Kékesi Attila

Egy portré nyomában Russ Melcher és Phil Casoar

K. A.: A Paris Matchban négy név szerepelt a tudósítás alatt. Közülük ketten voltak fotóriporterek: Franz Goëss és Jean-Pierre Pedrazzini. Pedrazzini halálos lövést kapott a Köztársaság téren, 1956. október 30-án. A kórházban Franz Goëss fotózta le. A kutatók megkeresték Goësst, aki nem emlékezett, melyikük készíthette a fotót. Amely, mint később kiderült, sokáig Jean-Pierre Pedrazzini képeként szerepelt kiállításokon. A Paris Match egykori igazgatójának lánya, Eléonore Thérond, azonban rátalált egy olyan fotó-nagyításra, amelyen két másik név áll: Melcher és Beretty. Mivel Dominique Beretty már meghalt, Eszterék csak Russ Melcherrel tudták felvenni a kapcsolatot. Rögtön felismerte a fotót: ő készítette. Meghívtuk Magyarországra, és a film kedvéért, a kép elkészítése után napra pontosan negyvennyolc évvel, végigjárta ugyanazt az utat, amit egykor. Részletesen bemutatta, hogyan készült a fotó.

filmhu:  És kiderült, más nyugat-európai lap is közölte a képet. 

K.A.:  Melcher hívta fel a figyelmünket arra, hogy az olasz Epoca 1956 november 11-i számában megjelent a fotó egy másik változata. A kutatók így találtak rá az Epoca egykori fotóriporterére, Mario De Biasira, aki a cikkben szereplő többi képet készítette. Kiderült, hogy az újság munkatársai a nyomdából frissen kijött lappal egy ausztriai menekülttáborba mentek, hogy tovább kövessék a magyar forradalom eseményeit. Itt véletlenül találkoztak a képen szereplő lánnyal, és megmutatták neki a róla megjelent fotót. Erről a találkozásról a novemberi 18-i Epocában hosszú cikk született. Ebből tudtuk meg, hogy a lányt Jutkának hívták, tizenkilenc éves szövőnő volt. A cikkben elmesélte, hogy a mellette álló fiú – akiről azt feltételezzük, hogy a forradalom idején Jutka szerelme volt - menekülés közben meghalt, és a keresztneve Gyuri. Azt, hogy a lány teljes neve Sponga Julianna volt, már a Népszabadság-cikkre jelentkező Mlinárcsik Mihálytól tudtuk meg, aki ugyanabban az ausztriai menekülttáborban volt, mint Jutka, és látta, amikor az olaszok fotózták a lányt.

filmhu: Mlinárcsik Mihály mondta el nektek azt is, hogy a lányra – aki Magyarországon a Soroksári Textilgyár betanított munkása volt - ikonként tekintettek a menekülttábor lakói.

K.A.:  Valóban, Jutkát a menekültek körében ismertté tették a róla megjelent fotók. Ugyanakkor a kép miatt nem térhetett vissza Magyarországra. A menekülttáborból Svácjba ment, ahol – akárcsak Budapesten - szövőnőként dolgozott. Az ottani magyar kolónia tagjait figyelmeztették, komoly megtorlások várnak Magyarországon azokra, akiket az 56-os események során megörökítettek. Jutka – ezt svájci szemtanúktól tudjuk – nem merészkedett forgalmas utak közelébe. Attól félt, megáll mellette egy autó, és elrabolják. Ezért utazott egészen Ausztráliáig, ahová magával vitte a róla megjelent újságcikkeket. Ott már biztonságban érezte magát, felszabadult volt, a társaság középpontjába került. Sokat mesélt az itthoni szerepéről, és ezek a történetek – összevetve a svájci visszaemlékezésekkel – egyre színesebbek lettek. 

filmhu:  Ezért kérdéses, valójában milyen szerepet vállalt a forradalomban. 

K.A.:  Ez az, amit vélhetően sohasem tudhatunk meg. A híres fotón Jutka kezében egészségügyis táska van, karján vöröskeresztes szalag. Ez azt sejteti, hogy valószínűleg nem lőtt le senkit, hanem a sebesülteket látta el. Szerintem ez a lány belesodródott az eseményekbe. Nem számolt a következményekkel. Egész élete azt a feltételezést erősíti, hogy nagymértékben az érzései befolyásolták. Október 24-én a szeme láttára lőtték le kilenc éves öccsét, ez is ok lehetett arra, hogy aztán a harcokban bármilyen szerepet vállalt. (A családtörténet része, hogy Julianna fivérét, aki az ÁVH-nál dolgozott, majd karhatalmista lett, lánytestvére „ellenforradalmi” tevékenysége miatt szerelték le 1958-ban.  – H.K.)

Kép a képben Sponga Julianna Eisenstadtban a híres fotóval

filmhu:  Egyik fiával, ifjabb Steven Toth-tal, készített beszélgetésetekből arra derült fény, Sponga Julianna anyai nimbuszát jelentősen emelte, hogy a gyerekének mesélt történetekben a „hősi” szerepet hangsúlyozta.

K.A.: A fia láthatóan szoros érzelmi kapcsolatban volt az anyjával. Az a szeretet, ahogy mesélt róla, hús-vér embert teremtett Jutkából, akiről addig „csupán” egyre dagadó információ-halmazunk volt, számtalan fotóval. Az ifjabb Steven Toth sem az édesanyja családjáról, sem a forradalomról nem tudott túl sokat. Azokat a történeteket, amiket anyjától hallott, feltétel nélkül elhitte, s mindmáig büszkén, hősként tekint rá. Sok mindenről tőlünk értesült, ám ennek ugyanúgy örült, mint annak, hogy az anyjáról film készül. 

filmhu:  Hogyan tudtad összeegyeztetni filmkészítői módszeredet egy – mások által végzett – több éves kutatással? 

K. A.: Miközben a filmem – nyilvánvalóan -- a kutatásról is szól, maga a kutatás a film vázát adta. Ennek segítségével tudtunk előre haladni a történetben, és elhelyezni azokat a mozaikdarabokat, amelyekből kirajzolódott egy emberi portré is. Ebből a szempontból a film valójában nem ’56-ról szól, mégis meghatározó, hogy a kiinduló kép egy nagyon fontos történelmi pillanatban készült. Számomra az volt a legfontosabb hogy egy emberi történetet mutassak be. A történetírás mindig a politikusokról szól, ez a kutatás és a film arra vállalkozott, hogyan alakíthatja egy hétköznapi ember sorsát a történelem, illetve egy fotón rögzített pillanat.

filmhu:Filmed koproducere Jean-Pierre Jeunet. A francia rendező – munkádat látva -- támogatja egy televíziós változat elkészítését is.

K. A.: A film a Magyar Történelmi Film Alapítvány támogatásával készült. Forgattunk Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Ausztráliában és Magyarországon több helyen. Jean-Pierre Jeunet-t régóta ismeri Phil Casoar. Ennek köszönhetjük, hogy Jeunet megnézte az elővágott anyagot, majd úgy döntött, segíti az utómunkálatokat. Amikor pedig a kész filmet látta, felhívott, gratulált, és meghívott Párizsba, hogy a film francia televíziós változatát együtt készítsük el.  Nagyon örültem ennek.  

filmhu: Egyetértesz-e azzal, hogy filmed egy elhibázott élet krónikája?

K.A.: Nem; semmiképpen. Ez egy furcsán alakult – valamennyire eleve determinált -- élet története. Jutka bár a világ másik végén kötött ki, ahol jobb körülmények között élt, mégis sok szempontból hasonló élete volt ahhoz, mint ami Magyarországon várt volna rá.