A kegyelem fajtái három különálló történetet mesél el, amiket elsősorban a színészek kötnek össze. Mindegyik szkeccsben ugyanaz a szereplőgárda játszik (Jesse Plemons, Emma Stone, A bálnából ismert Hong Chau, Margaret Qualley, Willem Dafoe és Mamoudou Athie), a karaktereik azonban változnak, kivéve a titokzatos, szótlan R.M.F. urat (Yorgos Stefanakos), aki mindig valamilyen bonyodalmat okoz, ugyanabban az öltönyben. Az egyes szkeccsek címei (R.M.F. úr meghal, R.M.F. úr repül, R.M.F. úr szendvicset eszik) is erre játszanak rá, a sztorikban pedig szintén közös pontot jelentenek a bizarr alaphelyzetek.
Az első részben Jesse Plemons és Willem Dafoe a főszereplők, az ellipszisekkel dolgozó történet pedig arról szól, hogy Dafoe felső tízezerbeli, nagyvállalati vezetőre emlékeztető figurája rendezőként irányítja a Plemons által játszott építész életét: mit egyen, mikor közösüljön a feleségével (akit egyébként szintén ő jelölt ki számára), hogyan töltse egy napját. Az irányított férfi akkor kezd el kételkedni a mindennapjait uraló felsőbb erő létjogosultságában, amikor főnöke arra kéri, okozzon autóbalesetet és az sem baj, ha az alany meghal. A szkeccs abszurditását a két főhős bizarr, üzleti találkozókra emlékeztető megbeszélései adják, amik során az életvitellel kapcsolatos utasítások hangzanak el a furcsán öltözött Dafoe-tól.
.jpg)
A második, legsikerültebb epizódban is Plemons a kiemelt karakter, ezúttal egy rendőrt alakít, akinek a felesége (Emma Stone) eltűnik egy hajóbalesetben. A nőt végül mentőhelikopteren hozzák haza (amit az összekötő karakter, R.M.F. úr vezet, innen a fejezet címe is), ám a férjnek gyanús lesz párja viselkedése és elkezd kételkedni abban, hogy valóban a felesége tért-e vissza. A három közül ez a történet veszi a legélesebb és legváratlanabb kanyarokat, Lanthimoszék mesterien játszanak azzal, hogy a rendőr vajon egyszerűen megőrült, vagy a csodával határos módon előkerülő feleség tényleg csak egy másolat. A végére még a testhorror műfaja is előkerül, mivel a magából kiforduló férj rendszeresen arra kéri a nejét, hogy a nő saját magát megcsonkítva süsse ki vacsorának bizonyos testrészeit.
Az utolsó, az előző kettőnél kicsivel hosszabb szkeccs dramaturgiájában és minőségében is kilóg a filmből. Plemons és Stone párosa itt egy különös szektának dolgoznak és egy ikerpár egyik tagját keresik, aki állítólag képes feltámasztani a halottakat. A szekta a vízre szakosodott, nem isznak akárhonnan (például a csapból) és időközönként maratoni szaunarituáléknak vetik alá a tagokat, hogy kiizzadják magukból az úgynevezett fertőzést. Dafoe itt a zokni-szandálos szektavezért alakítja, a sztori pedig egy szétfolyó, viszonylag eseménytelen krimi és egy társadalmi szatíra langyos keveréke.
A záróetapban kevésbé működik az a megcsavart alapötlet (nyomozás a halottakat feltámasztó lány után), ami az első két szkeccset lendületessé és izgalmassá tette. Ekkorra már elkezd fáradni Lanthimosz vicce, a film ráadásul indokolatlanul hosszú, bő két és fél órás, aminek az utolsó harmada így elég nyögvenyelősen telik. Ennek ellenére a rendező védjegyévé vált fekete humor még itt is tartogat szórakoztató momentumokat, csak épp a ritmus bicsaklik meg a film utolsó harmadában.
