Totális műfaji katyvasz
Az Aranybullában dramatizált jelenetek és szakértői nyilatkozatok váltakoznak egymással. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ismert színészek egész sorát középkori ruhákba bújtatták, majd az általuk eljátszott jeleneteket történészek magyarázzák tovább, helyezik kontextusba. Ez nem volt eleve kudarcra ítélt ötlet, az infotainment, azaz az ismeretterjesztés és a szórakoztatás keverése bevált módja a nézői figyelem megragadásának, a dokudráma is egy létező műfaj, számos igényes külföldi példát lehet rá találni, itthon például a Trónfosztott királyság rendezői nyúltak rokonszenves és ígéretes módon ehhez a formátumhoz.
Ebben a jóval szerényebb költségvetésű produkcióban a játékfilmes és a beszélő fejes részek egymást erősítve és kiegészítve szerves egységgé állnak össze, így az ismeretterjesztés mellett a néző bevonódik a dramatizált történetbe. Ehhez képest az Aranybulla műfaji váltásai kizökkentőek, egész egyszerűen bizarr élmény, ahogy egyik pillanatban egy B-kategóriás történelmi kalandfilmből a bénasága miatt kivágott jelenet pereg a szemünk előtt, aztán vágás, és egy történész professzor próbál egy jóval tárgyilagosabb, az előbbivel nehezen összeegyeztethető valóságba behúzni. Kölcsönösen lenullázza egymást a két megközelítés vegyítése.
Gertrúd szerepében Törőcsik Franciska
A Törőcsik Franciska által alakított Gertrúd első találkozásukkor kardozni hívja a trónra vágyó András herceget. „Vigyázz velem, veszélyes vagyok” – mondja a későbbi magyar királyné, mitöbb, a szerelmük hirtelen fellobbanását szemléltetni próbáló párbaj közben még meg is csókolja a meglepett Andrást. A történelmi hűségre fittyet hányó kalandfilmekben, mint amilyen a Kevin Costner-féle Robin Hood, a tolvajok fejedelme volt, simán elfér egy ilyen jelenet. Na de az Aranybullában a csók után rögtön jön egy beszélő fej, és egy rövid elemzés Gertrúdról. Ez csírájában fojtja el a kalandfilmes hangulatot, sőt, utólag nevetségessé teszi a vagánynak beállított vívást.
Túl nagyot akartak harapni az Országalmából
Kriskó László rendező és a többi alkotó ambíciója egyértelműen nagyobb volt a tehetségüknél: bár a hat, egyenként nagyjából félórás rész elég kellett volna legyen II. András életének árnyalt bemutatására és a fő művének elkönyvelt Aranybulla fontosságának igazolására, mégis a felszínesség jellemzi a sorozatot, és a hősi póz erőltetése miatt sokszor zavaró ellentmondásokba keveredik. Amikor csak lehet, spirituális, szakrális köntösbe öltöztetik a király tetteit, ahelyett, hogy erőfeszítéseket tennének a motivációk teljeskörű feltárására, vagy legalábbis nagyobb teret engednének a gazdasági-hatalmi érdekeket előtérbe helyező értelmezéseknek.
Ez a felszínes, és néha egészen bárgyú történelemlecke azért is zavaró, mert nagyszerű történetek mellett rohannak el, illetve butítják le azokat. Ilyen például Imre király és öccse, a hatalomvágyó András testvérharca, amely éveken át tartott, többször is megütköztek a seregeik, vesztes csata után előfordult, hogy Andrásnak külföldre kellett menekülnie. Nem túloz a Múlt-kor történelmi magazin, amikor a testvérviszályt úgy jellemzi, hogy „Trónok harca magyar módra.” Ebben a sorozatban viszont Imre és András vetélkedése finomkodva, mindenféle drámai erő nélkül van ábrázolva, nehogy akár egy apró szégyenfolt essen az Árpád-házi királyokra.
