A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.
„Filmezni annyit jelent, mint várni” – ez a mondat volt az, amelyik Simonyi Liát megragadta, amikor egy budapesti, Múzeum körúti antikváriumban szakkönyveket keresett és bújt a filmrendezésről. Német-francia szakos tanárként színházrendezőnek készült volna, de egy közeli ismerőse, aki „bemutatta az édesanyjának is”, eltanácsolta a pályától és más hivatást javasolt neki. Szűcs Lászlónak hívták az illetőt, dramaturg volt a Nemzeti Színházban, és Simonyinak azt mondta, hogy egy ilyen „dinamikus egyéniség”, szétvetné a színházi kulisszát, menjen inkább filmezni, mert oda való. Simonyi egész életében hálás maradt Szűcsnek, hogy „rátette a sínre”. A rendezőnő Ennyi! című önéletrajzát is mentorának ajánlja.
Simonyi Lia komolyan vette célját. Mivel Magyarországon akkor nem létezett filmes képzés, 1938-ban Humboldt-ösztöndíjasként Berlinbe utazott tanulni. Előtte még „tunkolt” (korabeli kifejezéssel kezdőként figyelt - a szerk.) picit a Hunnia Filmgyárban Gertler Viktor egyik filmjénél. A német fővárosban ajánlólevelével hosszú hónapok alatt kijárta magának, hogy az akkor induló babelsbergi Filmakadémiára járhasson, 29 évesen.
Hazaérve, 1939 májusától a budapesti Filmirodára került. Németországi tapasztalatairól tanulmányt írt és a rádióban is beszámolt. A Friss Ujság, 1939. szeptember 1-jén így harangozta be az ominózus rádióműsort: „Látogatás az UFA berlini gyárában. Simonyi Lia előadása Rökk Marika hanglemezekkel”.
Simonyi Lia nem játékfilmeket, hanem ún. kultúrfilmeket kezdett készíteni. A kultúrfilm, amelyet ma talán művészi igényű ismeretterjesztő rövidfilmnek nevezhetnénk, a kor sajátos filmképződménye volt és a német kifejezés tükörfordítása. Első filmjét, még művészeti vezetőként jegyzi, Jó szerencsét! a címe és a sóbányászatról szól. Ezt követte még egy film 1939-ben, A munka akrobatái címmel, amely saját ötletből született, veszélyes hivatást végző kisemberek életét mutatja be, mértanian komponálva, dinamikusan vágva. Itt már ki merték írni, hogy Simonyi Lia (egy nő!) a rendező. Az ezt követő filmjei közül a legtöbb téma megrendelésre készült, némelyekre kifejezetten büszke az alkotója (pl Kárpátalja zöldaranya, Ruszin népművészet) és némelyekre nem.
Simonyi Lia zeneórán (balról az első) / forrás: Filmkultúra/Arcanum
A feldolgozandó téma jelentősebb részét rendelésre gyártotta Lia, úgy, hogy a munkafeltételek is elviselendők voltak. Szemléltesse ezt most két példa. Az egyik esetről a Tolna megyei Újság számol be 1940-ben: „Kulturfilmfelvételek vármegyénkben. A napokban vármegyénkben járt a szekszárdi származású Simonyi Lia aki, tanárnő, a Magyar Film Iroda tehetséges fiatal rendezőnője, aki a Külkereskedelmi Hivatal megbízásából a MFI részére kulturfilmet készít a len- és kendertermesztésről abból a célból, hogy a rostos növények termesztése minél bővebb keretekben kiterjesztessék. A kenderáztatás felvételeit a tolnanémedi nagyszabású áztatónál készítették, a kender nyüvését és aratását pedig a decsi határhoz tartozó báró Bornemisza-féle Cserenc és Bogra pusztai borgazdaságban filmezték. A lentermelést népszerűsítő filmet Simonyi Lia írta és rendezi, a felvételeket pedig Kerthy Lajos, a MFI ismert operatőrje készíti.”
A másik példánk Simonyi Lia balatoni halászatról készült filmje, amelyért a Velencei Biennálén bronzérmet nyert, 1941-ben. Az önkritikus Lia ezt írja könyvében az esetről: „Szerintem csak azért nyertem, hogy jelképezzék az olasz-magyar barátságot. (…) Kínos emlék számomra ez a film: remek téma, méltatlanul feldolgozva.”
Közben Simonyi Liáról elismerően nyilatkozik Zilahy Lajos író a Film Színház Irodalom című lapnak, 1942 januárjában. Mint új, fiatal, ígéretes kollégáját mutatja be, akivel együtt dolgoznak Móricz Zsigmond Szép csillag című művének megfilmesítésén a Hunnia Filmgyárban.
A magyar kultúrfilmgyártás 1943-ban veszélybe kerül a második világháború és az annak nyomán kibontakozó nyersanyaghiány miatt. Simonyi Liát ezért négy filmből álló csomaggal németországi bemutatókörútra küldik, hátha tud így filmszalagot koldulni. Közben egy müncheni szállodában összefut Leni Riefenstahllal, a Führer kedvenc rendezőjével, aki meghívja berlini lakására egy vetítésre. Simonyi el is megy, levetíti a négy filmet, és Riefenstahl el is mondja a véleményét, kellő kritikával adagolva. Mindenesetre a németországi magyar kultúrfilmturné sikerrel jár, a magyarok kapnak filmnyersanyagot.
