Till Attila: Pánik

filmhu: Zsánerfilmként vagy szerzői filmként versenyeztek?

Till Attila: Zsánerfilmként indulunk, a filmet a közönségnek szánjuk. Ha már így belemegyünk, akkor ez egy ún. kevert műfajú zsánerfilm - az utóbbi tíz-húsz évben erre ment el a világ filmgyártása.

filmhu: A zsánert egy ponton, még hozzá elég hamar, el kell dönteni: az írásnál. A Pánik forgatókönyvét íróként is jegyzed. Honnan tudsz írni?

TA: Emlékszem 2003-ban Tunéziába mentünk nyaralni, és nagyon megijedtem, hogy mit fogok ott csinálni. Gyorsan megvettem életem első laptopját, és elkezdtem szorgalmasan írni. Mert írni mindenki tud, ha akar. Az írás olyan mint a sport: ha minden nap futsz, akkor annak van értelme, mert akaratlanul is fejlődsz. Mára már annyira hozzám nőtt az írás, hogy a Pánik utómunkájának befejezésével már szívesen visszatérnék az írás magányos világába. Persze nem muszáj mindenkinek írni, ha a produceri rendszer tálcán kínálná a forgatókönyveket, akkor az engem is nagyon érdekelne. De számomra most az volt fontos, ahogyan én gondolkozom: a saját agyamat szerettem volna viszontlátni a vásznon. Szászi Zsuzsi dramaturg volt a segítőtársam az írói folyamatban.

Egy lányról szól, akinek mindene megvan, mégsem boldog

filmhu: Ez a 2003-ban elkezdett könyv már a Pánik volt?

TA: Nem. Sok fiókban maradt könyvem van, és érdekes módon ezek mind nagyjátékfilmek. Belőlem valahogyan ez a műfaj jön automatikusan. A Képzőművészeti Főiskola intermédia szakán csináltam én kisfilmeket is, de ezek inkább a képzőművészethez álltak közelebb. A Médiapláza című trailerem egy nem létező nagyjátékfilmnek volt az ún. EPK-ja (electronic press kit), szerepelt is később a Műcsarnokban egy csoportos kiállítás részeként. Úgy éreztem, a főiskolán edzettem eleget, most ki akartam próbálni magam nagyban.

filmhu:Kevesen tudják rólad, hogy felvételiztél filmrendező szakra.

TA: Garas Dani osztálytársam volt a kisképzőben, vele, Török Ferivel, ezzel az évfolyammal felvételiztem együtt. Nem vettek fel, maradtam a képzőművész vonalon. De most eljött  az a pont...

filmhu: Meg tudod mondani, hogy miért jött el az a pont?

TA: Megmondom. Mert vészesen elkezdtem öregedeni. És tele van a környezetem olyan emberekkel, akiknek csak a szája jár, hogy mennyi mindent fognak egyszer csinálni, és aztán nem történik semmi. Nem akartam ilyen lenni, hogy csak mondom, hogy mindig filmrendező akartam lenni, hanem eldöntöttem: tényleg megpróbálkozom. Írni akartam, alkotni, létrehozni valamit, profi írók, producerek segítségével, akik ebben látnak értelmet.

Szomorú, elkeseredett emberek egy alapvetően vicces filmben

filmhu: Az a hír járja, hogy a Pánik cím volt meg először az egész projektből.

TA: A pánikról, a szorongásról, mint jelenségről gondoltam valamit. Felírtam ezt a munkacímet egy papírra, aztán úgy maradt. Ez egy sokszereplős történet: engem elsősorban az motivált, hogy csinálok egy olyan filmet, amelyben minden egyes szereplőnek van valami baja. Mindenki normális, úgy nagyjából, egy konkrét elmebeteg van csak benne, de mindenki lelki sérült, mindenki szorong, nincs kibékülve a saját életével. Ezek az emberek a problémáik miatt felfokozott állapotban élik az életüket és amikor összefutnak egymással, akkor azok elég különleges, abszurd szituácókat szülnek. Szerettem volna megmutatni, hogy milyen sok arca van a szorongásnak. Nyilván ahány ember, annyi arca van, én most néhányat vizsgálok meg ezek közül közelebbről.

De ez egy filmvígjáték. Másfajta poénokkal működik, mint amit eddig megszoktunk. A magyar vígjáték általában kerüli a konfliktust, egyértelműen a hepiendre hajt, és egyfajta boldogságreklámként működik, mindenből csak a viccet hangsúlyozza. A Pánik-ban főleg konfliktusok vannak, olyan egetverően nagy hepiend sincs, inkább egy felnőttéválási történet. Egy lányról szól, akinek mindene megvan, elvégzett két főiskolát, van diplomája, több nyelven beszél, nagyon jó állása van, sok pénze van, mégsem boldog.

 

Beszólások mindig vannak: nézd már, mit akar ez a hülye

filmhu: A saját agyadat akartad viszontlátni, egy nőben. Szándékos távolítás, hogy női főszereplőt választottál, vagy ennyire nem önéletrajzi a történet?

TA: Nem tudom, miért döntöttem nő mellett. Voltak erős férfikaraktereim is, de aztán lecsökkent a számuk. Sok szereplőt kíirtam, mert rájöttem, hogy ez egy elsőfilmes betegség, hogy mindent bele akarok írni az első filmembe. Így is maradt nyolc szereplő. Számomra ez egy női történet. Gubik Áginak, a főszereplőmnek is mindig magyaráztam, hogy imádom a tarot-kártyában a fiatal özvegy ikont. (Van egyébként egy tarot témájú könyvem is, amin dolgozom.) A fiatal özveny egy Marylin Monroe, egy bombázó, szuperszexi ruhában áll összetörve a sír mellett.  Mint egy Maupassant novella: egy jó nő, aki jelenleg tabu. A pánik, a szorongás és ez a kép volt a kiindulópont. Valamint az, hogy a környezetemben nagyon sok szorongó emberrel találkoztam.

filmhu: Automatikusan felmerül a filmed kapcsán, hogy könnyű a Tillának, hogy kedve támadt filmet rendezni. Inkább volt könnyebbség vagy nehézség a "tillaság"?

