Ahogy a vetítés után iskolatársaim körében kérdezősködtem, azt vettem észre, hogy hasonló kritikai észrevételekkel élnek. A film – dacára az izgalmas alapötletnek és a jó szereplőválasztásnak – dinamikáját tekintve kissé lassú, ez a mese belefért volna rövidebb játékidőbe is, és a végkifejlet az új generáció nyersebb valóságérzékelésének talán túlságosan szentimentális. Ehhez azonban hozzá kell fűzni, hogy Fésős vállaltan melodrámát készített, és – mint ilyen műnél – az utóbbi kritika műfaji stílusjegynek is betudható. Ettől függetlenül érezni lehetett a film eredetiségében gyökerező erejét. A történetet egy Mészöly Miklós-novella ihlette, a Tengerpart, alkony, kis postahivatal. Egy sorsszerű találkozásról szól egy baleset következtében megvakult és emiatt magába forduló budapesti férfi (Szabó Győző) és egy német szigeten napjait emigránsként tengető nő (Takáts Andrea) között. A sors jelen esetben nem pusztán egy hömpölygő, erős folyam, amelyből kimászni képtelenség, hanem valami felsőbb erő, ami durván beavatkozik, ha kell, például egy magányosan csörgő utcai telefon képében. Wim Wenders stílusjegyeinek és filozofikusságának hatása tagadhatatlan, az erős alakításokon és a markáns kézjegyet hordozó képi világon túl pedig az érzékenysége teszi az alkotást igazán emlékezetessé.
Szabó Győző és Keszég László
A rendező Németh Gáborral közösen jegyzi a forgatókönyvet. Fésős kiemelte Németh érdemeit az erős és hiteles dialógoknál, továbbá beszélt kettejük közös munkájáról, azaz, hogy mindketten írták a maguk verzióit, valamelyikük időnként pedig kénytelen volt szembesülni azzal, hogy el kell engednie egy-egy ötletét. Állandó találkozások, rengeteg cigaretta és sok érzékeny pillanat után (amikor megváltak a film szövetébe nem illeszkedő elemektől) végül elkészültek, bár ekkorra már számtalanszor átírták a könyvet. A női főszereplő karaktere kifejezetten Takáts Andreára íródott, Fésősnek pedig a férfi mellékszereplőt alakító Keszég Lászlóval (aki a főiskolán a párhuzamos színészosztályba járt) régi terve volt, hogy közösen forgat. A férfi főszerepet eredetileg másnak szánta, de az a színész az előkészületek évei alatt egészen más irányba tolódott, mint amit a karaktere megkívánt volna, így akkorra már nem felelt meg a kirakós játék darabjának. Ekkor jött a képbe Szabó Győző, aki már kisebb-nagyobb szerepeket játszott a Katonában, s bár a rendezőt többen igyekeztek lebeszélni róla, ő makacsul ragaszkodott hozzá. Fésős a forgatást megelőzően próbákat tartott, de ezeken nem a film jeleneteit, hanem bizonyos motívumokat gyakoroltak, szokták egymás közelségét. Szabó Győzővel eljártak a Vakok Intézetébe, ahol az egyik lakó kifejezetten inspirálóan hatott rájuk, több mozdulatát és szófordulatát hasznosították a filmben. „Egy biztos volt: fehér bot nem lesz” – emlékezett Fésős András. Mindketten feladatuknak érezték, hogy ne vicceljék el az egészet botladozással, hitelesek kellett, hogy maradjanak.
A forgatáson
A tengerpartot mint helyszínt már az elején elképzelte. Azt a sivár, elszigetelt világot, amit a történethez vizionált, a német fennhatóságú Rügen szigetén találta meg a rendező operatőrével, Nagy Andrással. A sziget lakótelepének azért is volt különös jelentősége, mert a budapesti bérház és szűk környezete mellett ez a hely a film másik meghatározó helyszíne. Ezt a vörös és kék színek dominanciája mellett a tengerpart fehérjének kiemelésével is igyekeztek hangsúlyozni. A színek mentén a beszélgetés a technikára terelődött. A pénzszűke miatt (30-40 millió forintból forogtak) a döntés a 16 mm-es filmre esett (ekkoriban a digitalizáció még nem hódította meg a piacot), nyersanyag gyanánt pedig a Kodak volt az egyértelmű választás. Ezt a nyersanyagot Nagy az utómunka során is a film színvilágához igazította. Aki rendszeresen jár ebbe a filmklubba, az tudhatja, hogy Szabó Gábor az analóg technikákat már csak hírből ismerő fiataloknak nem egyszer tart izgalmas kitekintést az akkori módszerekről. Ezúttal egy „szabálytalan eljárás”, az ezüst-visszatartás lényegét foglalta össze. Röviden, a filmen található rendkívül érzékeny ezüstréteg, ahol fényt kap, ott aktiválja színképzőit. Normál esetben ezután az eredeti ezüstöt kivonják a filmből, de ők gyakran bizonyos mennyiséget meghagytak rajta, aminek segítségével a Kodak színvilágától eltérő, kontrasztosabb és mélyebb színeket nyertek. Szóba került az anyagköltség is, amit már a producer Durst György sem hagyott szó nélkül. Elmondta, nem feltétlenül az volt a baj, hogy sokszor vettek fel egy jelenetet, hanem, hogy az operatőr hosszabban tartotta ki a snittet, így legalább annyira fogyott a nyersanyag. Szabó Gábor hozzáfűzte, hogy a digitális korszakot megelőzően az operatőrnek és a rendezőnek alá kellett írnia egy papírt a túlforgatási mennyiségről (hasznos nyersanyag aránya az elforgatotthoz), amit, ha átléptek, bizony levonták a gázsijukból. Nekünk ma már csak az időkorláttal kell számolnunk. Ez Fésőséknek is problémát jelentett, mert több jelenet felvételére már nem maradt idő, ezek kimaradtak a filmből (ilyen képként hiányzik az égbolton egymást keresztező kondenzcsíkok).
