2014-re nem jutott olyan hatalmas érdeklődéssel övezett alkotás, mint például a tavalyi Gravitáció, a műsor bejelentésekor kissé csalódottak is voltunk a válogatás láttán. A fesztivál végére azonban egyértelművé vált, hogy mégis elégedettek lehetünk a csöndben kibontakozó, széles spektrumú válogatással. Széles ívű történelmi drámák, fojtó hangulatú szerelmi háromszög-történetek, groteszk fekete vígjátékok, vértől fröccsenő vagy éppen robbantgatós háborús eposzok, a mai korba átültetett Shakespeare-adaptációk, zombikomédiák és besorolhatatlan műfajú, dokumentarista, vagy éppen unalomba fulladó, máskor lassúságuk ellenére is lebilincselő művészfilmek örvendeztették meg a 71. Biennale Cinema közönségét.
Egy téma a szokásosnál gyakrabban bukkant elő: ahogy tavaly a gyerekek sorsa kapott kitüntetett figyelmet, úgy idén az öregségre és a múló évekkel való láthatatlanná válásra, valamint a szembenézésre fókuszált több film is.
A nyitófilmben, Inarritu Birdman című mozijában Michael Keaton alakítja a Broadwayre íróként, rendezőként és színészként visszatérő egykori akcióhőst, akinek azóta is a mindenki által ismertté tevő szerepe, a Madárember határozza meg az egész létét: az öregedéssel járó láthatalanság elől ebbe a régi szerepébe menekül és semmi nem tudja feledtetni sem önmagával, sem szűkebb és tágabb környezetével, hogy mitől vált annak idején híressé és naggyá. A mesterien fényképezett és szerkesztett alkotás - az utolsó, a szerves egységet alkotó történettől élesen elkülönülő képek kivételével - olyan, mintha egy teljesen vágatlan filmet látnánk. Ez különleges dinamikát kölcsönöz a filmnek, és a felkavaró zenével, a tökélyre vitt színészi alakításokkal és feszes rendezéssel együtt teszi feledhetetlenné a Birdmant.
Al Pacino kétszer is szembenézett az öregséggel, az elmúlással. Ez Barry Levinson The Humblingjában sikerült jobban, ahol egy Shakespeare-színész összeomlását, a psziché poklainak megjárását, és a boldogság új esélyének lehetőségét láthatjuk kibontakozni. Levinson klasszikus rendezése, a főszereplő és Greta Gerwig játékának hitelessége és harmóniája, és az apró mozzanatokban rejlő megrázó és elgondolkodtató tartalom a program egyik legmeghatározóbb filmjévé emelte a The Humblingot.
A velencei nagy kedvenc, David Gordon Green Manglehornjában viszont egyszerű kisembert alakít Pacino, akit egyvalami határoz meg: örök szerelme egy nő iránt, akit évtizedekkel ezelőtt hagyott elmenni. A szürreális-lírai, de olykor kissé közhelyességbe fulladó filmet sok mindenért lehet szeretni is, kritizálni is, de egy hét távlatából egyértelmű, hogy nem ez lesz, amire a legélesebben emlékszünk majd.
A kínai Red Amnesiát viszont biztosan nem fogjuk hamar elfelejteni. A poétikus dráma egy idős pekingi nő bűnének és bűnhődésének, szembenézésének a története. Kínai film még soha nem nézett szembe a kulturális forradalommal ilyen mélységben és érzékenységgel: a holnapi díjkiosztón sokan remélnek számára sikert.
Lehetetlen lenne összefoglalni a másfél hét programját egy rövid írásban - szinte minden nap három vagy négy filmet láttunk - de mindenképp fontosnak tartjuk kiemelni Joshua Oppenheimer The Look of Silence című dokumentumfilmjét, amely a rendező korábbi, Az ölés aktusa című munkájának továbbgondolása. Míg a korábbi filmben az elkövetőkön volt a hangsúly, itt az áldozatokra fókuszálunk, 40 évvel az indonéziai politikai tisztogatások után. Az elkövetők szembenéznek az áldozatokkal, de a katarzis elmarad: a gyilkosok láthatóan nem bánnak semmit és a megváltás még messze van. A rendkívüli hatású, felkavaró, de sohasem hatásvadász vagy a melodráma zsákutcájába futó dokumentumfilm megvalósítása művészi, üzenete pedig különlegesen fontos - ha csak egyetlen filmet ajánlhatnánk idén Velencéből, valószínűleg ez lenne az.
Nézz meg egy részletet Oppenheimer filmjéből!
Került a programba néhány olyan mű is, amelyet értetlenkedéssel fogadott a közönség. A bemutató napján szinte mindenki egyetértett: érthetetlen, mit keres a versenyprogramban a dögunalmas, amerikai háborús Good Killing, vagy Fatih Akin nagy csalódást jelentő, modoros, barokkos és gyenge lábakon álló The Cut-ja, illetve a Chaplin holttestének elrablását bemutató vértelen matinéfilm, a La rancon de la gloire, hogy csak egy párat említsünk - de ahogy telik az idő és egy bizonyos távlatból tekintünk ezekre a művekre, mégis elfogadjuk, hogy az egész részeként igenis helyük volt Velence sokszínű válogatásában.
Mi biztos, hogy jövőre is eljövünk, és még sokáig nem temetjük a velencei fesztivált.
Roy Andersson legújabb alkotása is Velencében mutatkozott be. A film egyik magyar operatőrével beszélgettünk.