TA: Biztos vannak olyan helyzetek, ahol könnyebb nekem. De ugyanolyan nehéz nekem is szponzorpénzeket megmozgatni, ahhoz már nagyon súlyos kapcsolatrendszerek kellenek, hogy valakinek egy szóra adjanak pénzt. Egyáltalán nem volt könnyű összehozni ezt a filmet: öt producer összefogására volt szükség. Először Stalter Judithoz mentem, aki az Inforgban és a Laokoonban is dolgozik gyártásvezetőként és producerként. Együtt mentünk Muhi Andráshoz, az Inforg vezetőjéhez. Később bekerült gyártóként a Sipos-Rajna féle Laokoon  - ők adták a film elkészítéséhez szükséges technikát. A harmadik nagyobb csapat a Mécs-Mesterházi páros féle M&M. A Pánik egy két éves történet, már jóval korábban szerettünk volna elindulni vele, de csak 2007 tavaszán kaptuk meg a szelektív támogatást. Én továbbra is hiszek az olcsó filmben: nem lehet örökké a támogatásokra várni. Kevés a pénz, sokan állnak a sorba, ritkán kerül sorra az ember.

Mindenki normális, úgy nagyjából, egy elmebeteg van csak benne

Beszólások mindig vannak: nézd már, mit akar ez a hülye. Én erre azt mondom, nézzék meg a filmet, és utána kiderül, mit akartam. Ez az én munkám, én hoztam össze, az én dolgom. Szóba kerülnek a pályázati pénzek, de én ezeket a felhangokat nem tudom kezelni. Én egy ugyanolyan pályázó voltam mint a többi. Írtam egy forgatókönyvet, fejlesztettem azt, volt mögöttem egy jól csengő stúdió és támogatásra érdemesnek találtak. Nem rajtam kell számon kérni a magyar filmtámogatási rendszert. Vannak pályázatok, aki akar, pályázhat.

filmhu: Filmednek két hollywoodi kapcsolata van: Juhász Imre operatőr és Richard Redlefsen maszkmester.

TA: Juhász Imre operatőr régi barátom, Los Angeles-ben végezte el a filmfőiskolát. Itthon és külföldön is sokat dolgozott már klipekben, reklámokban. Nagyjátékfilmben még valóban nem dolgozott, de számára ez egy fontos kihívás volt, hogy Magyarországon forgathat egy nagyfilmet - feleannyi gázsiért, mint amit máshol kaphatott volna. Richardnak is van magyar kapcsolata, Pohárnok Ivánnál tanulta a maszkmesterséget, a kilencvenes években egy rövid ideig Budapesten élt, majd továbbállt, és profi hollywoodi szakember lett belőle. A Town Creek című Joel Schumacher filmmel forgatott Romániában, mi meg elkezdtük hívogatni, hogy jöjjön már át egy nap forgatásra. Kinéztük egy maszkját, amiről kiderült, hogy ugyan még nem adta el senkinek, de Los Angeles-ben van. De nem volt gond, a repülőjegyet kellett csak kifizetnünk, és miénk lett a maszk, készített hozzá kezeket, egy napot forgatott velünk, aztán itt pihent egy hétig Budapesten az egykori barátaival. Közben szegényt felhívták az Indiana Jonestól, hogy ugye befejezte a Schumacher filmet, mert hogy szükség lenne. Ő meg mondta, hogy befejeztem, csak éppen Budapesten nyaralok. A maszk egyébként Bánsági Ildikóra kellett, mert a fia egy speciális skizofréniában szenved: szörnynek látja a mamáját.

Milyen sok arca van a szorongásnak

filmhu: Ilyen betegség létezik valóban?

TA: Természetesen. Én is beleástam magamat a szakirodalomba, és van a filmnek orvosszakértője is, Unoka Zsolt pánik pszichiáter, aki szintén régi barátom, egy óvodába járnak a gyerekeink. Éjszakánként  jártam be hozzá beszélgetni, amikor ügyelt, ő pedig elmondta az orvosi és privát véleményét a könyvről. A film tehát egyrészt valós, másrészt nagyon abszurd. Még ha a film vígjáték is, azért az nincs elviccelve, hogy milyen ez a betegség, mert abban nincs semmi vicces, hogy valakinek az egy drámai tét, hogy kimenjen egy kapun.

filmhu:  Néztél ilyen típusú filmeket?

TA: Én általában nagyon sok filmet nézek, de ilyen filmeket direkt nem néztem, mert nem akartam, hogy hassanak rám. Ezt úgy érzem sikerült is megvalósítani, mert nem lehet hasonlítani semmihez. Még azt sem lehet mondani, hogy almodóváros, pedig én szeretem a nyíltszíni érzelmeket, a heroikus giccset. Woody Allenre sem hasonlít, de a logikája olyan: nagyon szomorú, elkeseredett emberek szerepelnek egy alapvetően vicces filmben. Ezeket csak azért mondtam, hogy kibekkeljem azt az időszakot, amíg még senki nem látta a filmet. A szemlén leszünk, március 6-án érkezik a film a mozikba. Hogy sikerült-e, azt úgysem én fogom eldönteni, nyilván én úgy érzem, hogy a lehető legjobbat hoztam ki magamból, de a nézők fognak dönteni.