Baumbach a Házassági történet sikere után ismét a Netflix támogatásával ült a rendezői székbe, hogy korábbi filmjeit maga mögött hagyva látványában és témájában egyaránt egy jóval sokrétűbb és a realitás talajáról elrugaszkodott filmet forgasson le. Itt már nemcsak a négy fal között játszódnak a különböző magánéleti konfliktusok, hanem a házból kilépve mind térben, mind időben egy ismeretlen veszély leselkedik a fiktív karakterekre; egyrészt egy vonatbaleset következtében elszabaduló toxikus viharfelhő, másrészt pedig az emberi létezés terhe, az a tudat, hogy a vég elkerülhetetlen, és mind meghalunk.
Baumbach saját maga írta a forgatókönyvet és formálta az alapanyagot olyanra, hogy annak fő motívumai és témái relevánsak maradjanak, sőt, a DeLillo által felvetett tézisek a ma emberének még inkább aktuálisak lehetnek, mintha DeLillo ‘86-os disztópikus művével a jövőbe látott volna. Talán nem is véletlen, hogy a rendező miért ezt a regényt választotta legújabb munkája forrásának, hiszen a pandémia után különösen érzékeny problémákat érint, amelyekkel azonosulni tud a 21. század nézője.
A White Noise elején rögtön belecsöppenünk a főszereplő család mozgalmas reggelébe. A konyhában a karakterek elbeszélnek egymás mellett, és csak nehezen hámozható ki, hogy éppen ki mit mond, a kaotikus párbeszédek Baumbach rendezői kézjegye, ezt láthattuk korábban például A 40 az új 20-ban és A Meyerowitz-történetekben is. A családfő az Adam Driver által megformált Jack Gladney, aki a helyi egyetem elismert professzorként Hitler és a náci rezsim szakterületén ér el akadémiai sikereket (ugyan a nyelv elsajátítására képtelen és komoly imposztor szindrómában szenved). A férfi imádja a munkáját, a kollégáival jó viszonyt ápol és látszólag elégedett az életével.
Greta Gerwig alakítja a feleséget, Babette-et, illetve becenevén Babát, aki elsősorban háziasszony, az a fajta kertvárosi feleség, aki nyugdíjasoknak tart tornaórákat és menedzseli a családdal kapcsolatos teendőket. Egyikőjüknek sem ez az első házassága – mostoha és saját gyerekeikkel közösen 9 fősre gyarapodott a harmóniában élő mozaikcsalád, közülük négy gyerekkel osztoznak egy otthonon. A férj és a feleség meghitt pillanataiban azonban hamar kiderül, hogy az idill nem maradéktalanul teljes, ugyanis mindketten, különösen Babette-t kínozza a haláltól való félelem, melyet nem tud megmagyarázni. A nő képtelen ebben az állandó agóniában élni, és bármi áron és eszközökkel orvosolni szeretné betegségét.
A halál nemcsak a nő szorongásában és az abból következő tetteiben játszik meghatározó szerepet, hanem Jack egyetemi óráin is visszatérő motívum – a tanár teátrálisan vezeti be hallgatóit a náci Németország sötét korszakába, amikor Adolf Hitler tömegeket babonázott meg, akik feltétel nélkül dicsőítették őt.
A megszállottság valaki vagy valami iránt a White Noise másik tematikus vonala. Jack egyetemi kollégája, Murray Siskind professzor (akit Don Cheadle alakít), azon túl, hogy a karamboljelenetek megszállottja, és valamiféle különös logikával rendszert és az amerikai optimizmust véli felfedezni bennük, új kutatásának alanyaként Elvis Presley-t választja, és párhuzamot von a rock’n’roll királya és a Führert övező rajongás között.
A film emlékezetes jelenete, ahogyan Adam Driver és Don Cheadle párhuzamosan mesélik el a két figura életét, miközben egymásra kontrázva próbálják minél inkább a hatásuk alá vonni a teremben ülő fiatalokat. Jack azokat a performatív eszközöket alkalmazza, melyekkel maga Hitler is képes volt eredményeket elérni (a tekintélyt parancsoló talár, az expresszív gesztikuláció és hanghordozás).
