Anders Thomas Jensen nem mellesleg a dán filmgyártás valóságos intézménye, aki elképesztően sok forgatókönyvön dolgozott, akár társíróként, akár önálló szerzőként. Az irigylésre méltó munkatempó (a huszonöt éve indult pályán jelenleg ötvenhat írói kredit) ellenére a saját rendezéseit tekintve Az igazság bajnokai az ötödik nagyjátékfilmje. Bár felénk egyértelműen a 2005-ös Ádám almái örvend a legnagyobb népszerűségnek, a debütáló Gengszterek fogadója és az azt követő Zöld hentesek is világszerte komoly figyelmet keltettek. A sort egyedül a 2015-ös Férfiak és csirkék törte meg, ahol a fentebb taglalt finom egyensúly megdőlt, erősen megosztva a közönséget. Az igazság bajnokai azonban nemcsak újra felnő a nagy elődökhöz, de minden korábbinál töményebben tartalmazza azt a sajátos minőséget, amiért Jensen említett munkáit annyira szeretjük.
A műfaji alap minden korábbinál kommerszebb, bosszúfilmről van ugyanis szó, annak is a thrilleresebb-akciófilmesebb vonaláról. Tudósok nyomoznak egy baleset körül, majd bevonják a feleségét elveszítő szuperkatonát, aki lerendez mindenkit. Jensen ennyiben kifejezetten merész, hiszen ezt a sztorimagot mára a komolyan vehetőség határáig variálták. Az utóbbi időben a dörmögő Liam Neeson rendezi le a gonoszokat, vagy épp a kutyája miatt lendül akcióba Keanu Reeves John Wick ex-bérgyilkost játszva. Bár papíron a történet kivonata hasonlókat ígér, Az igazság bajnokai esetében természetesen egészen másról és máshogyan van szó.
Bár a sorra megidézett és mindig kicsavart műfaji klisék és erőszakos akciójelenetek inkább a film humorát szolgálják, Az igazság bajnokai egyik különlegessége, hogy a hollywoodi mezőnnyel ellentétben nagyon is komolyan veszi a bosszúfilmek ismerős alapszituációját. Itt valóban súlyos traumák és veszteségek mozgatják a figurákat, akik az első impulzusaiknak engedve olyan dolgokat tesznek, amik visszafordíthatatlanok. A film a következményekkel sem marad adós, hiszen a bosszú éppen a gyász és a gyógyulás, azaz az elengedés, a feldolgozás, a mélyebb önismeret útjában áll. Mindezek nagyon komolyan és komoran hangzanak, mégsem ülik meg a gyomrot, sőt.
Az igazság bajnokai nem elvont síkon vagy sötét drámaként boncolgatja ezeket a témákat, hanem végig földközelben tartva, abszurd humorral és groteszk epizódokkal szétbombázva. Jensen filmjében nem is a váratlan hangnemváltások, a komoly és a komolytalan kiszámíthatatlanul izgalmas vegyítése az igazán csodálatos, hanem az, ahogyan a szereplőihez viszonyul. Ezúttal is sérült, erősen problémás és többnyire különc csodabogarakat követünk, akik mindezek ellenére nem válnak mutogatni való egzotikus példányokká. Nem kiröhögni vagy szánni való szerencsétleneket látunk, hanem esendő figurákat, akikkel elkezdünk mélyen együttérezni. Jensen mindenki másnál jobban ért ahhoz, hogyan hozza szimpatikus közelségbe a legfurább karaktereket. Az empátia és az emberség azonban nem gátolja meg abban, hogy olykor nagyon jókat nevessen rajtuk, amivel persze csak még közelebb kerülnek hozzánk.
A színészgárda magja Jensen összeszokott csapata, akik valósággal lubickolnak ezekben a nyilvánvalóan hálás szerepekben. Nicolas Bro hibátlanul hozza a túlsúlyos informatikust, aki egyszerre tűnik egy idegesítő primadonnának és egy sértett hacker túlzó karikatúrájának. Nikolaj Lie Kaas egy tőle szokatlan szerepben a film talán legellentmondásosabb figurája, egy tragikus alak, aki mintha pontosan tudatában lenne, miféle káoszt idézett elő.
