Még mielőtt a tavalyi, nagy port kavart Oscar-beszédében a haszonállatok kizsákmányolása ellen szót emelő Joaquin Phoenix is mellé állt volna, Koszakovszkij húsz éven keresztül próbálta tető alá hozni szívügyét, egy filmet a gazdaságokban tenyésztett állatok életéről. Pénzemberek hosszú sora csapta az orosz születésű rendező orrára az ajtót, végül Norvégiában sikerült producert találnia. Ugyanitt bukkant rá a tökéletes főszereplőre, egy termetes tenyészmalacra. Az orosz születésű rendező egy interjúban elárulta, hogy négyéves kora óta vegetáriánus, ezt vidéki élményei, legfőképp egy kismalaccal kötött barátsága váltotta ki, akinek levágását hatalmas tragédiaként élte meg. Hiába telt el azóta majdnem hatvan év, a film tanúsítja, még mindig milyen erősen dolgoznak benne ezek az érzések.
(fotó: Mozinet)
Ha az állatok közelébe kerül, a kamera gyakran idézi egy rácsodálkozó gyerek nézőpontját, nagy érdeklődéssel térdel az újszülött szopósok mellé a szalmába, vagy elmélyed az anyamalac fáradt tekintetében. Egyenlő félként kezeli őket, ezzel paradox módon „humanizálja” azokat az állatokat, amikben a legtöbben csak táplálékforrást, végső soron szimpla fogyóeszközt látnak.
Annak ellenére, hogy néhány eldugott gazdaságban és letaposott legelőn vették fel, a Gunda nagyon mutatós film. Csodásan van fényképezve, részletgazdag, kontrasztos, fekete-fehér színvilágban pompázik. A rendező és társoperatőre, Egil Håskjold Larsen a sáros baromfiudvart izgalmas helyszínné változatja, tobzódnak a precízen megkomponált képek, gyönyörködtet a koca ólajtóban kirajzolódó sziluettje, az esőben játszadozó kismalacok látványa vagy a boltívszerű fák tövében ugráló, féllábú csirke szomorú tánca. Egyáltalán nem hiányzik az emberi hang vagy a tudálékos narráció, helyette a gazdag hangkulissza röfögése, kotkodácsolása és a farm egyéb zajai mesélnek róluk és a környezetükről.
(fotó: Mozinet)
Egy természetfilmnél a teljes megkomponáltság hátulütője, hogy kiszorítja belőle a naturalizmust, aminek a Gunda is híján van. A finoman mozgó kamera jól kiválasztott, de érezhetően tudatos szögekben állapodik meg - hiába túrják a sarat a disznók, ahogy a valóságban is teszik, mégis erősen játékfilmes benyomást kelt. A főszereplő malacok iránt tanúsított figyelem őszinte, de a további, főképp testi deformáltságuk miatt választott jószágok esetében nyilvánvalóbb az érzelmi manipulációs szándék.
Az esetlenül kapirgáló, tépett tollú, ketrecben összezsúfolt csirkéket érezhetően csak a kamera kedvéért engedik szabadon egy ismeretlen terepen, hogy aztán beleakadjanak a drótkerítésbe. Hasonló a helyzet a karámból kiszabaduló, kiöregedett tehenekkel is, akik hosszú percekig bámulnak szomorú szemekkel közvetlenül a kamerába - ezeket a felvételeket csak egy lassan lecsorduló könnycsepp választja el a giccstől.
(fotó: Mozinet)
Szerencsére a dolog veleje, Gunda és kicsinyeinek története megalapozottabb, és hatásosabban fut ki a lényegre. A szoptatás, a birkózás és a dagonyázás rituáléjának ismétlődése közben felcseperednek, egy vinnyogó kis kupacból elégedetten röfögő Babe-hasonmások válnak. A velük töltött idő szinte hipnotikus egyhangúságban telik, ami alatt óhatatlanul is elkezdünk kötődni a malacokhoz és az anya szerepbe lassan belerázódó kocához. Sorsuk egy majdnem 10 perces, szívszaggató jelenetben teljesedik be, ami kizárólag az anyamalac pánikkal teli elkeseredésére koncentrál, és lehetetlen nem együttérezni vele.
A filmnek ugyan nem sikerült megingatni az étkezési szokásaimban, de egyedi élményt nyújt, ami még sokszor be fog ugrani, ha a közértben a húspulthoz lépek. A Gunda már azzal is képes lenne megértetni a nézővel a haszonállati lét alapvető, ember által okozott tragédiáját, ha csak a sertéseknél marad, és nem hizlalja fel a játékidőt a szánalomkeltő csirkékkel és borjakkal. Mert a legerősebb pillanataiban tényleg csak figyel, kioktatás vagy elrettentés helyett pusztán az empátiánkra alapozva küzd a kizsákmányolás ellen.
A Gunda február 12-én és 14-én premier előtt látható a Budapesti Távmoziban.