A rövid bevezető után az elmúlástól és az ismeretlentől való rettegés egy vonatbaleset következtében konkretizálódik, amikor mérgező anyagok kerülnek a levegőbe és az azokból képződő toxikus viharfelhő a város lakóit fenyegeti. Jack eleinte szkeptikusan viszonyul a hírekhez, ám amikor evakuációt rendelnek el, ő is belátja, hogy mindenkinek el kell hagynia az otthonát. Ekkor Baumbach a feladattól nem megijedve, a 80-as évek esztétikájával leöntve a katasztrófafilmek jól bevált sablonjait eleveníti fel: az utakon lassan haladó autósorok, menekültek tábora, kétségbeesés és kapkodás, a háttérben pedig a veszély forrása félelmetes szörnyként uralja az eget és villámokat szór.
Baumbach akkurátusan (mindössze néhány apró változtatással) követi a regény szerkezetét, így a fejezetcímek szerint szervezi a narratívát. Ezt a töredezett elbeszélést a már említett haláltól való félelem tartja egyben. Miután a veszélyt elhárítják, annak az pszichológiai és fizikai utóhatása kerül fókuszba, és ekkor ékelődik Jack és Babette közé egy olyan házastársi ellentét, mely majdnem a kapcsolat végét okozza.
Adam Driver és a Babette bőrébe bújó Greta Gerwig a Házassági történetben látható intimitást idézik meg és elhisszük nekik, hogy ez a két ember őszintén szereti egymást és drukkolunk azért, hogy a problémát megoldják. A színészek nem először dolgoznak együtt, hiszen Gerwig és Baumbach közös filmjében, a 2012-es Frances Ha-ben is láthattuk már őket; akkor a 20-as éveik végén járó céltalan fiatalok voltak, most középkorú házaspár tinédzser gyerekekkel. A régi barátságnak köszönhető, hogy a színészi karrierjét a rendezésért átmenetileg szüneteltető Greta Gerwig magabiztosan tér vissza a kamerák elé – persze, ebben az is segíthet, hogy a kamerák mögött a párja ül.
A film során többször előkerül a déjà vu és a szimuláció fogalma. A ‘mintha ezt már láttuk’ volna érzése megjelenik a film kontextusában (a szereplők maguk mondják), ezzel a rendező egyrészt reflektál a megidézett műfajokra (világvége filmek, társadalmi szatíra), másrészt akarva-akaratlanul elárulja magát, hogy ‘igen, ezt már láttuk’.
Hiába az impozáns CGI természeti fenevad, hiába a markáns vizuális megoldások, hiába az LCD Soundsystem végefőcímhez írt dala, ha a történet szétesik: élesen elválnak egymástól a különböző fejezetek és ezzel együtt a műfajok szintjén is markáns határvonal húzódik, ahogy a világvége filmből átlép párkapcsolati drámába némi thriller suspense-zel megtűzdelve, majd a végén visszatér a társadalmi szatírához, mellyel befejezi a filmet.
Talán a könyv sokrétűsége és az alapanyag tisztelete miatt a White Noise filmként tartalmilag nem tud újat mondani. Túl sokat markol és keveset fog, csupán pedzegeti DeLillo művének gondolati magját, melyre mi sem jobb bizonyíték, mint a film lezárásaként szolgáló szupermarket táncbetét, amihez hasonlót Baumbach egyszer már papírra vetett Wes Anderson A Fantasztikus Róka úr forgatókönyvében. A róka család önfeledt táncához hasonlóan a White Noise utolsó jelenete is színes, játékos, az összes szereplőt felvonultató, de a teremből kilépve csak arra emlékszünk, hogy ‘igen, ezt már mintha láttuk volna’.
A White Noise-t a 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. A film december 30-án kerül fel a Netflixre.
