A filmjeidben visszatérő motívum a múlt- és a traumák feldolgozása, az emlékezés aktusa, illetve az, hogy mindezek milyen hatással vannak a jelenre. Hogyan látod a saját kapcsolatodat az emlékezéssel? Változott ez a pályád során?
Azt hiszem, hogy van valami furcsa illékonyság az emlékezésben, és nagyon izgalmas kérdés, hogy mennyire vagyunk képesek kontroll alatt tartani az emlékeinket. A gyerekkori emlékek különösen érdekelnek, egyfelől organikusak, másrészt viszont a legtöbbször konstruáltak is, például családi videók által. Ez okozhat belső konfliktust: szembesülünk azzal, hogy amit kamerával megörökítettek gyerekkorunkban, az valójában mennyire torzítja a valóságot. Így amikor filmezéssel kezdtem foglalkozni, ez rögtön egy fontos metaforává vált.
Az én nemzedékem számára már lehetőség nyílt arra, hogy olyan karaktereket alkossunk, akik már használják a technológiát az emlékezésre. A korai rendezéseimben, mint a Közeli rokon vagy a Családi mozi olyan fiatalokat látunk, akik megpróbálják újraalkotni az identitásukat a róluk készült régi felvételek és házi videók alapján. Sőt, a három évvel ezelőtti Seven Veils-nél is abból indultam ki, hogyan szerezhetjük vissza a saját identitásunkat azzal, hogy megismerjük a dokumentált emlékeinket. Nem gondolom, hogy a dokumentált emlékezés egy szó szerint értett történetmesélési technika lenne, de azt igen, hogy vezérmotívumként jól tud működni.
És mintha egy egyre erősödő tendencia is lenne manapság, például az olyan filmek miatt, mint a Volt egyszer egy nyár vagy a Sound of Falling…
Ó, igen, a Volt egyszer egy nyár óriási hatással volt rám, nagyon finoman bánik az emlékezés dilemmájával. Amikor én elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor még nagyon másképp működött az, ahogyan az emlékeket dokumentáltuk. 1987-ben, a Családi moziban még meg kellett magyaráznom, hogyan lehet a főszereplőnek házi videógyűjteménye, ráadásul színes felvételekkel: a történet része volt, hogy a főhős apukája annál a cégnél dolgozott, amelyik a kazettákat gyártotta. Ez akkoriban még majdhogynem sci-finek tűnt, aztán persze gyorsan alapvetővé vált. Így, ha mondjuk megnézed a Volt egyszer egy nyarat, ott már teljesen természetesnek tűnik ez, nem szorul magyarázatra. Ettől függetlenül még a Seven Veils-nél is belefutottunk a formátummal kapcsolatos kérdésekbe, csak most már arra kellett figyelnünk, hogy pontosan milyen videótechnikát jelenítsünk meg, például miniDV-t vagy 8mm-t. Ezek a döntések segíthetnek abban, hogy az időben elhelyezzük a történetet.
Családi mozi / Fotó: Mubi
Vannak olyan, videótechnikával kapcsolatos elemek is, amik épp az eltelt idő miatt szorulnak magyarázatra?
Ó, hogyne! A Családi moziban például megjelenik a generációvesztés, ami a kazetták másolásakor jelentkezett, a forrás- és céleszköztől függően hol erősebben, hol csak enyhén. Ez leegyszerűsítve a minőségvesztést, az anyag átalakulását jelenti, és szerintem egy nagyon erős, hatásos metafora arra, ahogyan a családon belül örökített történetek is működnek: minden továbbadásnál elvesztünk belőlük valamit, mintha az egyik VHS-kazettáról a másikra másolnánk őket. De amióta már nem kazettáról kazettára másolunk, azóta ezt a jelenséget el kell magyarázni, mert a mai nézők már nem ismerik, hiszen egy digitális videó akárhányszor másolható veszteség és minőségromlás nélkül.
A filmjeidben gyakran váltogatod a nézőpontokat, az igazság különböző árnyalatait és az emlékezet rugalmas természetét vizsgálva bontasz ki komplex narratívákat. Az emlékeken keresztül az igazság természete, megközelíthetősége érdekel téged elsősorban, vagy valami egészen más?
Talán egyszerűen maga az emlékezés érdekel, a többi pedig ezzel együtt jön. Ennek személyes okai vannak. Egyiptomban születtem, és azokból az időkből sok házi videófelvétel maradt meg a családomról, apám rengeteget forgatott 8mm-es filmre. Amikor Kanadába költöztem, számtalanszor újranéztem ezeket a felvételeket, és elmosódott a határ a tényleges emlékeim és a videós emlékeim között. Fontos hivatkozási ponttá váltak ezek a felvételek, különösen akkor, amikor a nagymamámnak el kellett hagynia az országot. Ő egy ideig velünk maradt Kanadában, szerepelt ezeken a videókban, majd egy elég bonyolult ügy miatt számkivetetté vált, és elment Kanadából. Ez egy traumatikus élmény volt számomra.
Így nem véletlen például, hogy a második nagyjátékfilmem, a Családi mozi egy fiúról szól, aki a házi videók által megismeri az idősek otthonában élő nagymamáját. És persze mi is így értjük meg, mit jelentenek ők ketten egymásnak.
Az örmény–kanadai identitásod, illetve az ezzel kapcsolatos dilemmák és alapélmények mennyiben vannak hatással a filmes látásmódodra?
