Nem valószínű, hogy lesz még annál is megosztóbb alkotás az idei cannes-i filmfesztiválon, mint a The Substance című testhorror, amit taktikusan pont a fesztivál félidejénél mutattak be, amikor már és még mindenki itt van. Az első vetítés után csak úgy záporoztak a szélsőséges vélemények: rögtön kikiáltották undorító borzalomnak és feminista mesterműnek is. Az én véleményem nagyjából félúton található a két véglet közt.
Ahhoz képest kifejezetten kellemes meglepetés volt a film, hogy francia rendezőnője, Coralie Fargeat előző munkáját, A bosszú című trash-exploitation-horrort agyzsibbasztóan unalmasnak találtam. De tény, hogy nem vagyok nagy horrorrajongó, a műfajnak csak az agyas-lélektani darabjait szeretem, és hát A bosszú nem is próbál úgy tenni, mintha lenne értelme. Imádtam viszont egy másik francia rendezőnő, Julia Ducournau Titán című testhorrorját, és ezzel nem voltam egyedül, a film 2021-ben elnyerte itt az Arany Pálmát. Úgyhogy adtam egy esélyt Fargeat új filmjének, a The Substance-nek, remélve, hogy nem véletlenül tették a versenyprogramba.
The Substance / Fotó forrása: Cannes-i Filmfesztivál
Fargeat le sem tagadhatná a testhorror atyjának, David Cronenbergnek a hatását, a The Substance a műfaj végsőkig pörgetett példánya, ami egészen a véres fináléig folyamatosan emeli a tétet újabb és újabb hüledezésre okot adó, testnedvekben bővelkedő fordulataival. Egyfajta Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetet látunk, amelyben Demi Moore és Margaret Qualley alakítják ugyanannak a nőnek a két megtestesülését. Elizabeth (Moore) egy kábeltévé leáldozóban levő csillagú fitneszsztárja, aki egy véletlennek köszönhetően értesül egy szer létezéséről, amely segítségével a bőréből kibújva (naná, hogy szó szerint!) átalakul a fiatal és szexis Sue-vá (Qualley), aki átveszi Elizabeth helyét a tévében, és rögvest a csatorna új sztárjává válik.
Tudjuk persze, hogy az ilyen sátáni alkukért mindig nagy árat kell fizetni, és a heti váltásban hol Elizabeth-ként, hol Sue-ként élő főhősnő mindkét megtestesülése nagyon hamar nagyon elégedetlenné válik a felállással, aminek rettenetesen csúnya vége lesz, talán még annál is csúnyább, mint azt edzett horrornézők tippelnék.
The Substance / Fotó forrása: Cannes-i Filmfesztivál
A film vaskos szimbolizmusa nyilvánvalóan a nőket negyvenéves kor körül lejáró szavatosságú szexuális tárgyként kezelő média (és a teljes társadalom) mérgező attitűdjéről beszél, és arról, hogy ezt internalizálva a nők hogyan teszik tönkre saját testüket és lelküket az elérhetetlen örök fiatalságot hajszolva. Nem ez az első film, ami ezzel a témával foglalkozik, és biztosan nem is az utolsó, de groteszk hangvétele miatt talán a Meryl Streep főszereplésével készült 1992-es Jól áll neki a halál az egyik legközelebbi rokona.
Fargeat nem sok újat mond a témáról, de azt iszonyú látványosan és borzongatóan szórakoztatóan tálalja. Nem végez félmunkát, remekül kivitelezett digitális és nem digitális trükkökkel elképesztő extremitásokig fokozza a testi átalakulásokat, és Moore és Qualley is mindent beleadnak ebbe a tébolyító rémálomba. Még szó szerint lemeztelenedni is hajlandók, ami azért különleges, mert Hollywoodban nemcsak a fiatalságfétis tombol, de a prüdéria is. Az, hogy egy akkora sztár, mint Moore hatvanévesen kiáll a nagyvilág elé meztelenül, olyan erőteljes, szép gesztus, ami önmagában elég lehet ahhoz, hogy ha egy icipicikét is, de pozitív irányba változtasson azon a helyzeten, amit a film tárgyal.
