3. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál

A Verziót 2004 decemberében hívták életre a Közép-Európai Egyetem Nyílt Társadalom Archívumának munkatársai. A mintát nem titkoltan a prágai One World emberi jogi dokumentumfilm fesztivál szolgáltatta, ahol a világ minden tájáról összeválogatott, az emberi jogok, a kisebbségek, vagy akár a globalizmus ügyét körbejáró alkotásokat vetítenek a közönségnek. Magyarországon a Verzió volt az első, ehhez hasonló kezdeményezés, és a fesztiválnak köszönhetően ma már a hazai érdeklődők is megismerkedhetnek korunk olyan mozgóképes lenyomataival, amelyekhez másképp nehezen férhetnének hozzá.

A szabadságharc egyik híres fotója

A fesztivál gazdagságáról a 40 bemutatott film mellett különböző kísérőprogramok gondoskodnak. Az Örökmozgóban helyet kapó Verzió retrospektív például a spanyol polgárháborúról szóló, Magyarországon kevéssé ismert, archív filmeket tűz műsorára, a polgárháború 70. évfordulójára tekintettel. Ha már évfordulónál tartunk: természetesen az ’56-os emlékév néhány dokuja is vetítésre kerül, így például a Kékesi Attila rendezte A forradalom arca  amely egy magyar történész és egy francia újságíró kutatómunkáját örökíti meg. A szabadságharc egyik híres fotója, egy géppuskás fiú és egy  lány képe áll a kutatás origójában, az ő sorsukat, a köztük lévő kapcsolatot kutatja a történész-újságíró páros, újabb adalékokkal bővítve ’56 személyes történeteinek sorát.

A programokhoz visszatérve: minden vetítést beszélgetés követ, ahol a filmek alkotói mellett az adott témában járatos szociológusok, történészek, vagy különböző emberi jogi szervezetek képviselői fejtik ki álláspontjukat a filmek által felvetett kérdésekben. A jövő generációk befogadóképességét szélesíteni hivatott program az iskolai csoportok számára tartott, délelőtti vetítéssorozat, melyet alternatív médiaismeret-órák gyanánt képzelnek el a szervezők. Talán az egész fesztivál legfontosabb programjáról van szó, hiszen kulcsfontosságú, hogy az egyébként nagyrészt kulturális vákuumban élő gyerekek is nyitottá váljanak a párbeszédre, és kialakulhasson bennük a szolidaritás érzése.

A fesztivál programját képező filmek közös alapja – emberi jogi fesztivál lévén – a kiszolgáltatottság. Lehet ez az egyénnek a társadalomtól, vagy más jellegű többségtől való függése, de lehet ez kulturális kiszolgáltatottság is, ahol egyes népek, csoportok kultúrája néz farkasszemet a globalizáció okozta uniformizálódással vagy az előítéletekkel. A tematikus blokkok tehát segítenek abban, hogy a néző eldönthesse: mire is kíváncsi. Ám ha igazán empatikusan állunk hozzá a Verzió Fesztiválon vetített képsorokhoz, még a legmókásabbnak vélt alkotásban is felfedezhetjük a kisördögöt, azokat a motívumokat, amelyek jelzik: ennek a filmnek is itt van a helye, a többi 39 között.

Akár egy Kusturica-rendezte játékfilm is lehetne Shutkai bajnokok

Jó példa erre a Shutkai bajnokok (The Shutka Book of Records) című mozi, amely akár egy Kusturica-rendezte játékfilm is lehetne a maga macedón roma közösségével, fikcióba illő szereplő-kavalkádjával, akik már puszta megjelenésükkel, habitusukkal is széles mosolyt csalnak nézőjük arcára. A háttérben azonban nem lehet nem észrevenni azokat az embertelen körülményeket, amelyek e vidámszívű kolónia tagjait menthetetlenül körülkerítik. Shutka lakói azonban nagyvonalúan legyintenek erre: nekik akkor is jó dolguk van, talán a legjobb a világon. Dolgozzanak a szórakoztatóiparban, vagy éppenséggel vámpírvadászként, Shutkában mindenki bajnok, életkedv garantálva.

Persze, nem mindenhol fogják így fel az életet. Elég néhány száz kilométerrel odébb letenni a kamerát, és máris lővonalban vagyunk. A belgrádi B92 produkciójában készült Vukovár a mai napig tartó szerb-horvát gyűlölködésről ad mindkét oldalról hitelesített tanúbizonyságot. Ezt már sokan, sokféleképpen megtették, a B92 legénysége azonban a délszláv válság kezdetétől, sőt, a válság előzményeitől indítja a cselekményt, lépésről lépésre haladva az emberi felelőtlenségről, a felkorbácsolt indulatok csillapíthatatlanságáról szóló történetben. Ember embernek farkasa – megint egy lokálisan igazolt, globális hatósugarú probléma.