A legemlékezetesebb persze a legnagyobb név, Mads Mikkelsen, aki a kőkemény katona bőrébe bújva ismét bizonyítja, hogy valószínűleg nincs olyan szélsőséges karakter, akit ne tudna hibátlanul eljátszani. Az alakítása már csak azért is látványos, mert pont nemrég láttuk egy egészen más szerepben, amiben szintén kiváló volt. A Még egy kört mindenkinek ivással kísérletező kisvárosi tanárja és félelmetesen erőszakos veterán nagyon távol állnak egymástól, Mikkelsen mégis úgy kelti őket életre, mintha világ életében ilyen karaktereket játszott volna.
Ha már a szóba került Thomas Vinterberg zseniális, Oscar-díjas filmje, Mads Mikkelsen személyén túl is akadnak még izgalmas párhuzamok. Például mindkét esetben négy középkorú férfi próbálja újra megtalálni az élet értelmét. A két film persze nem is választhatna ennél eltérőbb megközelítéseket, akár a stílust, a hangvételt vagy a két történet fókuszát nézzük. Az alapkérdések mégis nagyon hasonlóak, ahogyan az alkotók válaszai sem állnak túlságosan távol egymástól.
Mindebben kulcsszerepet játszik, hogy mindkét alkotás mögött a nagy dán gondolkodó, Søren Kierkegaard szelleme kísért. Míg a Még egy kört mindenkinek fő katalizátora az alkohol, amit hőseink afféle mankónak használva próbálnak visszatalálni egy tartalmasabb élethez, addig Anders Thomas Jensen esetében egy tragédia hatására az emberi létezés legősibb és legnagyobb kérdéseit teszik fel, hogy végül visszataláljanak egy jobb élethez. Vagy ahogyan Kierkegaard mondaná, mindkét filmben meg kell érteniük önmagukat és meg kell oldanunk a komplex feladatot, ami a kisiklott életük.
Jensen persze nagyon rafinált, hiszen Az igazság bajnokai első felében rengeteg időt áldoz a „miért történnek úgy a dolgok, ahogyan?” metafizikai dilemmájára. A nyugati ember ilyenkor persze a vallás helyett a tudományhoz, illetve annak módszeréhez fordul. A tények összegyűjtése, elemzése, az ok-okozati láncok feltárása elméletben elvezet a válaszhoz. Ha van elég adatunk, a „sors vagy véletlen?” univerzális kérdése puszta számítási feladattá válik, ahogyan azt a filmbeli különc matematikusaink gondolják. Az Afganisztánt megjárt marcona katona csak látszólag áll távol tőlük, ám az ő érzelmeket kizáró, rutinokra és végrehajtandó akciókra épülő gondolkodása valahol mégiscsak rokon a tudósok nézőpontjával.
Az igazság bajnokai legnagyobb, talán legmorbidabb vicce persze az, hogy az alapos építkezés után pillanatok alatt kíméletlenül lerántja a leplet a fenti módszerekről. Az élet ugyanis nyilvánvalóan nem írható le különféle matematikai modellekkel, amire végül a film szereplőinek is rá kell döbbenniük. A tudomány is csak egyfajta hit, illetve vannak dolgok, amire egyszerűen nincs magyarázat. Jensen sűrű iróniával, mégis nagyon élesen villantja fel a lét banalitását és esetlegességét, mégsem lesz kárörvendő vagy nihilista. Sőt, hősei (és persze a néző) számára szívet melengetően puritán, ám nagyon is komolyan vehető alternatívákat és kiutakat kínál.
Ennyiben a magyar cím nem is adja vissza pontosan a dán eredeti angol tükörfordításában is megjelenő vicces kettősséget. A Riders of Justice ugyanis nemcsak azt jelentheti, hogy hőseink lovagiasan küzdenek az igazságért, hanem ez a bizonyos igazság viszi is őket magával. Hogy pontosan hová, azt persze Jensen a nézőre bízza, az útjuk vége azonban még úgy is megható, hogy a dán író-rendező filmjei mindig hasonló nyugvópontokra jutnak. A megváltás közelebb van, mint gondolnánk – ez egy olyan tanács, amit nem lehet elégszer hallani, különösen ha ilyen zseniálisan van megfogalmazva. Mert nincs is jobb annál, mint egyszerre agyalni, egy kicsit szomorúnak lenni, bizakodni és nagyon nevetni.
Az igazság bajnokai október 28-tól látható a magyar mozikban.