Egy legenda szerint Imre a királyi tekintélyére bazírozva egymaga sétált át az ellenséges táborba, és így ejtette foglyul Andrást. A forgatókönyvírók álma egy ilyen jelenet, hihetetlenül feszült pillanatokkal gazdagíthatja a filmet, de az Aranybullában még ezt is sikerült elrontani. A bevágott történésztől az a kevés izgalom is elpárolog, ami volt, aztán a narrátor mindent elkövet, hogy mentegesse a két testvért: „Értik az ősi magyar törvényt, a testvérharc nem vezethet jóra.” Ebben a szellemben már az sem fér bele a dokudrámába, hogy miután Imre foglyul ejtette Andrást, börtönbe is vetette.
Hamuszürke igénytelenség
A sorozat a középkori Magyarország egyik legdicsőbb korszakaként emlegeti III. Béla uralkodását, majd a fiát, II. Andrást bölcs, országát megreformálni akaró királyként mutatja be. A sorozat fakó, szegényes színvilága és az ebből következő hervasztó hangulat viszont ellene megy a dicső múlt hangoztatásának, sokszor pont az ellenkezőjét sugallja a narrátor ünnepélyesen előadott mondandójának.
Nem lehet úgy tenni, mintha a magyar néző nem lenne tisztában azzal, hogy manapság milyen meggyőző látványvilágra képesek a történelmi filmek. Ha egy hazai produkció a tömeg- és csatajelenetek terén képtelen ennek a közelébe érni, akkor ne erőltesse őket, illetve legyen kreatív, váltsa ki őket más típusú jelenetekkel. Az Aranybulla azonban híján van a kreatív ötleteknek, így a gyászos emlékű Honfoglalást felidézve itt is tucatnyi emberről kellene azt hinnünk, hogy hadsereg, illetve két tucatnyi ember fantáziátlanul lassított kardozásáról, hogy csata.
Sokszor még egy gyerekkori vártúra családi fotóalbumból előszedett fotói is jobban néznek ki, mint a sorozat igénytelenséget árasztó képei. A magyar történelem kulcsfontosságú pillanata a nemesség jogait rögzítő Aranybulla elfogadása. Ehhez képest mit látunk? Egy domboldalon álldogál a király és öt-hat főúr, mintha sárkányeregetéssel próbálnák oldani a köztük lévő feszültséget, és nem a király és a főurak jogainak az újratárgyalásával.
Gyenge forgatókönyv és küszködő színészek
A király még pont el tudja rebegni utolsó kívánságát a halálos ágyán, és csak utána tér meg a teremtőjéhez. Sokszor láttunk már ilyet történelmi filmben, de rendben, legyen még egyszer. Mit tesz az Aranybulla? Nem egy, hanem rögtön két királlyal játszatja el, hogy a halála előtt még pont van ideje elmondani a rendelkezéseit.
Az elkoptatott kliséket nagy kedvvel hasznosítja újra a két író, Kis-Szabó Márk és Trux Béla, azt az alapvető elvárást viszont nem tudják teljesíteni, hogy háromdimenziós karaktereket formáljanak a történelmi személyekből. Trill Zsoltról azért így is elmondható, hogy passzol hozzá a tekintélyt parancsoló, bölcs király szerepe. Gertrúd (Törőcsik Franciska) jut a legközelebb ahhoz, hogy valódi személyiségről beszélhessünk, de az ő tragikus történetében is sokkal több potenciál van annál, mint amit az írók kihoztak az uralkodásban aktív szerepet vállaló, később merénylet áldozatává váló királynéból.
Fenyő Iván a Német Lovagrend vezetőjeként
A színészek leginkább csak küszködnek, a fennkölt ünnepélyesség és a tragédia is hamisan cseng, az érzelmesnek vagy éppen vagánynak szánt pillanatok kimódoltnak hatnak a sorozatban. A ritkán megjelenő humor pedig többnyire kínosra sikerül. Azon kellene például meghökkennünk, aztán pedig nevetnünk, hogy a magyarokat kutyázó német szidalmait hamar megunja a király egyik bizalmasa, és a kilőtt nyílvesszője pont befér a sisak keskeny szemnyílásán. Arra persze nincs magyarázat, hogy a Német Lovagrend vezetője miért volt akkora idióta, hogy nem egy sereggel, hanem tíz emberrel ment az őt elűzni akaró II. András elébe.
