Így volt ez a Drifter budapesti bemutatója után is, amikor hatalmas tapsvihar köszöntötte a stábot, Iványi Marcell, a film producere kedvesen és profin irányította az alkotókat, és az utolsó pillanatban Ricsi és édesanyja is megérkezett a színpadra. Ricsi, a főszereplő és Hörcher Gábor rendező beszélgetéséből megtudtuk, hogy a rendező nem őrizte mindig meg a klasszikus dokumentumfilmestől elvárható kívülállást, és ha szükségesének tartotta, hozzászólt a főszereplő életéhez. Az már egy másik kérdés, hogy Ricsire ez milyen hatással volt, ugyanúgy meghozta vitatható döntéseit, mintha semmilyen tanácsot nem kapott volna. Ettől is izgalmas a film, amelyet október végétől láthatunk a mozikban.
Rólunk szólt, és talán emiatt az egyik legfájdalmasabb film volt a fesztiválon az Érpatak modell, a holland Benny Brunner alkotása, a Nézz szembe a sztereotípiákkal szekció nyertese. A film Érpatak hiper-energikus és ultranacionalista polgármesterének ténykedését mutatja be, láthatjuk, ahogyan néhány ember egy egész falut terrorizál, és megint csak bebizonyosodik, hogy a színtiszta valóság kétségbe ejtőbb bármilyen fikciónál. Szisztematikusan követi a kamera “szent és egységes diktatúra” szószólóját, elidőzik a két csoportra osztott emberek kilátástalan tekintetein, és mi alig hiszünk a szemünknek. Ezután a film után nem sok mindennel áltathatjuk magunkat, pedig azért láttunk már egy' s mást, itt a fesztiválon is az emberi kiszolgáltatottság legszélesebb spektrumát mutatták meg nekünk, a kelet-európai mikró történetektől a zimbabwei nagypolitikai csatározásokig, Párizs külvárosi lakókocsi telepeitől a szerbiai menekülttáborokig.
Láttunk mikró történeteket, például Eva Tomanova filmjében, az Örökké együttben, ahol egy cseh család mindennapjaival ismerkedhetünk meg. Nem akármilyen családról van szó és nem akármilyen mindennapokról természetesen, hanem egy a társadalmon kívül álló kilenc gyerekes szinte teljesen nomád körülmények között élő, inkább fuldokló családról, ahol senkinek nincs más választása, mint, hogy fejet hajt és engedelmeskedik az apa végtelen terrorjának. A családfő a szabadság, az önfenntartás, a szeretet és az összetartozás nevében igáz le mindenkit. A filmet követő beszélgetésen megtudtuk, hogy több mint tíz évébe tellett a rendezőnek, hogy az apa „bizalmába férkőzzön”, akinek az engedélye nélkül senki sem beszélhetett, sőt, később mindenki vallomással tartozott arról, hogy mit nyilatkozott a filmeseknek. Egy csoda, hogy mégis ennyit megmutattak magukból, de nem sok illúziónk maradt azzal kapcsolatban, hogy képesek lennének-e a modern társadalomba való beilleszkedésre.
Két nagyon fontos dokumentumfilm is foglalkozott romániai cigány gyerekek, családok mindennapjaival. A csend királynője főszereplője, a tízéves Denisa, aki nem hall, beszélni nem tanult meg, nehezen kezelhető és mindenki bolondnak tartja. Szerencsére rátalál a táncra, amikor egyszer a szemétből egy bollywoodi dvd-ét kotor elő, és ettől a ponttól kezdve az élete örökre megváltozik. A kislány a mai napig csak a táncnak él, pedig a zenét nem hallja, legfeljebb a vibrációt érzi. A ruhák, a kendők, a zene és a tánc teszik elviselhetőbbé számára a cigánytelep mindennapjait, de a film alkotói is szívesen változtatják mesésebbé a valóság kilátástalanságát, ezért a dokumentumfilmes hagyományban szokatlan módon, színes táncjeleneteket komponálnak a történetbe. Denisa sorsa a mai napig bizonytalan, de a film hatására szerte a világról sokan segítenének neki, az alkotók is felelősnek érzik magukat a kislányért, most már csak a szülőkkel és Denisával kellene elfogadtatniuk, hogy van esély egy másfajta életre is.