Vincent Cassel hullákat kukkol
A rendezőnő példaképe, a 81 éves Cronenberg is visszatért idén a Croisette-re, ahol legutóbb két éve, a langyos fogadtatásban részesült testhorrorjával, A jövő bűneivel szerepelt. Mesterkélt, furcsa stílusa ellenére én értékeltem a filmet, amiben a kaszabolás mögé rejtve izgalmas kérdéseket vetett fel az emberi lét határaival kapcsolatban. A visszavonulást már két filmmel ezelőtt is fontolgató rendező most, a The Shrouds-zal valószínűleg tényleg elkészítette az utolsó munkáját, és egy kicsit sajnálom, hogy nem állt meg az előzőnél.
Vincent Cassel alakítja a film Karsh nevű főhősét, egy temetkezési vállalkozót, aki szeretett felesége, Becca (Diane Kruger) halála után kifejlesztett egy olyan technológiát, amellyel a gyászoló hozzátartozók a sírkőbe épített monitoron követhetik eltemetett szerettük fokozatos lebomlását – ami feltehetően megkönnyíti, hogy szépen lassan elengedjék a halottat. Karsh figurája felvállaltan Cronenberg alteregója, a rendező felesége halála után kezdte írni a forgatókönyvet. Emiatt persze jó lenne teljes szívvel szeretni a filmet, de néhány jó ötlete ellenére sajnos nem igazán működik.
The Shrouds / Fotó forrása: Cannes-i Filmfesztivál
Az innovatív temetkezési technológiáit éppen több országban, köztük Magyarországon is piacra dobni készülő Karsh évekkel a felesége halála után próbál újra nőkkel ismerkedni, és először egy haldokló magyar férfi koreai feleségéhez (Sandrine Holt) sikerül közel kerülnie. Ám Karsh élete még nagyon is néhai felesége körül forog, nemcsak azért, mert a sírban nézegeti, hanem a Beccára kísértetiesen hasonlító húga, Terry (szintén Kruger) miatt is, aki nem tudja elengedni a teóriáját, hogy a rákos Becca egy titkos kísérleti kezelésbe halhatott bele. Ráadásul ott van még Karsh AI-asszisztense is, amit Terry informatikus ex-férje (Guy Pearce) Beccáról mintázott. Nem csoda, hogy Becca egyre rémületesebb formákban, mind jobban és jobban megcsonkítva jár vissza Karsh álmaiban.
Ebben a filmben mindent, amit általában csak jelezni szoktak, szinte groteszk módon kimondanak, például azt, hogy Karsh „a testek szakértője”, és lám, miközben Becca teste szétporlik, a férfi a két másik nővel folytatott viszonyában próbálja ki, hogy mit tud kezdeni egy új testtel, helyettesíthető-felcserélhető-e Becca teste egy másikkal, és az új csak pótlék lesz, vagy valami igazi. Ezek a gyász és elengedés fázisait firtató kérdések érdekesek, és Cronenberg kellően parán taglalja őket, de sajnos végül kissé háttérbe szorulnak, mert behoz egy sokkal kevésbé érdekfeszítő krimiszálat.
The Shrouds / Fotó forrása: Cannes-i Filmfesztivál
A temető több sírját megrongálják és a sírkamerákat meghekkelik, ami mögött biztosan célzatosság van, de Karsh nem akarja bevonni a rendőrséget, így kénytelen saját maga nyomozásba fogni. Talán a kínaiak voltak, vagy az oroszok, vagy az izlandi ökoterroristák, a találgatások csak sokasodnak, ahogy Karsh különböző emberekkel egyre laposabb beszélgetéseket folytat arról, hogy mi is történhetett pontosan, és parttalanná válik a detektívesdi.
Ez a vonal annyira kevés feszültséget tartogat, hogy valószínűleg, ha lenne megoldása se jönnénk lázba, de a sztori még nyitva is marad. Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy Cronenberg eredetileg nem filmet, hanem tízrészes sorozatot akart csinálni, de amikor elkészült az első két rész forgatókönyvével, a Netflix kihátrált a projektből, így ezt a két epizódot forgatta le egy nagyjátékfilmként. Ez nem volt nyerő ötlet, de talán még mindig jobb, mint ha tíz órán át kellene néznünk Vincent Cassel vergődését.
A filmeket a 77. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
