmekre hajazó villanásszerű képekben jeleníti meg az opusz, és hogy a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista Magyarországában játszódik. Mint Tasnádi elmondta a vetítés utáni közönségtalálkozón, azért választotta ezt a retró érát, mert egyrészt a számítógépeket akarta kiiktatni a hipermnéziás karakter vizsgálgatásából, másrészt a század véres történelmével az apa amnéziáját tudta motiválni.
A MEMO fő erőssége viszont az, hogy szerzői, önreflektív, valamint lerí róla, hogy alkotójának írói, és nem rendezői a háttere. A cselekménynek sok a párhuzama az írói munkával: a felejteni képtelen főhős saját hiperaktív agyától képtelen menekülni, és egy írónak sem árt az élénk fantázia. A főhős számára az írás terápia is: úgy sikerül felejtenie és ezzel gyógyulnia, hogy leírja az emlékeit. Agya túlcsordul az információtól, amit úgy képes kezelni, hogy írni kezd: ilyesmit tesz egy gondkolkodó, széles érdeklődésű történetmesélő is.
Képek: MEMO facebook
