Már az első jelenet után tudom, hogy itt nincs mese, se lacafaca, mellébeszélés; felvillanó telefon előttem, ideges köhintés mögöttem. Megérkeztem. Hogy akartam-e, azt még nem döntöttem el, még kérnék egy kis időt tán', de Nemes Jeles László nem az a rendező, aki kérdez és kér - miért is tenné? Erősen ragadja meg a tarkóm, köszönés helyett csak tolja előre a fejem, kezem a kamerához köti, és ezzel még korántsincs vége. Erdély Mátyás képe kipöcköli a szemem, a hang pedig lassan, de biztosan erőszakot tesz a fülemen. Itt nincs választás! Szabad akarat meg végképp!
Az egyetlen, aki velem van: Saul. Itt görnyed mellettem (őt is a kamerához kötötték), látom az arcát, ami csak azért tűnik emberinek, mert van rajta egy száj, egy orr, és valahol megbújva egy mélysötét szempár, tekintet nélkül. Se mosoly, se szomorúság: megcsontosodott üresség. Az egyetlen, amiért figurája nem olvad bele a szürke semmibe, mert a hátára egy vérvörös kereszt van pingálva. Ki vagy te? Saulnak persze nincs ideje rám, ő dolgozik itt, izgága, jön és megy, és én sem tehetek mást, megyek vele, csináljon bármit. És az a "bármi"...! Kapkodom a levegőt! Saul az auschwitz-i sonderkommandó tagja, foglalkozása a halál, tereli a gázkamrába az éppen most deportált zsidókat (magyar hullám, 1944), majd miután a gáz (semmi víz) elvégzi a dolgát, a meztelen holtesteket elhordja, kabátokat elrakja, a véres padlót felmossa. Nincs ebben semmi különös, bámul maga köré, a sonderkommandó többi tagjára, (leginkább a semmibe). Nem rándul meg az orra, nem húzódnak fel a szemhéjai. Nincs kérdés benne. Csak bennem...
Nemes és csapata itt lassan elengedi a tarkóm, de már nem is kell, hogy fogják, innen már megyek magamtól is. Tudom, hogy csapdába estem... mert látni akarom az egészet!
(halottabb a halottnál)
Saul hétköznapjait azonban valami megtöri. A halott gyermek ürügy. Kósza ötlet. Nem tartozik ő senkihez, és a filmkészítők tudatosan nem magyaráznak. A temetés, a zsidó szertartás csak valami rögeszme lehet itt, valami, amibe Saul kapaszkodhat. Egy emberi árnyék utolsó szabad döntése. Hisz soha a történelem folyamán nem létezett gép szabad akarattal, nincs gép, melynek érzeleme (is) lenne. Miközben a bábeli zűrzavarban a férfi (főhőst akartam írni, de micsoda értelmetlen, értelmezhetetlen szóhasználat lenne) mindent megmozgat, hogy a fiút eltemesse, Saul arca egyre jobban a ködbe vész. Csak a HORROR van itt, a nagybetűs, semmi más. A rendező nem megy bele felesleges képekbe, éppen csak felállítja az öldöklés vásznát a fejünkben, majd durván ecsetet nyom a kezünkbe. Fessük meg mi a képeket, úgy és olyan színekkel, ahogy mi akarjuk - suttogja. És én akarom. Én csak a Saul mögötti hátteret látom, akkor is ha nem mutatják, akkor is ha Saul feje, mindannyiszor belelóg, belevág a képbe. A film igazi tere, drámája – bár a kamerának láthatatlan – itt játszódik, itt kell, hogy játszódjon! És ha nem is látom, hát hallom. Körülölel ezernyi sikoly, dörrenés, a kályhák hörgő, fémes kattanása, mert Zányi Tamás ezt nem bízza a véletlenre.
Aztán, ahogy a történet halad, a koncepció egyre fojtogatóbb. Fáradok, ki akarom kapcsolni Saul arcát, halott szemeit, csináljon amit akar, temessen, vagy lázadjon fel, de nem lehetek mindig vele, mert ha csak őt vagyok képes látni, akkor elvész a háttér lángoló, jajgató forgataga. Én nem vagyok érzéketlen gép, nemtörődöm sonderkommandós! - nyugtatom magam. Én ezt nem tenném meg! Én ezt (mint érzéketlen gép) így nem tenném meg! De a fullasztó tábori levegőben ez a kiáltás is bennreked. Saul is fárad. Már sehova nem megy magától, rángatják ide-oda, lökdösik és taszigálják - micsoda balett ez a pokol színpadán -, szépen koreografált, precízen kiszámított danse macabre. Van itt ez a felkelés, mintha számítana sikerülni fog-e vagy sem, pedig dehogy! Itt ez a gyermek, mintha számítana sikerül-e eltemetni vagy sem, pedig dehogy! A táborban nincs történet, csak halál vagy túlélés. Isten brutális parancsa, hogy bárhogyan, de túléljünk. Kapcsold ki az elméd, a tested megmarad - súgja a sonderkommandósoknak, és nem ez, ami igazán számít? Nem, dehogy!
(pedig, dehogynem!)
Ebben a hazug sugallatban, a film végén az alkotók is csapdába esnek. Én magam biztos vagyok benne, hogy az a szőke lengyel kisfiú mutatta az utat a pajta felé. Nem azért, mert fel akarta adni azokat az embereket, hanem mert ott, abban a háborúban nem volt helye észérveknek. De Nemes Jeles hinni akar. Könyörtelen, de optimista. És valahol hálás vagyok neki ezért. Még akkor is, ha hetven évvel a tragédia után, attól félek a legjobban, hogy az apatikus, érzelmeiktől és tudatuktól megfoszott emberi árnyékok itt dolgoznak ma is körülöttünk...
szerző: Ignácz Dénes