A fesztivál Nézz szembe a szüleiddel szekciójának díját egy román dokumentumfilm, a Totó és nővérei nyerte, Alexander Nanau alkotása. Az egészen szívszorító történet, egy igazi dokumentumfilmes történetmesélés, a kamera követi az eseményeket, a romos lakótelepi lakástól kezdve, a börtönön át, az állami gondozásig, és mindent úgy mutat meg, ahogy a valóságban történt. Mindezt Totótól, az egyik főszereplőtől tudtuk meg, aki sokfelé utazik a filmmel, Budapesten is szívesen mesélt a forgatásról, ő is táncol, a díjátadón láthattuk élőben is, legfőbb vágya, hogy igazi táncos legyen. A film három gyerek életét mutatja be, akik szülők nélkül, heroin függők gyámságában élnek, és az egyikük számára már nincs esély a kilépésre, a normálisabb életre. Drámai küzdelmeket látunk, de reményt adó szeretetet is, és ahogy ott áll Totó előttünk az Uránia mozi színpadán, egy kicsit meg is könnyebbülünk, végre egy film, amiben valami jó is történik.
Valami jó, de mindenképpen valami egészen szép történetet látunk a finn dokumentumfilmben a Kertszeretőkben, ahol kedves fehérhajú finn középosztálybeli emberek szebbnél-szebb kertjeibe pillanthatunk bele. Jól szituált nyugodt életet élő házaspárok ezerszínű, burjánzó, misztikus kertjeibe, és természetesen az életükbe, egy kicsit. Annyi azért kiderül, hogy mindennapjaikat a szerelem, a humor, a bolondozás, és bizony a betegségek, az öregedés szövi át, elgondolkodtató, hogy milyen messze is vannak Érpatak kietlen tekinteteitől. Kertjeik összekötik őket egymással és a természettel, mi pedig csak vágyakozunk egy ilyen finom, érzékeny, nyugodt létezés után, ami talán csak északon képzelhető el.
A finn természetfilmnek az ellenpólusaként ragadható meg a Mi, demokraták című dán film, Camilla Nielsson munkája, több fesztivál díjnyertes alkotása. Az Afrikában, Zimbabwében játszódó történetben nyoma sincs a nyugalomnak, pergő, dinamikus, sűrű filmet látunk nagy kínos nevetésekkel, kényszerű mosolyokkal, utcai verekedéssel és spontán örömtáncokkal. A zimbabwei alkotmányozás színfalai mögé láthatunk be, a film több mint három éven át követi az ellenzék és a kormánypárt egy-egy alkotmányjogászának hétköznapjait, kínlódásait, küzdelmeit. A diktatúra persze nem enged, Robert Mugabe gesztusa csupán szimbolikus volt, az alkotmány ugyan elkészült végül, de a mai napig nem léphetett életbe. A filmet már kétszer vetítették Zimbabwében, a napokban a helyi filmfesztivál is műsorra tűzi, de forgalmazója természetesen még nem akadt.
A Nézz szembe a szüleiddel! szekcióban vetítették a francia Ioanis Nuguet Spartacus és Cassandra című filmjét, amely kiérdemelte a BIDF nemzetközi zsűrijének külön elismerését, az elmúlt években pedig több európai díjat is elnyert, Lipcsében, Genfben és Svédországban is díjazták. A film két főhőse a 11 éves Spartacus és nővére, a 13 éves Cassandra gyerekkora jó részét az utcán töltötte roma szüleivel. Miután lakóhelyük porrá égett, egy fiatal artistalány, Camille fogadta be őket és próbált szüleik helyett szülőjük lenni. Amíg a két kisgyerek apjuk folytonos érzelmi zsarolásától és anyjuk bántó önsajnálatától szenved, addig a csupán 21 éves Camille megpróbálja megteremteni nekik azt a gyermekkort egy zsúfolt külvárosi telepen, ahol csak egy cirkuszi sátor nyújt nekik némi szabadulást a valóságtól. A szerepek felfordulnak: a gyerekeknek érett fejjel kell nemet mondaniuk szüleik rossz döntéseire, akik elképesztő felelőtlenséggel rántanák őket magukkal.
