 |
| Szürrealista teleportálásra épülő elbeszélésmód Eszenyi Enikő a taxiban |
A filmhu kiszállásának napján a tévéfilm hőse éppen egy jósnőnél (Törőcsik Mari) jár, aki néhány ártalmatlan szakmai kérdéssel rögtön fájó gyermekkori emlékeket ébreszt fel a fiatal fiúban. A kamera elsuhan nemzetünk körhintán edzett színészkirálynőjének feje felett, s a foci-világbajnokság idejéből ismerős mátrixképernyőn megjelenő New York-i felhőkarcolókat pásztázza, majd megállapodik Eszenyi Enikő napszemüveges-sapkás figuráján, aki a sárga taxik árnyékában kisfiának telefonál. Hosszú snitt és még nincsen vége. A rendezőt láthatóan lenyűgözik a műterem kínálta lehetőségek.
filmhu: Mennyire mobil ez a díszlet?
Török Ferenc: Ma napközben ezt a jelenetet vesszük, időközben pedig felépül egy teljesen új díszlet, amiben késő este fogunk dolgozni. A legszebb az egészben az, hogy összesen két centit kell fordulnunk a váltáshoz. Ez a daru az első forgatási nap óta itt áll, és a sínt ugyan átpakolgatjuk alatta, de egy csomó munkát megspórolunk azzal, hogy nem kell az egész balhét feltenni egy kocsira és átszállítani egy másik helyszínre. A másik hatalmas előnye a műteremnek, hogy olyan kameramozgásokat lehet kivitelezni, amilyenek korábban lehetetlennek tűntek. Az idősebbek gyakran vágják a fejünkhöz, hogy máris nagy generációnak képzeljük magunkat, holott még életünkben nem forgattunk stúdióban, csak kigyalogoltunk az eredeti helyszínre, ahol semmit sem kell kitalálni, csak megtalálni. Sokkal komolyabb meló szerintük az, amit Fellini, Bergman vagy Welles végzett, ők ugyanis bementek a műterembe, és minden egyes képpontot pontosan leellenőriztek. Van persze neorealizmus meg újhullám, de a régieknek teljesen igazuk van abban, hogy ezt a fajta munkát is meg kell tanulni. Röhej, hogy hat évvel a főiskola elvégzése után most dolgozom először stúdióban, az évfolyamtársaim közül, azt hiszem, elsőként. Készültek persze klipek, meg kisebb komolytalan dolgok, de színészeket mozgatni teljesen más. 
Nincsenek falak, nincsenek határok
Törőcsik Mari
filmhu: A ma rögzített történéseken kívül mi folyik még ebben a térben?
T.F.: Havazunk, komplett kocsisorok állnak a dugóban, nincsenek falak, nincsenek határok. Nem realista kisdíszleteink vannak, hanem az összes tér átjárható. Éppen ezért kevéssé építünk a vágásra, hiszen hosszú beállításokkal tudunk dolgozni. Ellentétben a klasszikus tévéfilmekkel, ahol szemmagasságba lerakták a kamerát, aztán pörögtek a méterek, mi minimum 90 fokot fordulunk minden beállításban. A kép perspektívája folyamatosan változik: rendszerint fölülről indulunk, és utána elcsavarodunk. Újra kell definiálni a műfajt, hogy a nézők szemében ne jelentsen egyet a szappanoperával. Ha lenne egy normális magyar tévécsatorna, akkor hetente, fix időpontban láthatnánk egy tisztességes és igényes tévéfilmet, jó színészekkel. Szinte borzongok a gyönyörtől, ha felsorolom, kikkel dolgozunk most: Törőcsik Mari, Eszenyi Enikő, Ónodi Eszter, Hámori Gabi, Balla Eszter és még jó páran játszanak a Csodálatos vadállatok között. Egy játékfilm esetében nem merülne fel ez a sok szép név egy csokorban, részben anyagi okokból, részben pedig mert igazán nagy színészeket korábban csak epizódszerepekre mertem felkérni. Eszenyi ennek a filmnek csont főszereplője, és számomra döntő kísérlet az együttműködésünk, melyből kiderül, hogy képes vagyok-e jól dolgozni egy ilyen kaliberű színésznővel, ráadásul kisebb felelősség mellett – ennek a filmnek a költségvetése ugyanis a harmada egy játékfilmének. Meg aztán nincsen filmszemle-para és harmadik-film-para sem. Ez egy derék televíziós munka, amely talán a világ legjobb filmje és életművem csúcspontja lesz, talán nem, de legalább nincsen zabszem a seggemben. És persze az egész projekt is kisebb lélegzetvételű dolog: körülbelül fél év az előkészítés, és két-három hét a forgatás.
filmhu: Addig sem kell reklámokat forgatnod…
T.F.: Ez a kérdés anyagilag érzékenyen érinti az embert, én azonban hajlandó lennék belemenni egy olyan alkuba, hogy az elkövetkező harminc évben – három éves ciklusokra bontva – két nagyjátékfilm között egy dokumentumfilmet és egy tévéfilmet rendezzek. Nagyon jó ez a ritmus. Másfél éve nem dolgoztam színészekkel, már nagyon hiányzott.
Ne jelentsen egyet a szappanoperával
Vajdai Vilmos és Hámori Gabriella
filmhu: Hogyan került képbe Garaczi írása?
T.F.: Kántor László producer megvette a Csodálatos vadállatok jogait, majd felkért engem rendezőnek, és miután én rábólintottam a drámára, pályáztunk és beindult a gépezet. Ez volt az első olyan alkalom életemben, hogy nem én voltam az első láncszem a produkció történetében. Korábban én találtam egy témát, én akartam valamit elmesélni, most azonban egyszerűen felkértek. Amint elvállaltam a feladatot, rögtön beugrott persze, hogy kicsit meg kell bolondítanom a dolgot, kísérleteznem, trükköznöm kell. Kiváló lehetőség ez olyan formai dolgok kipróbálására, amiket máskor nem mernék, mert a sztorira és egyebekre jobban kell koncentrálnom.
filmhu: Figyelembe véve, hogy 16 milliméterre forgattok, lehet ennek az anyagnak tévén túli élete is?
T.F.: Ha az ember 16-ra dolgozik, nem zár ki semmilyen lehetőséget. Ebből még akár lehet egy rövidfilm is, ha megfogjuk a legjobb részeket, neadjisten hosszabb film is. Tisztelem a HD technikát, tudom, hogy jóval tartósabb a BETA-nál, de a 16mm számomra továbbra is a fennmaradásról, az állandóságról szól.