A filmet végig uraló komikum szintén régi lanthimoszi fogásból, a darabos színészvezetésből ered. A több szerepben helytálló színészgárda ezúttal is ráérez arra a szenvtelen, monoton játékra, ami a hajmeresztő eseményekkel párosítva bizarr humorú helyzeteket eredményez, amiken jókat lehet röhögni és szörnyülködni egyszerre. Például akkor, amikor Emma Stone rezzenéstelen arccal levágja és kisüti a saját hüvelykujját vagy Jesse Plemons az Eurythmics Sweet Dreams-jére játszik roncsderbit a los angeles-i éjszakában. Egyébként a film kezdőjelenete alatt is ez a dal szól, amire a népes cannes-i közönség elkezdett ritmusra tapsolni, így remek hangulatban fordultunk rá az előttünk álló élményre.
Bár úgy tűnhet, hogy A kegyelem fajtái egy öncélú, trollkodással felérő film, mégis vannak mélyebb rétegei, amik ráadásul passzolnak is a Lanthimosz – Filippou alkotópáros korábbi műveihez. A rendező első egész estése, a kísérleti filmes eszközökkel dolgozó Kinetta, valamint a Kutyafog után készült Alpok is olyan hősöket mozgatott, akik folyamatosan szerepeket játszottak, így, főleg az utóbbi film esetében, nem is lehetett megmondani, hogy amit látunk, az a karakter valódi története-e vagy épp egy számára idegen, halott embert testesít meg az életben maradt rokonok megrendelésére.
A kegyelem fajtái három epizódjában is központi kérdés az identitás és a szerepjátszás. Az első rész hőse utasítások alapján éli az életét, tehát egy ráerőltetett karaktert játszik, a második lényegében az Alpok alaphelyzetét (egy színész eljátssza a halott hozzátartozót) másolja le, az utolsóban pedig az ikerpár motívumán keresztül kerül elő a játszott figura és a megfelelési kényszer miatt torzuló személyiség kérdése. Lanthimosz azonban ezúttal nem mond újat a témában és nem is merészkedik annyira mélyre, mint például az Alpokban, viszont a színészválasztás mögötti koncepció segít aláhúzni a téziseket.
A szerepváltós felállásba, a végeredmény felszínessége ellenére is jól passzol az, hogy a három szkeccsben ugyanaz a színészgárda játszik: így lényegében a színész is bekerül a játékba, aki három karaktert formál meg, sokszor olyanokat, akik maguk is szerepeket játszanak. A szereplők egyébként remekelnek, Jesse Plemons-szal az élen. Ő három, markánsan eltérő karakter bőrébe bújik a behódoló, teszetosza építésztől a megőrülő férjen át a higgadt szektás nyomozóig, mindháromnál látványosan különböző mozgáskészlettel és gesztusokkal dolgozik. Rajta kívül Willem Dafoe-nak jut a leghálásabb szerep, ő comic relief-alakként is brilliáns a furcsa öltözékeiben, miközben minden szerepében titokzatos és mindig valamiféle magas, nem feltétlenül tisztázott hatalmi pozíciót képvisel.
A három részt a tendenciózusan építgetett motívumrendszer is összeköti. Mindegyiknél fontos szerep jut a szexualitásnak, a dagadt lábaknak, a tojásnak és a diszkózenének, amiket ki is hangsúlyoz Lanthimosz, igaz, ezek a kapcsolatok sokszor feleslegesnek és öncélúnak hatnak és gyakran olyan érzés, mintha valamilyen kényszer folytán huzaloztak volna össze három rövidfilmet.
A kegyelem fajtái így nem fér fel a Lanthimosz-életmű felső polcára, azonban egyenetlenségei és üresjáratai ellenére is egy szórakoztató, hajmeresztő ötletekkel megpakolt szatíra, ami egy kevésbé lusta utolsó harmaddal és feszesebbre vágva még inkább kultfilm-alapanyag lehetett volna. Ám ha csak azt képes elérni, hogy a rendező újhullámos rajongói előveszik majd utána az Alpokat vagy a Kutyafogat, akkor már jó, hogy elkészült.
A kegyelem fajtáit a 77. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, a magyar mozikba szeptember 19-én érkezik.