Simonyi Lia készít még filmeket, elsősorban városfilmeket Kassáról, Nagyváradról, Kolozsvárról, majd Erdélyországról, de a háború miatt egyre kedvtelenebbül. 1945 után szemtanúja a változásoknak. A Magyar Filmiroda helyébe lépő Magyar Központi Híradó Rt., majd Magyar Híradó és Dokumentumfilm Gyár alkalmazottjaként még másfél tucat filmet forgat, megrendelésre. Schöpflin Aladár portréfilmjétől a Pártvezérek programján át a hazai gyapottermelésen keresztül a peronoszpóra bemutatásáig változatos szüzsékkel készít rövidfilmeket. Végül megkapja felmondólevelét, mert „munkáját nem végezte el megfelelően, annak ellátására nem alkalmas”. Ezzel párhuzamosan a Filmiroda egy ún. Munkaadói Igazolványban ennek ellenkezőjét tanúsítja, miszerint 1939 májusától 1948 szeptemberéig „filmrendezőként önálló, lelkiismeretes munkát végzett, egyedülálló szaktudásával elsőrendű teljesítményt nyújtott. Kultúrfilmjeit úgy külföldön, mint belföldön a mozgóképszínházak játsszák és több filmje nemzetközi versenyen díjat nyert”.
Simonyi Lia ezután kertészeti segédmunkás lesz, majd segédvilágosító az Operettszínházban. Nem sokkal később segédrendezőként, majd titkárságvezetőként alkalmazzák ugyanott. 1956 végén egy barátnőjével Párizsba emigrálnak, kacskaringós úton. Simonyi Lia a Pathé filmgyártó cégnél elölről kezd mindent, 47 évesen filmtisztító lesz, fillérekért. Ismerősein keresztül Zürichbe kerül és kijárja magának, hogy a Condorfilmsnél vágó lehessen. 1958-tól itt is aprópénzért dolgozik, a szakszervezet siet a segítségére, kieszközölnek némi fizetésemelést, de a tulajdonos a túlóráit nem fizeti ki, méltó bérezést nem kap. Lia viszont örül, hogy legalább vágó lehet. Még Budapesten tanulta meg a vágást, mert ahogy önéletrajzában írja „akkoriban csak a játékfilmekhez adtak vágót”. Egy svájci éjszakai műszak után, hazasétálás alkalmával találja ki, hogy újra forgatókönyvet szeretne írni és filmet rendezni.
Először szigorú főnöke jóváhagyásával reklámfilmeket készít – munkaidején kívül. Míg mások munkáit vágja és „hangosítja”, megírja a következő forgatókönyvét. Andreas Demmer operatőr lesz az alkotótársa. Simonyi Lia Thomas Mann filmje, melynek Im Spiegel a címe, a Nyugat-Berlini Filmfesztiválon második, ezüst díjat kap. Ezt a filmet Magyarországon is bemutatja a televízió, 1965-ben. A budapesti műsorújság így ajánlja: „A kor, amelyben éltem változásokkal volt terhes, de az én életem benne: egyetlen egység. – idézhetjük korunk kiemelkedő német íróját, akinek életét ez a svájci dokumentumfilm levelek, naplórészletek és ritkaságszámba menő filmfelvételek segítségével mutatja be.”
Simonyi Lia ezután egy emigráns, párizsi sztár-divatfotóssal, Kublin Tamással az haute-couture Balenciaga cégnek gyárt bámulatos reklámfilmeket. A rendezőnő így éri el, hogy kilenc évnyi rabszolgamunka után hajcsár főnökétől megválhasson és önállósodni tudjon. Készít svájci fürdőfilmeket, reklámfilmeket, majd pályája csúcsán leforgatja Paracelsus-filmjét. Egy évnyi kutatómunka után Anthony Quinn szavai jutnak eszébe: „Félelem nélkül nincs alkotói folyamat.” Így vall vívódásairól: „Ezt a félelmet már megismertem a Thomas Mann filmnél is. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülni szeretnék! Ezúttal is inkább kifizettem volna a megrendelő addigi költségeit, csak ne kelljen tovább kínozni magam. Ez a formakeresés állapotának gyötrelme, amely abban a pillanatban megszűnik, mikor megvilágosodik a megszabadító „hogyan”.”
Liáék hét ország 48 helyszínén forgatnak három fős stábjukkal, Andreas Demmer operatőrrel és Rudi Kuttel segédoperatőrrel, aki a sofőr is volt. Simonyi látja el a felvételvezetői, a rendezői és a mindenes szerepköröket, amihez „még állandóan kedvesnek is kellett lennie”. Mindezt harminc hónapon át, 1969 áprilisától 1971 októberéig. A Paracelsus-film díszbemutatóinak Salzburg, Zürich, Basel, Villach és London ad helyszínt és műsorra tűzi a svájci, az osztrák, a német és a cseh televízió.
A Magyar Televízió is levetíti 1975-ben, a következő ajánlószöveggel „A film a XVI. század egyik legjelentősebb természettudósát, az orvostudományok reformátorát mutatja be. A fennmaradt írásos emlékek nemcsak a nagy tudós életébe engednek bepillantást, hanem a korról, a haladást szolgáló, újat akaró ember örökös harcáról is képet adnak.”
Ez lett Simonyi Lia utolsó filmje. Még szeretett volna Bartók Béláról is forgatni, de ahhoz a tervéhez már nem talált támogatókat. Hatvanévesen a svájci televíziónál folytatja munkáját, nyugdíjazásáig a bevándorlóknak készülő olasz és spanyol műsorokat vágja.
Visszaemlékezéseiből Ennyi! címen a Magyar Filmintézet kötetet jelentetett meg 1988-ban. Simonyi Lia 1999-ben hunyt el, Zürichben. Haláláig kedves foglalatossága volt, hogy svájci otthonában magyarországi madarak énekét hallgatta hanglemezről.
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
Szederkényi Olga: Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
