A Berlinaláról a távol-keleti filmek sem maradhatnak el. Idén is jutott belőlük a válogatásba: a 20-as évek sanghaji alvilágában játszódó, csalókról és sikkasztókról szóló, kínai Gone with the Bullets; az abszurd humorú, mozgalmas, szürreális Chasuke’s Journey Japánból; és a homoszexualitás témájának tabuit döntögető, vietnámi Big Father, Small Father and Other Stories. Míg a tavalyi fesztivál sok fontos díját távol-keleti film nyerte, 2015-ben nem találta őket elismerésre érdemesnek a nemzetközi zsűri.
Chasuke’s Journey
Két kelet-európai film kapta viszont, szokatlan módon megosztva, a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvét: a lengyel Body, amely az emberi lélek legmélyebb bugyrait térképezi fel a fekete komédia elemeivel, és a fesztiválon csak “román westernnek” nevezett, dinamikus tempójú Aferim, amelyben egy apa-fia páros kalauzolja a nézőt a XIX. századi román dombokon át. Az apából és alkalmi útitársaiból egyfolytában ömlik a szó, a fiú meg csak figyel és tanul. Humoros és félelmetes történetek, de riasztó és megdöbbentő gondolatfolyamok egyaránt elhangzanak – ezeket az embereket hallgatva sok mindent megérthetünk a régió egyes részein a mai napig fennmaradó rasszizmusról és a más kultúráktól való félelemről. Az albán-olasz Sworn Virgint is szívesen láttuk volna a díjazottak között: a patriarchális társadalomban férfiéletet választó, szüzességet fogadó nő története nem robbant nagyot, de csendesen és érzékenyen ábrázolt egy kevéssé ismert jelenséget.
Kosztümös filmek is szerepeltek a versenyprogramban, a The Diary of a Chambermaidben Léa Seydoux alakította a százszor is megalázott, de megtörhetetlen, karakán, vonzó és kitartó szolgálót. Két régi fiktív ismerős is megelevenedett a vásznon a versenyprogramban, de versenyen kívül bemutatott Mr. Holmesban és a Cinderellában: a tökéletes professzionalizmussal összerakott mesék nem indulhattak ugyan díjért, de remek szórakozást ígértek a tökélyre fejlesztett látványvilággal, jelmezekkel, a miliő megteremtésével és a színészi játékkal.
As We Were Dreaming
A legújabb német filmművészet három, fiatalokról szóló művel képviseltette magát. Versenyen kívül vetítették a Hitler elleni sikertelen merényletet megtervező Georg Elser történetét, a felkavaró és megrendítő 13 Minutest. Az As We Were Dreaming a Fal lebontása utáni időkben kallódó, útkereső fiatalságról, az operatőri teljesítményért Ezüst Medvét nyert Victoria pedig egy fiatal lány éjszakájáról szól. A egyetlen vágás nélkül forgatott film remekül és érzékenyen mutatja be, milyen pszichés folyamatok vezetnek ahhoz, hogy az ember váratlan és sorsfordító döntéseket hozzon az őt elsodró események hatására.
A legjobb színésznőnek és színésznek járó medveszobrot ugyanazon film szereplői, Charlotte Rampling és Tom Courtenay vihették magukkal. A 45 Years című, minimalista brit alkotás központi eleme a sok évtized után hirtelen felbukkanó titkokkal való szembenézés. Már a Berlinale második napján (ez volt az egyik elsőként vetített film) azt lehetett hallani a fesztiválpalota folyosóin, hogy a színészpáros megdöbbentő természetességű játékánál jobb már semmi nem lesz ebben a tíz napban – úgy tűnik, ezzel a Darren Aronofsky vezette zsűri is egyetértett.
Victoria
A nagy öregek, Werner Herzog, Wim Wenders és Peter Greenaway filmjei ezúttal díj nélkül távoztak – igaz, Wenders idén életműdíjjal vigasztalódhatott. Herzog egy brit politikusnő, tudós és utazó életét mesélte el a monumentálisan unalmas The Queen of the Desertben, Wenders 3D-ben forgatott felkavaró vezekléstörténetet (Every Thing Will Be Fine), Greenaway pedig az érzéki örömökben tobzódó, a testi szerelem és a halál témáit feszegető Eisensteint idézte meg az Eisenstein in Guanajuato című, már-már pornográf művében.
A nyitófilmet, a Nobody Wants the Nightot, amelyben Juliette Binoche követi hűségesen férjét a grönlandi havas tájakon, mindenki szinte azonnal elfelejtette, Terrence Malick szimbolista-impresszionista Tarot-fimje, a The Knight of Cups viszont buzgó gondolkodásra késztette a Berlinale közönségét.
Taxi
Az Arany Medvét, a Berlinale legnagyobb elismerését a Taxi kapta. Bár a film érdekes, lendületes és nagyon is nézhető, ebben az esetben is politikai indíttatású döntést sejthetünk: a hazájában, Iránban keményen üldözött és büntetett rendező, Jafar Panahi nem jöhetett el a művészi hitvallásként is felfogható, komoly rendszerkritikát megfogalmazó alkotásának a premierjére. Helyette a filmben is szereplő unokahúga vette át a szobrot és rögtön szimbólummá is vált. Ez a vékony, de erős és magabiztos iráni kislány, kezében a magasra tartott Arany Medvével, valóban reményt jelent: az alkotói szabadságnak a világon mindenütt győzedelmeskednie kell.
Ez volt és marad a Berlinale elsődleges és legfontosabb célja.
