A pink eiga teljesen egyedi japán találmány, amely nem azonos a nyugati szoftpornóval. Kis költségvetésû, apró filmcégecskék (Kokuei a legjelentõsebb) által gyártott filmek. Sosem hosszabbak 60 percnél és nem mutatnak sem fanszõrzetet, sem szuperközeliket az aktusból.

1962-ben amikor a Húspiac c. filmet (Nikutai no ichiba, 1962) bemutatták Japánban, annak ellenére, hogy a rendõrség megpróbálta betiltani, hatalmas kasszasiker lett. 40 év távlatából visszatekintve elmondható, ez a film jelentette a Japánban azóta is hódító pink eiga (’rózsaszín film’ - az angol ’pink’ és a japán ’eiga’ szavakból) mûfaj kezdetét.

A pink eiga a japán mozi legnagyobb túlélõje és nemegyszer magának a japán filmnek a megmentõje. Ennek legvalószínûbb oka az, hogy szinte szabad kezet ad a kezdõ és független filmeseknek azáltal, hogy biztos gazdasági alapokon áll, hiszen a szexipar sosem megy csõdbe.

A pink eiga a japán filmiparban 60-as években bekövetkezett mozicsõdöt követõen alakult ki, és többnyire a fiatalabb korosztálynak szánták a jakuzafilmek mellé. Elõször az évtized második felében vált ismertté Wakamatsu és Adachi politikai töltetû szexfilmjeivel (Titkok a falak mögött, 1965), vagyis az újhullám közvetítésével. A japán filmbizottság nem egyszer próbálta betiltani ezeket a filmeket.

A 80-as években, amikor megjelent a videó a nyugati pornó támadta hátba a mûfajt. Ám mivel a hardcore tiltva volt, és a nyugati típusú szoftabb pornókban mind a vaginát, mind a péniszt ki kellett kockázni, az igényes pink eiga veszteségekkel ugyan, de megnyerte a versenyt.

Mostanra idõsödött a fogyasztók tábora, és a legnagyobb hatású mûfajjá vált Japánban. A filmkritikusok és esztéták mélyen hallgatnak érdemeirõl, pedig szinte minden japán filmes neve megtalálható a pink egia stáblisták valamelyikén. Ott a legjobb iskolának számít. 

A jelenlegi legnagyobb alkotók 1989-ben debütáltak. Õk a pink eiga „Négy Mennyei Királyának” (shitennon) hívott Sato Toshiki, Sano Kazuhiro, Sato Hisayasu és Zeze Takahise. A sitennók (shitenno, ’nehéz’) azért kapták nevüket, mert filmjeiket a kevesebb szex, ám annál bonyolultabb és összetettebb cselekmény jellemzi.

A shitennók éppen jókor jöttek, mert a pink eiga, évi száz film gyártásával, a csúcsra jutott, ám jövõképe nem volt. Toshikiék azonban felrúgva a szabályokat, elhagyva a kliséket, szerzõi filmeket kezdtek csinálni a mûfajon belül maradva. A mozitulajdonosok nem voltak boldogok az új figuráktól, ám a Kokuei stúdió szárnya alá vette a rendezõket: nem csak hogy továbbra is támogatta, de a mûvészfilmes porondra vitte õket. A filmek egy csapásra ismertek lettek, és a tokiói sznobok nem gyõztek bocsánatot kérni az eddigi figyelmetlenségért.

Bár a mindenkori Kokuei producer Asakura Daisuke (e nevet mindig a vezetõ - mostanában Sato Keiko - viseli) professzionalizálta a gyártást, már nem csak a pénzt adja, de az egész gyártásba is beleszól, a pink eiga még most sem gazdálkodik jóval több pénzbõl, mint a 1962-es mûfajteremtõ, a Húspiac. Egy mai rózsaszín menet mintegy 30.000 dollárból hozható ki.

Mindezek ellenére a pink eiga továbbra is sikerrel árulja kegyeit, és a Négy Mennyei Király mellett asszisztenskedõkbõl már egy új generáció is kinõtte magát, akiket a japánok mint a Hét Szerencsés Istent (sichifukujin) ismernek. Az újak közül például Kamata Yoshikata a már említett Nincs nõ nincs sírás, a régi rendezõk közül Zeze Takahise Tokiói erotika (Tokyo erotica, 2001), Sato Toshiki a Nyöszörgések a szomszédból (Moans from the next door, 2001) címû filmmel szerepelt. Ennek a két generációnak a filmjeivel ünnepelte Udine a jubiláló pink eigát.