Östlund nem véletlenül választott a címbe ismét egy geometriai alakzatot, hiszen az új film A négyzet továbbgondolásaként és egyfajta variációjaként is felfogható. Míg a Lavina elsősorban a genderszerepek kiüresedése és a család válsága felől közelített átfogóbb társadalmi kérdésekhez, A négyzet a felsőbb társadalmi osztályok és a művészet felől mutatott rá a mélyben lappangó általános válságra. A szomorúság háromszöge megtartja ezt a tágabb nézőpontot, de a művészet helyét ezúttal a divat és az influenszer-kultúra veszi át.
A címbeli háromszög (amely konkrétan a két szemöldök és orr közötti részt jelenti) egyúttal rafináltan összecseng a film markáns hármas tagolásával is. A film első harmada egy influenszerkedő modell pár, Carl és Yaya (remek beszélő név) kapcsolatába nyújt betekintést. Már rögtön a nyitójelenet beránt, egy castingon vagyunk, ahol Carl (a színész Harris Dickinson nevét most jegyezzük meg!) emlékezetesen demonstrálja, mi a különbség az olcsó és a drága ruhamárkák reklámjai között. Östlund maró szatírát farag egy divatbemutatóból is, ahol a klímakatasztrófát csomagolják vonzó termékké. Szintén hosszan kitart egy jelenetet arról is, ki fizesse a számlát, ami a banálisból egy igen mélyre menő veszekedéssé fajul.
Míg ez a későbbieknél jóval intimebb első harmad inkább a Lavina gender-tematikáját és csontszáraz párkapcsolati abszurdját idézi, a film második felvonása jóval harsányabb szatíra, erőteljes polgárpukkasztással. Carl és Yaya egy luxusjachton találja magát jó néhány szupergazdag társaságában. Östlund továbbra is epizódikusan építkezik és közben egyre jobban elkanyarodik a két fiataltól. A sokszor rendkívül ötletes és végig nagyon vicces jelenetek szépen kacskaringóznak és fokozatosan megismerjük a személyzetet és a többi utast is.
A szomorúság háromszöge egy pillanatra sem próbál úgy tenni, mintha nem egy rendkívül direkt parabola lenne, sőt, sportot űz az irónia és a groteszk túlhúzásából, a kényelmetlen szituációk ironikus fokozásából. A folyamatosan piáló, a kabinjában az Internacionálét bömböltető kommunista kapitányt (Woody Harrelson lubickol a szerepben) legalább annyira erős példa, mint a trágyával kereskedő orosz milliárdos, akivel végül egy hatalmasat piálnak. Östlund A négyzet sokat emlegetett majmos jelenetéhez hasonlóan most is kaján vigyorral az arcán eszkalálja a jeleneteket, amivel sikeresen zökkenti ki a nézőt a komfortzónájából.
A film már most hírhedt viharos csömörjelenete tökéletesen illik ebbe az alkotói koncepcióba, hiszen Östlund azt (is) vizsgálja, van-e még értelme a szatírának, át lehet-e még valahogy törni az általános apátia és közöny uralkodó attitűdjeit. A szomorúság háromszöge innen nézve el is éri célját, hiszen míg egyesek (mint e sorok írója) elképesztően viccesnek találják a sötétlő iróniát és örömmel ugranak fejest ebben a kegyetlenül ironikus játékba, másokat inkább felháborít vagy taszít. Szimplán elmenni mellette azonban nem nagyon lehet, különösen a körülöttünk tornyosuló közösségi médiás-háborús-recessziós-klímás szarvihar árnyékában.
Az imponáló összképet még az sem rombolja nagyon, hogy a közel két és fél órás film harmadik etapja kissé veszít a lendületből. A bugyuta túlélős valóságshow esztétikáját idéző felvonás egy lakatlan szigeten játszódik, ahol az utasok és a kiszolgáló személyzet hirtelen egyenlő helyzetbe kerülnek. A pénznek nincs értéke, egyedül a túlélési képességek számítanak, amiben a milliárdosok korántsem állnak jól, a WC-s néni (hivatalosan toilet manager) ellenben sikeres, hiszen ő tud puszta kézzel halat fogni és tüzet csiholni.
Östlund persze itt sem hazudtolja meg önmagát. Míg a luxusjacht nyilván a kései kapitalista rendszer allegóriájaként kínálja magát, a vihar pedig a kiszámíthatatlan társadalmi-ökológiai változásokat szimbolizálhatja, addig az utolsó rész egy új társadalmi rendszer építését modellezheti. Kezdetben úgy tűnhet, a romokon egy igazságosabb világ épül, de a dolgok igen gyorsan változnak. A hatalom korrumpál, mindez az emberi természetbe van kódolva, állítja a film kissé ötletszegényebben, mint az első két felvonásban.
A svéd író-rendező minden korábbinál kíméletlenebb a szereplőivel és láthatóan nem kíván árnyaltan fogalmazni. Eközben azonban érezhetően szenvedélyesebb is, A szomorúság háromszöge így sikerrel fokozza az előző két film kényelmetlen iróniáját és humorát. Mindez persze nem azt jelenti, hogy Östlund részvétlen lenne, hanem épp ellenkezőleg. Elrajzol és ironizál, direkt és túlzó, mert így nagyon határozottan képes rámutatni nagyon súlyos rendszerszintű problémákra. De a legfontosabb mégis az, hogy így próbál meg utat törni a zajban és felrázni azokat is, akiket egyre kevésbé érdekel a sorsunk. Már csak ezért is biztosan találkozni fogunk a film címével a ránk váró díjszezonban és a legkülönfélébb év végi listákon.
A szomorúság háromszöge október 6-tól látható a hazai mozikban.
