A ma vetített film, az Ifjúság (Youth) fogadtatása azonban igencsak vegyes volt: a reggel 8.30-kor kezdődő, teltházas (tehát 2300 néző által megtekintett) vetítés után egyaránt bravózott és pfujolt – pontosabban „búzott” – a közönség. Amilyen ellentmondásos volt a nézők reakciója, olyannyira épült maga a film is az ellentétek és a kontraszt erejére.
Rögtön a cím maga is ellentmondás: a film elsősorban az öregségről szól, pedig Ifjúság a címe. Egyfajta modern Varázshegyen vagyunk: Davosban, egy luxusszállóban, ahol megállni látszik az idő, és ahol a két idős főszereplő: a visszavonult karmester (Michael Caine) és az új filmjét fiatal alkotótársaival együtt megrendezni készülő filmrendező (Harvey Keitel) arra vár, hogy végre történjék valami. Nem tudjuk, pontosan mióta és miért vannak itt, de láthatóan hosszú időre berendezkedtek, együtt a szanatórium/szálloda többi lakójával, akiket régóta figyelnek, és akiket a szokásaik és a mindennapi közös rutin már intim ismerőseikké tettek.
Van itt például legendás focista, egy Maradona-szerű alak, akit szomorú, fiatal felesége követ mindehová, kis kocsin húzva maga mögött férjének oxigénpalackját. A formátlanná dagadt, mozdulni is alig bíró öregember csak a meleg termálvízben ázik egész nap, de egy pillanatra elkapjuk, ahogy feszabadultan, megfiatalodva dekázik a teniszpályán egy teniszlabdával. Ekkor aztán felsejlik az elesettség mögötti egykori hatalmas testi erő. Másik társuk a hegyen egy kiábrándult ifjú színész (Paul Dano), aki a Birdman főszereplőjéhez hasonóan folyton afölött lamentál, hogy csak egyetlen alakítására emlékszik mindenki. Természetesen a legrosszabbra, amikor egy robotot játszott. Egy megkeseredett, egymást láthatóan gyűlölő, dúsgazdag házaspár soha egy szót sem szól egymáshoz, egy nap azonban az erdőben találjuk őket szenvedélyesen szeretkezve. És így tovább: furcsábbnál furcsább alakok vonulnak fel az Ifjúság seregszemléjében, mindegyikük kettősséget és ellentmondást hordozva tragikus, szánalmas, mégis olykor-olykor az emberben felsejlő istenit megmutató alakjában.
A képi világ és a hang Sorrentinótól megszokott módon egyaránt túltelítő, gyönyörködtető, túlzó. A gyönyörű, fiatal, tökéletes testekkel kontrasztban áll az öregedő hús, amelyet a rendező nem fél a maga valóságában megmutatni. Az egyes jelenetekben megjelenő erős fény-árnyék hatások, a festői szépségű, virágos mezőkkel teli, kék egű alpesi táj nyugodt, hideg színei váltakoznak az enteriőrök barnás sötét, néhol ijesztő, felkavaró atmoszférájával. A valóság nyugodt, kissé unalmasan szép rendezettségének tökéletes ellentéte a lépten-nyomon megjelenő álomszekvenciák erős képi világú, túlzó barokkossága. Az egyik ilyen az álomban felbukkanó, vízzel borított, ezernyi fényben tükröződő Szent Márk tér látványa egyenesen lélegzetelállítóan szürreális, de ezt hirtelen vágással rögtön a valóság kiszámítható nyugalma követi. Ehhez hasonlóan meghökkentő az is, amikor az egyik bárénekesnő – bódító száma után – a flitteres fellépőruhájában, hófehér selyemkesztyűjét bezsírozva csirkecombot eszik mohón. Ez az, amit talán a legjobban tud Sorrentino: a meglepetés, a hangulatteremtés, a képi orgia és a kontraszt mestere.
A képi világhoz hasonlóan erős a szerkezetformáló erejű zenék sokfélesége: ahogy A nagy szépséget, úgy ezt a filmet is fontos dramaturgiai szerepű zene foglalja keretbe: a nyitó képsorok a szálloda egyik énekesnőjét mutatják hosszan, és a lezárás is a zene erejével következik el: a karmester az öregséggel megküzdve egy pillanatra visszatér az ifjúsághoz, a zenéhez, és élete legmeghatározóbb darabjához.