A francia film átütő alkotás az élet legmélyebb igazságtalanságaival, egyszerre kemény és bájos. Zavart éreztünk például akkor, mikor a 11 éves Spartacus - aki egyébként tehetséges slammer - őszintén rácsodálkozik, hogy az egyik barátjának saját szobája van. Sőt, minden családtagjának. De minden szomorúság és düh mellett, ott van a filmben az élet szeretete és a szabadság vágya is, az egyszerű örömök bája és az az őszinte lelkesedés, ami minden gyerek sajátja, még azoké is, akiknek idő előtt fel kell nőniük. A vetítés után találkozhattunk Spartacussal is, akiből egy igazán magabiztos és kiegyensúlyozott tinédzser lett az évek alatt. A fiú, aki pár éve még az utcán kéregetett most hajóskapitánynak készül, nővére pedig iskolába jár.
Egy egészen másfajta szabadságvágy sejlett fel a Háborgó nagyik című filmben, amelyben a két 80 feletti amerikai nagymama, Shirley és Hinda, begurulnak egy plázába motoros kerekesszékeiken és azon kezdenek el morfondírozni, miért is kell a gazdaságnak folyton csak növekednie? “Ez az ország tele van limlommal” - állapítják meg bölcsen, miközben a gyerekjátékoktól roskadozó polcok között kocsikáznak. Hamarosan pedig már New Yorkban csoszognak, hogy a tőzsde legnagyobb farkasaival nézzenek szembe és nekik is feltegyék a kérdést: meddig tartható fenn a folyamatos fogyasztás? Mi értelme a GDP-nek, ha a legfontosabb dolgokat, a barátságot, a családot, az élményeket nem méri? A két nagyi azonban sokszor süket fülekre vagy elnyomó hangokra talál. A Háborgó nagyik így egy bájos papírba tekert súlyos csomag. Sokszor ugyanis mosolyogtunk a két apró néni esetlenségén, kedves humorukon és olykor csípős stílusukon, a film azonban az egyén felelősségéről, a tartalmas életről, a barátságról és a öregedésről is sokat mesélt, néha arcon csapóan fájdalmasan és meghatóan.
Ugyancsak nagyon aktuális problémára reflektált a Szerbiai útinapló című film, ahol a Szerbián keresztül menekülők életébe láthatunk be. Sokan jönnek Szíriából, mások Afrikából, sokan visszamennének, mások pedig örökre hátuk mögött hagynák hazájukat. Legtöbbjük csak átutazó, vagy menekülttáborba regisztrál, nem is nagyon tehetnek mást, mert, ahogyan a film szereplői mesélik, Szerbiában munka ugyan van, de pénz nincs. A tömegben azonban ott vannak a személyes történetek, a szíriai fiú, aki valahogyan Szerbiában ragadt és a menekülttábor tolmácsa lett, vagy az afrikai hegesztő, aki keni-vágja az afrikai popkultúrát. Kicsit sajnáltuk ugyan, hogy a 2015-ös film csak egy rövid ideig követte főszereplőinek sorsát és az adathalmazok alatt rejtőző személyes történetekből csupán párat ismerhettünk meg. A BIDF azonban mindenképpen beváltotta ígéreteit: szembeállított minket szüleinkkel, sztereotípiáinkkal, az öregedéssel, az elnyomással, és a történetek még mindig itt kavarognak bennünk.