Mindenáron bölcs és hős király kell ide!
Hatalomvágya csillapíthatatlan volt, újból és újból fellázadt a koronát viselő bátyja ellen. Birtokpolitikája mértéktelenségen alapult, adományai következtében jelentősen csökkent a királyi birtok aránya az országon belül, a főurak és a királyi szerviensek jelentős része megorrolt rá. Letelepítette a Német Lovagrendet Erdélyben, hogy védelmi feladatokat lássanak el, később fegyverrel kellett kiűznie őket az országból. Miközben gyakorlati haszon nélkül záruló keresztes hadjáratot folytatott a Közel-Keleten, Magyarországon polgárháborús állapotok uralkodtak.
Mindezek nem éppen egy tévedhetetlen, bölcs királyra vallanak. A sorozatban szó esik ugyan ezekről a jellemhibákról és megkérdőjelezhető tettekről, de aztán elfelejtődnek, és az utolsó részben többször is zseninek nevezik az uralkodót a szakértők. Az Aranybulla sok mindent elkövet azért, hogy II. András hibáit kisebbítse és mentegesse, az erényeit pedig felnagyítsa. A keresztes háború kapcsán például annak spirituális vonzatát, zarándok jellegét erőlteti a narráció, az viszont elsikkad, hogy ezek jellemzően hódító, zsákmányszerző hadjáratok voltak. Ahogy II. András politikai motivációját sem tartották fontosnak valamiért: a bizánci trónra áhítozott, ezért is vágott bele a költséges akcióba.
II. András szerepében Trill Zsolt
Az Aranybulla kapcsán legalább említés szintjén előkerül az elterjedt értelmezés, hogy a vele szemben álló főurak és az akkoriban formálódó köznemesség kényszerítette ki az okiratot a királytól, hogy aztán jöhessen a királyt szebb fényben feltüntető elmélet, miszerint a nemesi szabadságjogokat rögzítő okirat András saját ötlete volt, és már a keresztes hadjárat közben megfogalmazódott benne. Sajnos máshol hiányzik a sorozatból, hogy eltérő értelmezések feszüljenek egymásnak, pedig egy dokudrámától ez alapvető elvárás lenne. Főleg ha egy olyan, történeti forrásokban egyáltalán nem gazdag, emiatt számos homályos ponttal bíró időszakról van szó, mint a magyar középkor.
„II. András személyének és uralkodásának értékelése mindig is megosztotta a magyar történetírást, s nem ok nélkül. Egyéniségének sokszínűsége, uralkodásának ellentmondásossága valóban zavarba ejtő” – így kezdődik II. András életének összefoglalása a Rubiconon. Nagy kár, hogy ezt a sokszínűséget és a király ellentmondásos jellemét inkább elfedi a sorozat, hogy helyette egy sokkal szürkébb, érdektelen módon heroizáló portrét tehessen elénk.
Az Aranybulla legnagyobb hibája, hogy a sorozat csapnivaló színvonala a magyar történelem iránti érdeklődést is cikivé teheti. Miközben II. András – pont a fentebb taglalt ellentmondásossága miatt – izgalmas kutakodások tárgya lehet és az élete bővelkedett filmbe illő epizódokban. Kriskó László sorozata a következő két évben érkező történelmifilm-dömping első darabja. Következik a Hadik, az 1242 - A Nyugat kapujában, a Tündérkert és a Hunyadi. És az Aranybulla egyik producerének, Rákay Philipnek irányítása alatt készülő Most vagy soha is. Ha pedig valaki hajlandó még egy esélyt adni az Aranybullának, állítólag tavasszal érkezik a mozifilmes változat új jelenetekkel, szakértők nélkül.