Örményként szembesülnöm kellett a történelem-tagadás jelenségével, és azzal a kérdéssel is, hogy bizonyítható-e a valóság. A történelem vagy ha úgy tetszik, az identitás szempontjából is összemosódhat a konstruált valóság és a megélt valóság, ezek közösen formálhatnak egy alternatív teret, ami érzelmileg hiteles, de történelmileg biztosan nem. A kérdés itt az, melyik az értékesebb a mi jelenünkben?
Eljövendő szép napok / Fotó: BKFM
Sokszor tűnik úgy, mintha az önvizsgálat igénye, a saját identitásod megértésének a vágya egyfajta motorja lenne a filmjeidnek.
Amikor Kanadába költöztünk, mi egy rendhagyó bevándorló-családnak számítottunk, mert nem igazán voltak rajtunk kívül örmények. Talán emiatt is érintett meg ennyire Sophy Romvári magyar-kanadai koprodukcióban készült filmje, a Blue Heron, ami nagyon izgalmasan játszik az emlékezés aktusával, ráadásul ez a remek film a bevándorlás kérdésével és a családi diszfunkcionalitással is foglalkozik, így nagyon könnyen tudtam azonosulni az alaphelyzetével.
Az emberek nem tudják, kik azok az örmények, nem ismerik őket, azt hiszik, hogy egyiptomi vagy, netán zsidó, esetleg olasz… néha egyszerűbb csak úgy elfogadni, amit mások kivetítenek rólad, mint elmagyarázni, hogy te ki vagy valójában. Különösen akkor, ha egy trauma is kapcsolódik mindehhez, például egy nagyszülő elvesztése. Nagyon sokat analizáltam az eltelt évek alatt az identitás és a családi emlékezet kérdését, sok, különböző, nehezen megfogható érzésem volt és van, amiket valahogy a film médiumán keresztül szeretek megfogalmazni a mai napig.
Mit jelent számodra a filmek restaurálása és megőrzése?
Remek dolog, ha sikerül összehozni egy jó minőségű felújított kópiát egy régi filmből, de azért ez nem egyszerű, és sok korlátja is van. Például, ha eredetileg 16mm-re forgatott filmeket próbálnak restaurálni, a kép lehet, hogy gyönyörű, de a hang szinte biztosan rossz minőségű lesz. Szóval a 16-os kópiák hangjai iránt egyáltalán nem ébred fel bennem a nosztalgia, és sajnos technikailag nehéz megoldani, hogy a 16-os kópiák mellé digitálisan játsszák le a hangsávot. A 35-ösnél ez nem jelent gondot. De azt gondolom, hogy a hangrestaurálásra legalább akkora figyelmet kellene fordítani, mint a kép felújítására. Amikor az Eljövendő szép napok vagy az Exotica restaurált változatain dolgoztunk, visszatértünk a megkevert hangsáv bizonyos elemeihez, de azokat elég nehéz lenne annál jobbra felújítani, mint amilyen lehetőségek adódnak a digitális hangkeverés során.
A legsokkolóbb élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor A keresztapa restaurált változatát néztem. A szakemberek megpróbálták rekonstruálni a hangot az eredeti Dolby-hangrendszerhez igazodva. A végeredmény rettenetes lett, brutálisan felerősödtek a környezeti hangok. Például az esküvő-jelenetnél nagyon erősen kihallatszódtak a háttérzajok, amitől erőltetetté, trükkszerűvé vált az egész. Szerintem a legjobb a régi filmeknél egy szép mono hangsávot újrakeverni, de ez a kérdés nagyon messzire vezet.
Exotica / Fotó: Criterion Collection
Négy korábbi filmed szerepel a Budapesti Klasszikus Film Maraton válogatásában. Milyen érzés újra találkozni ezekkel a filmekkel?
Őszintén szólva meglepődtem, hogy épp ezt a négy filmet válogatták be a maraton programjába. Az Eljövendő szép napok kivételével nem ezeket szokták a legjobb vagy a legfontosabb munkáimnak nevezni (nevet). Például én kedvelem Az igazság fogságában-t, szórakoztató filmnek tartom, szerettem dolgozni rajta, de stílusában nagyon különbözik attól, ami én vagyok. Ha valakit érdekel az én stílusom, akkor inkább a korai rendezéseimet javasolnám neki, az Exoticát vagy A kárbecslőt, ezek talán közelebb állnak a személyiségemhez. Viszont nagyon izgatott vagyok, mert 20 évvel ezelőtt ugyanúgy a Puskin mozi gyönyörű nagytermében vetítették Az igazság nyomában-t, ahogyan a maratonon is fogják.
Te melyik 4 filmedet választottad volna?
A Családi mozit és az Exoticát biztosan, de az Eljövendő szép napok is jó választás. Közben viszont az is igaz, hogy például Az igazság fogságában-t annak idején nagyon szerették itt Budapesten, szóval lehet, hogy az is számít, hogy kulturálisan jól kapcsolódik ez a film a városhoz. De ha ez az első rendezésem, amit valaki lát, az megtévesztő lehet a munkásságommal kapcsolatban.
Szerinted melyik a legjobb kezdőfilm annak, aki most ismerkedik az Egoyan-univerzummal?
Mindenképpen az Exotica. Azt gondolom, hogy ebben egészen elegánsan sikerült használnom a nem-kronologikus történetmesélést, van benne humor, és sok különböző hangulat között egyensúlyoz. Emellett ez egy nagyon személyes film, de közben sok műfaj elemeit is magába olvasztja. Ja, és a mai napig nagyon szeretem a zenéjét.
Az interjú a Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében készült.