Az Ifjúságban sok a vidám pillanat: a jellem- és helyzetkomikum egyaránt jól fekszik Sorrentinónak. A színészek alakítása mesteri, de nem átütő vagy megrendítő. A mozira, filmművészetre vonatkozó, sőt magán a cannes-i filmfesztiválon élcelődő, elmés, olykor vitriolos aforizmák rendkívül szórakoztatóak, sok vidám percet okozva a nézőnek. De a poénok olykor kicsit olcsónak tűnnek, és a film egészét tekintve elterelik a figyelmet a lényegi mondanivalóról – amely olyan sokrétű, és olyan sok félmegoldást kínál, hogy felmerül a kérdés, nem blöffről van-e szó. Ahogy A nagy szépség, az Ifjúság is az élet értelmének keresésével, az emberi teljesítmény, a szépség, a jóság, a romlás és pusztulás illetve újjászületés komplex kérdéskörével foglalkozik, de úgy tűnik, Sorrentino hazai pályán, Fellini nyomdokain járva biztosabban mozog, mint az angol nyelvű nemzetközi terepen. Továbbra is A nagy szépség marad az a mestermű, amel megérdemelte volna azt a bizonyos díjat.
Méltatlanul elfeledve: rövidfilmek Cannes-ban
Érdemes a tekintetünket nem csak a vörös szőnyeg kötelező botrányaira és fesztivál nyüzsgő népe felé fordítani, mert akad még – nem is egy – olyan elhallgatott filmes szekció, amely a vörös szőnyegről lecsúszva is ugyanekkora figyelmet kellene hogy érdemeljen, mint kiemelt társaik. Ilyen például a hivatalos rövidfilmes versenyprogram is, itt versenyzett a tavalyi fesztiválon Szőcs Petra A kivégzés című kisfilmje is, Kárpáti György Mór Provincia című filmjét pedig a cannes-i Cinéfondation program részeként vetítették. Idén sajnos se az utóbbiba, sem pedig a hivatalos versenyprogramba sem került be magyar alkotás, ez azonban nem tartott vissza minket attól, hogy belenézzünk a rövidfilmes Aranypálmáért versenyző kisfilmekbe.
A 9 kisfilm, mind tematikájában, mind technikájában nagyon különbözik egymástól, ám a berlini filmfesztivál rövidfilmes válogatástól eltérően (amely híres arról, hogy előszeretettel válogat be nehezen befogadható, súlyos témával, kísérletező technikával és laza dramaturgiával rendelkező alkotásokat), itt szinte mindegyik érdekes és könnyen értelmezhető – a szónak a legpozitívabb értelmében persze.
Politikai és társadalmi témájú kisfilm természetesen itt is akad, ám minden esetben egy fiatal fiú vagy lány szubjektívjén keresztül látunk bele, egy-egy ország működésébe. Ilyen például Eva Riley Patriot című filmje, az Egyesült Királyságból. A film történetében nagyon fontos szerepet játszik az ország és annak hű lakói – a serdülő Hannah éppen tüntetésre készül a fokozódó bevándorlás ellen, nacionalista apjával és annak társaságával. Az indulás előtt azonban elkóborol otthonról, és útja a szomszédos erdő mellett lévő cigánytanyára viszi, ahol összetalálkozik egy korabeli fiúval. Gyerekes harcaik szemléletesen mutatják be azt a helyzetet, amibe maguk a felnőttek keverednek bele, nap mint nap. Hasonlóan fiatal női főszereplő alakjával mesél Ziya Demirel rendező is, aki Sali (Kedd) című filmjében, Isztambul lakóinak hétköznapi harcaiba nyújt betekintést. Főhősének egy napját különböző összetűzések övezik, miközben ő maga megpróbál kívülállóként megmaradni minden szituációban – sokszor sikertelenül. A társadalomból kilógó és saját városától elidegenedő fiúról mesél Ely Dagher Waves ’98 című rövidfilmje is, amely egy félig animációs és félig eredeti felvételekből összeollózott Beirutot tár a szemünk elé. A rendező tinédzserkorán alapuló történet rendelkezik a legkevésbé hagyományos narratív jegyekkel az összes versenyfilm közül, hiszen a kevert animációs technikával a fiú lelkiállapotát és álomvilágát hivatott kihangsúlyozni. A különleges vizuális megoldások szuggesztíven mutatják be az 1998-as beiruti fiatalság életérzését.
