A történet elején a fiatal Willy Wonka sok éves világkörüli utazása után megérkezik a nyüzsgő nagyvárosba, hogy létrehozza a saját csokoládé szalonját és megossza az emberekkel tökélyre fejlesztett édességei varázsát. Azonban a nincstelen fiú naiv bizalmával többen visszaélnek, aki így egy mosodában kénytelen dolgozni az őt átverő fogadósnőnek és társának. Szerencséjére a fogságban Wonka új barátokra és segítőkre lel, élükön a fiatal árvával Nudlival (Calah Lane), akikkel belevág álmai megvalósításába, noha súlyos veszélyt jelent rájuk a várost uraló csokoládé kartell és az általuk irányított rendőrség.
Paul King rendező (aki a sokak által minden idők legjobb családi filmjeinek tartott Paddington első és második részét is jegyzi) zenés előzményfilmje a fiatal Wonkáról érezhetően sokat merített az 1971-es feldolgozásból, mi több, egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, egyfajta társfilmet szeretett volna készíteni Wilderék történetéhez, ami nem egy direkt prequel, mégis kapcsolatban van vele. Ehhez mérten több dal, kosztüm, tárgy, számos utalás és a legendás oompa-loompa faj eredeti megjelenítése is átkerült az új feldolgozásba. Chalamet fiatal, harsány és érzelmes főhőse attitűdjében, mozdulataiban, hanghordozásában ugyancsak mintha megidézné Wilder viselkedését, azonban az utánzás csapdáit ügyesen elkerüli. Leginkább azért, mert ez a Wonka még híján van bármiféle számításnak és trükközésnek. Nincsenek agyafúrt cselek a tarsolyában, a bizalmatlanságot hírből sem ismeri, sőt kissé érthetetlen módon naiv és bugyuta fiú, amihez az amerikai szupersztár alkata tökéletesen illik.
Chalamet sokadszorra bizonyítja be, hogy sikerei egyáltalán nem alaptalanok. Noha messze nem olyan karizmatikus cilinderes showmanként, mint Wilder, vagy méginkább Depp, mégis végig jóleső érzés nézni, ahogy a zenés műfaj által megkövetelt teátrális stílust is jókedvű és virulens módon képes karikára játszani. Chalamet pontosan érzi a saját határait és nem próbál klasszikus, Hugh Jackman-i értelemben vett zenés főhősként viselkedni. A zenés-táncos etűdöket nem a Broadway-darabokra emlékeztető performatív bravúrozások jellemzik. Nincsenek tízperces tánckoreográfiák, opera énekesekkel vetélkedni kívánó, idétlen vigyorral kitartott magas c-k, de van helyette rengeteg humoros geg és játékosság. Ugyanakkor aránytalanul sokszor fakadnak dalra, helyenként kifejezetten zavaróan megakasztva a cselekményt. A kevesebb néha több elve itt is érvényes lett volna, ezt leginkább pont azzal támasztja alá a film, hogy az indokolt pillanatokban remek történetmesélő elemként működik a musical-formula.
King filmje tagadhatatlanul erősen kapcsolódik korábbi munkáihoz, különösen a Paddington 2-höz. Wonka kis túlzással ugyanazt az utat járja be, mint a legsötétebb Peruból Londonba költöző maci, olykor a legapróbb részletekig megegyezően. Vadidegen különc, aki nem ismeri az adott világ berendezkedését, mindenkihez ugyanolyan nyitottsággal áll, ebből ugyan akadnak problémái, mégis boldogabb és emberibb hellyé teszi a környezetét. Hasonló archetípusok veszik körül, hasonló módon oldja meg a problémáit. Nem ismeri a szokásokat, a technológiát, hogy mi mire való, alapvetően a mindennapi életet. Mindez csupán azért lesz zavaró, mert, amíg egy apró medvebocsnál ez az értetlenség aranyos és megmosolyogtató, addig egy fiatal felnőtt férfinál bizarrnak és karakteridegennek hat. Ennek a forgatókönyvírói felületességnek egyik csúcsa az a pillanat, amikor kiderül, Wonka olvasni sem tud, mert a csokifajták kutatása mellett nem volt rá ideje, hogy megtanuljon. Másfelől a kidolgozatlan és olykor teljességgel következetlen narratíva végig nagyban gyengíti az egyébként eleven érzelmi hatást, amit a kiváló színészek teremtenek.
