A lehető legjobbkor érkezett a Nincs parancs!: az idő múlásával ahogy a Trabant a múzeumokba, úgy költözött át a történelemkönyvek lapjaira 1989, vagyis a keleti blokk összeomlása és az évtizedeken át szigorúan őrzött, Európát kettéválasztó határok megnyitása. Pedig ami akkor történt, az a mai napig alapvetően befolyásolja a mindennapi életünk. Emlékeztet arra, hogy ami az elkövetkező évtizedekben természetessé vált, például a szabad véleménynyilvánítás joga vagy egy európai körutazás, az sokáig egy elérhetetlen álom volt. Felhívja a figyelmet, hogy a nagyjából 30 éve történt eseménysorban Magyarország tevékeny és dicséretes szerepet vállalt, és arra is kitér, hogy volt néhány bátor ember, akinek a helyes döntése folytán kevesebb véráldozattal ment végbe a rendszerváltás.
Szalay Péter dokumentumfilmje nagyot vállal: amellett, hogy világtörténelmi összefoglalót ad, Berlin és Magyarország között cikázik, az egyén szintjén is bemutatja, mivel kellett szembenéznie annak, aki a hirtelen felgyorsult történelmi események középpontjában találta magát. Bella Árpád és Harald Jäger határőrök – mindketten alezredesek – a véletlenek furcsa összejátszása folytán ugyanazzal a súlyos morális dilemmával szembesültek 1989-ben. Egyikük Magyarországon, a másikuk Berlinben. Tegyék azt, amit előtte hosszú éveken át, és védjék a határt, vagy reagálva a változó helyzetre és hallgatva a lelkiismeretükre hunyjanak szemet a határsértések felett.
Ők ketten a Nincs parancs! főszereplői, a személyes történetükön keresztül válik átélhetővé és drámaivá az a fejetlenség, ami 1989-et politikai értelemben jellemezte. Számunkra ez már a történelem egy boldog véggel lezárt fejezete, a példájuk viszont élesen jelzi, hogy akár más irányt is vehettek volna az események. Egy olyan irányt, ami tragédiába is torkollhatott volna. Bella és Jager két hétköznapi hős, akiknek a döntő pillanatban a helyén volt a szívük, és a helyes döntést meghozva megakadályozták, hogy véres eseménnyé eszkalálódjon a keletnémetek átszökése Nyugat-Berlinbe, illetve Ausztriába.
Fontos dologra mutat rá a Nincs parancs!: a történelmet nem csak a világ vezetői írják tőlünk függetlenül, bizony az is előfordul, hogy hétköznapi emberek kerülnek fontos döntési helyzetbe. Bellát és Jagert főszereplőként jelöltem meg, és tényleg ők kapják a legtöbb játékidőt, de mellettük számos más megszólaló is tovább színezi 1989 kaotikus képét.
A „vargányázni” induló, gombák helyett határsértőkre bukkanó határőr csibészes mosollyal előadott története váratlan humort fecskendez a filmbe. Ugyanez elmondható arról az anekdotáról, hogy Horn Gyula külügyminiszter és osztrák kollégája kedvéért újra felépítették a már lebontott vasfüggöny egy picike szakaszát, csak hogy a fotósok kereszttüzében, ünnepélyes keretek között átvághassák a drótokat. Megrázó vallomásokat is tartogat a film, mindkét oldalról felidézi a vasfüggöny utolsó halálos áldozatának a történetét.
A hihetetlenül gazdag ismeretanyag és a sok szálon futó történet egyszerre válik a Nincs parancs! előnyére és hátrányára. Előnyére, mert változatos nézőpontokból mutatja be a határnyitás dilemmáját. Ha esetleg van olyan, aki eddig csak felszínesen ismerte 1989 sorsfordító eseményeit, az most képbe kerülhet, aki pedig átfogó történelmi ismeretekkel ül le a film elé, az meghökkentően személyes visszaemlékezésekkel mélyítheti a tudását. Mindehhez azonban ráérős, öreguras elbeszélésmód, túlságosan is csapongó történetvezetés társul.
A Nincs parancs! közben azt éreztem, rendkívül fontos munkát végeztek el a készítők, jogosan érezték azt, hogy az általuk összegyűjtött történetek a nyilvánosság elé kell, hogy kerüljenek, de ezeket pörgősebb, egységesebb és hatásosabb dramaturgiával megtámogatva kellett volna megosztaniuk a közönséggel. Hogy minden korosztály, például a hidegháborús évtizedeket csak a történelemkönyvekből ismerő fiatal generációk számára is befogadható és lebilincselő legyen 1989 felidézése.
Trabant a Nincs parancs! díszbemutatóján
Érezhető volt néhol, hogy a készítők nem urai a felvett, illetve összegyűjtött anyagoknak. Sajnálatos módon elvesztegették Kerekes Vicát: néhány színész közreműködésével alighanem rekonstruálták a film legdrámaibb epizódját, de ebből csak apró, lényegtelen részletek kerültek be a filmbe. Sok minden a vágóasztalon maradhatott. Erőltetettnek éreztem a 2001-es amerikai terrortámadás szembeállítását 1989-cel, főleg úgy, hogy egy sokkal nyilvánvalóbb, napjainkhoz fűződő kapcsolódási pontról említést sem tett: hosszú éveken át természetesnek vettük, hogy a határok nyitva állnak Európa legnagyobb részén, és erre most kiderült, hogy ez a helyzet is bármikor változhat. Elég hozzá egy menekültválság vagy egy világjárvány, és megint jön a bezárkózás.
A formai megoldások terén tökéletlen, a tartalma miatt viszont bátran ajánlható dokumentumfilm született, amelyben a történelmi lecke példamutató, tragikus, illetve abszurd emberi történetek által válik emlékezetessé és megkerülhetetlenné. Fontos missziót hajt végre a Nincs parancs!, segít abban, hogy ne felejtsük el 1989 eseményeit és eredményeit, amelyek miatt szabadabban élhettünk az azóta eltelt évtizedekben.
A Nincs parancs! jelenleg is látható több budapesti mozi műsorán.