(Eva Riley: Patriot )
Komikus módon állít szembe egymással két teljesen különböző vallást Basuil Khalil Ave Maria című rövidfilmje, amelyben egy izraeli család szorul, a némasági fogadalomban tartózkodó, áhítatos apácák segítésére, Ciszjordánia sivatagának közepén. Vallásaik speciális szabályait felrúgva kell kisegíteniük egymás, amely számos vicces helyzetet teremt – a Sabbathot gyakorló férfi nem foghatja meg a telefont, ezért a fiatal apácanövendék tartja oda a füléhez, a szomjazó nagymama pedig kemény káromkodások közepette fogadja el vendéglátóiktól, a nem kóser szabályok szerint készített italt.
(Basuil Khalil: Ave Maria)
A mezőny egyik legerősebb (ha nem a legerősebb) alkotásaként száll versenybe Céline Devaux Sunday Lunch című, zseniális és groteszk animációs filmjével. A filmben rikácsoló francia narrátor, egy Jean nevű fiatal meleg férfi történetét meséli el, aki minden vasárnap hazatér a családjához, hogy megalázó szituációk, kellemetlen keresztkérdések és óriási perpatvarok közepette fogyassza el az ebédjét. A fiú szülei, nagynénjei és nagymamája mind egyre kínosabb szituációba hozzák a fiút, ahogy elfogyasztanak két-három pohárral, ami Jean-t is az ivászat felé hajtja. Szürreális animációba csomagolt, elképesztően életszerű szituációk egy család életéből, amelyiknek akármelyik alakjára ráismerhetünk, a saját életünkből. Hasonlóan szürreális események sorozatába (csak inkább egy David Lynch-szerű stílusra hajazva) csöppen Shane Danielsen főhőse, a The Guests című rövidfilmben. Hőse egy fáradt anya, akinek babájának elaltatása után, váratlan vendégekre kopogtatnak az ajtaján. A távolmaradó férje által leszervezett házavató bulira egyre több és több különösebb karakter érkezik be, míg végül már önmagára sem ismer rá többet a háziasszony. A Lynch-i atmoszféra a végső pillanatig kitart, számos kérdést nyitva hagyva a nézők számára.
(Céline Devaux: Sunday Lunch)
Annál egyszerűbb, de könnyedebb élményt nyújt Dan Hodgson Love is Blind című (extrán rövid, 6 perc hosszúságú) rövidfilmje. Főhőse Alice, aki hazaérkezve szenvedélytől fűtött pillanatokat él át, fiatal szeretőjével. A hirtelen hazaérkező férj azonban megzavarja ezt a könnyed románcot, így a szerető elbújni kényszerül a hitvesi ágy alatt. Alice egy füst alatt igyekszik megmenteni házasságát és kimenekíteni a férfit a házból. Klasszikus, egy viccre és egy csattanóra felépített történet, ami rendkívül szórakoztató és frissítően rövid.
A maradék kettő rövidfilm, a gyengébb kategóriába tartozó belga Buddy (rendezte Jan és Raf Roosens) és az argentín Present Imperfect (rendezte Iair Said). Az előbbi történetben egy kettős életet élő fiút ismerünk meg, amint az egyikben konzervatív és tehetős szülei társaságában gyászolja frissen elhunyt bátyját, a másikban pedig csóró haverjaival mászik meg magas, és kihalt épületeket. De bárhogyan is próbálja, végül nem sikerül mindörökre elhallgatnia az egyik életet a másik elől, és a végén egyszerre kell szembenéznie mindkettővel. Szépen fényképezett, de felszínes és bátortalan kisfilm. Szintén kevéssé sikerült Iair Said filmje, aki saját magát tette meg főszereplőnek (bárcsak ne tette volna) ebben a rövid történetben. Martin szülinapi ajándékként kapott harsánymintás ingét szeretné visszaváltani egy boltban, de a bolt szabályrendszere ezt nem engedi meg neki. A felesleges árut így egy mögötte álló lánynak adja, akivel szépen lassan össze is barátkozik. Zavaros történet (ám itt nem a Lynch-i értelemben) egy rendkívül idegesítő főhőssel.
Éppen ez adja a szépségét a rövidfilmes formátumnak – ha jó a film, akkor a hossza is pont jó, ha gyengébb, akkor meg úgyis mindegy, egy pár perc múlva már nem fog fájni.