Szintén nem újkeletű gondja a világnak a muszlim nők helyzete, különös tekintettel a fundamentalizmus szorításában vergődő Irán asszonyaira. Viszont, ha asszonyokról beszélünk, miért ne beszélhetnénk prostituáltakról is? Pláne olyanokról, akik gyerekeik eltartása végett, életüket kockára téve adják el testüket az őket sok esetben bántalmazó, állatként kezelő kuncsaftjaiknak. A szigorú iszlám törvények szerint a prostitúcióért halálbüntetés jár. Ugyanakkor – mit ad Allah – az, hogy egy férfi legálisan megvásárol magának egy nőt, mondjuk fél évre, teljes mértékben elfogadott, intézményesült gyakorlata az iráni társadalomnak. Effajta ellentmondásokról szól a Dán Filmintézet produkciójában készülő Prostitúció csadorban (Prostitution behind the wheel) című film, az azonban még mindig nagyon távolinak tűnik, hogy valaki vagy valami egyszer feloldja ezeket az ellentmondásokat.

Hasonlóképp kilátástalan az azeri nép helyzete. Róluk szól az Olajmezők (Source) című, cseh oknyomozó alkotás, amely a globalizáció védőköpenyébe bújt, a profit reményében mindenen átgázoló mammutvállalatok ellen indít alaposan előkészített támadást. Teszi ezt Azerbajdzsán, a Nemzeti Olajvállalat, illetve a szovjet utódállamban dollármilliárdokat jelentő pozíciókat szerző British Petrol szerepeltetésével. Az azeri népnek nincs túl sok választása: az ország költségvetésének a fele az olajexportból származik, nyilvánvaló, hogy az emberek többsége az olajiparban helyezkedik el. A busás hasznot hozó üzlet azonban csak az ország politikai és gazdasági elitjének, na meg a BP részvényeseinek hoz gazdagságot – az azeriek 70 százaléka gyakorlatilag nyomorog. Ezzel együtt sokan még ma is szótlanul veszik tudomásul azt, hogy éhbérért dolgoztatják őket , akár a radioaktív sugárzás közepette is. Brezsnyev szelleme kísért a végtelen olajmezők fölött.

Alámerülés a moszkvai pokol egy kiváltképp szörnyű bugyrába A pályaudvar gyermekei

A Verzióhoz hasonló, specifikus fesztiválok mellett persze a nagy nemzetközi mustrák is teret biztosítanak a dokumentumfilmeknek. Ám attól, hogy egy film a dokumentum kategóriájába tartozik, még nem biztos, hogy hitelesen jár körbe egy adott témát. Cannes-ban például rendre a nagyot durranó, ám értékét tekintve vitatható Moore-darabokat emelik piedesztálra, mintha az agitprop még mindig fontosabb lenne a tényszerűségnél. E közben az óceán túlfelén olyan munkák kerülnek az Oscar közelébe, mint Hanna Polak és Andrzej Celinski alámerülése a moszkvai pokol egy kiváltképp szörnyű bugyrába. Filmjük, A pályaudvar gyermekei (The Children of Leningradsky), amely metróaluljárókban, vasútállomásokon, télen pedig a biztos fagyhalál ellen menedéket nyújtó csatornarendszerekben létező nincstelenekről ad megdöbbentő, már-már sokkoló képet, az idei Verzió talán legerősebb alkotása – figyelembe véve a körülményt, hogy a szereplők egytől -egyig tíz év körüli gyerekek. Ami itt első látásra szívfacsaró, az ott már természetes: az aluljáróban fekvő kis test mellett ugyanazzal a közönnyel megy el a moszkvai metró utasa, ahogy tesszük azt mi is a pesti metróban reszkető, „keresőképes korban lévő” hajléktalanok esetében. Persze, ha egy gyerek feküdne ott, őt megszánnánk – talán... Hogy aztán néhány év múlva, a mindent elárasztó közöny szorításában erre is immúnissá váljunk.

A metróállomás hidegen fénylő oszlopai a közöttük folyó embertömeggel tökéletesen szimbolizálják a helyzetet: mocsokban fekvő, könyörgő tekintetű gyerekek, de a világ túlságosan siet, hogy egyáltalán tudomást vegyen róluk. Aztán, amikor már végképp nincs mit enniük, bevetik a „kutya-macska trükköt”, kisállatokat vesznek az ölükbe, egy kölyökkutyát ugyanis többen szánnak meg, mint egy tízéves gyereket... A lengyel alkotópáros filmje nem csak a boncolt témának köszönhetően erős – a hatásos (de nem hatásvadász) kivitelezés is elismerést érdemel. Legyen szó az utcán tengődő gyerekekre leselkedő veszélyekről, a kábítószerről vagy a gyerekprostitúcióról, a képi világ mindig sokkoló.

Hajlamosak vagyunk elkönyvelni magunkban a hajléktalanok ügyét. Ilyen korban élünk, világszerte probléma, sehol sem tudják megoldani – megannyi magyarázat a totális offenzívában lévő közönyre. Polak és Celinski szerencsére még nem estek áldozatul – moszkvai látleletükkel fellépnek e közöny ellen. Értékelendő szándék, dicséretes megvalósítás. És persze követendő példa, amely mögé a Verzió szervezői, a jelen lévő filmek alkotói, és a korábbi látogatók után idén remélhetőleg egy még szélesebb közönség áll majd oda. Ránk férne.