A mellékszerepekben a brit mozifilmek elit grémiuma (Olivia Coleman, Sally Hawkins, Jim Carter, Matt Lucas, Paterson Joseph), világhírű humoristák (Keegan-Michael Key, Tom Davis) és a karácsonyi filmek kedvelői számára különösen kedves Hugh Grant és Rowan Atkinson is színesíti a filmet. A csodálatos színészek jutalomjátéka bearanyozza a vásznat, látványosan kihasználják a lehetőséget, hogy maximálisan túljátszhatják a szerepüket. Sok esetben a ripacskodásig tágítják ennek határait, de amikor Olivia Coleman vagy Hugh Grant teszi mindezt, az mégsem zavaró. Igaz, utóbbi nem csinált titkot abból, hogy utálta a forgatást, ám ennek ellenére (vagy talán pont emiatt) messze az eddigi legjobb Oompa-loompát köszönhetjük neki.
Külön figyelmet és elismerést érdemel a film teljes vizuális világa is. A produkciós design és a kosztümök egyaránt elragadóan hangulatosak és ünnepiek. Az összkép leginkább egy 20. század eleji fiktív európai közegre emlékeztet, amit mintha London, Párizs, München és Milánó egybegyúrásával hoztak volna létre, megszórva mindezt rengeteg színes dísszel, lufikkal, flamingókkal és egyéb varázslatos dologgal. A színes-szagos kavalkád csúcsán természetesen maga a csokoládé motívuma díszeleg. Wonka édességei ezerféle ízben, formában és színben pompáznak, különleges módokon készülnek (pl. zsíráftejből és egy orosz bohóc könnyeivel) és olykor bogarakat rejtenek, amik kikelve repülésre késztetik az embert.
Wonka mániájára érzelmes választ ad a film. A főhős régen elhunyt édesanyja emlékét idézi fel a csoki ízében, ugyanis gyerekkorában mindig ezt kapta tőle ajándékba. Az érzékeny reláció pedig ideális alapzat arra, hogy Wonka minden emberi kapcsolódását meghatározza a csokoládé megosztása. Ez a színes-szagos látványvilág egy gyászoló fiú szeretetnyelvét takarja, míg a vele szemben álló csokoládé-kartell tagjait csakis a profit érdekli. Talán nem a legmélyebb vagy a legeredetibb konfliktus, ám kétségkívül ott van benne egy érvényes többletjelentés: a valódi és önzetlen motivációkkal alkotni vágyó fiatal erő, mely nem hajlandó egy önmagát hízlaló, csak a haszonra épülő rendszerben az alárendelt szerepét elfogadni, azt a rendszer megpróbálja eltaposni.
A szegény azért van, hogy a kapzsit gyarapítsa – hangzik el többször is az egyik szereplő szájából. Wonka ezzel a nézettel is szembe megy. Nem csak finomabb csokit csinál, hanem olcsót is, amit a szegények is megvehetnek, míg a kartell tagjai már a szegény szó hallatán is rosszul lesznek. A Wonkát végig jellemzi egy, a családi filmeknél ritkán tapasztalható nyílt politikai él. Az antikapitalista hangnem mellett a korrupt ellenőrző hatalom és az egyház is megkapja a magáét, persze némi angolos eleganciával. Más kérdés, mindez mennyire hiteles, amikor mindez a Warner Bros. gondozásában, 125 millió dollárból forgatott filmben történik, mégis jó látni, hogy egy széles rétegeket célzó stúdiófilm gondol is valamit a világról.
A Wonkát nézni olyan, mint egy jól megtervezett karácsonyi vacsorát elfogyasztani. Hagyományos alapokon nyugszik, melyeket nem szabad kihagyni a menüből, szinte minden elemével rengetegszer találkoztunk már, mégis kellően meghitt, látványos és ünnepi, ahhoz, hogy ez ne zavarjon. Jólesően ismerős, számos emléket idéz meg és végső soron felhívja a figyelmet arra az érzelgős, klisés és mégis igaz tényre, hogy a legfontosabb az, kivel osztjuk meg az élményt. A végére talán kissé megfekszi a gyomrunkat és lesz, akit eltaszít a külcsín, az érzelgős mondanivaló és persze csokoládé okozta cukorsokk. Mégis arra késztet, hogy legalább pár óráig kizárjuk minden „felnőttes” cinizmusunkat, előítéletünket vagy rossz tapasztalatunkat. Arra bátorít, hogy előhívjuk és felerősítsük gyermeki lelkületünket, amellyel a Wonkához hasonló filmeket nézni érdemes és ami által talán élni is könnyebb lenne. Mikor próbáljuk meg, ha nem karácsonykor?
A film december 14. óta látható a magyar mozikban.
