Vajon a Route Irish lesz Cannes A bombák földjén-je? – teszi fel mindenki a kérdést a fesztivál vége felé, hiszen az utolsó utáni pillanatban beválogatott Ken Loach a mostanában egyre trendibbé váló iraki és afganisztáni hadszíntereket választotta új filmjének témájául. Megközelítésében annyi tekinthető szokatlannak, hogy ezúttal nem a hadsereg gaztetteiról, hanem a különböző szerződéses alakulatok és a háborúból üzleti hasznot húzó gonoszokról van szó. A korábban ilyen cégnél zsoldosként dolgozó Fergus-nak a legjobb barátja hal meg Afganisztánban gyanús körülmények között, akit ráadásul ő vett rá erre a melóra. A film lényegében azt mutatja be, hogy a rendszer működését alaposan ismerő férfi miképpen próbálja felkutatni a bűnösöket, és rájönni arra, hogy miért is kellett barátjának meghalnia a világ legveszélyesebb útvonalán, a bagdadi reptérre vezető Route Irish-on.
A teljesen konvencionális dramaturgiával és képi világgal rendelkező, ám ennek ellenére erős film semmit sem hordoz Loach korábbi filmjeiből megismert szociális megközelítéséből vagy a kisemberek mindennapjai iránti érzékenységéből. Egyetlen érdeme az események által sújtott szereplők lelkivilágának feltárása, viszont ezen a téren is adós marad azáltal, hogy az éppen csak felvetett szálnak – Fergus beleszeret halott barátja barátnőjébe – a morális vetületeit csak felületesen bontja ki.
Ken Loach Cannes-ban
Loach filmjének egyetlen tanulsága, hogy a nyugatiak agresszivitásának köszönhetően a muzulmán hadszíntereken azok is Al-Kaida támogatók lesznek, akik e nélkül, korábban nem voltak azok. Azonban ezt a következtetést le lehetett volna vonni évtizedekkel korábbi történésekből is – ezt teszi a fesztivál legbotrányosabbnak ígért filmjében Rachid Bouchareb, aki az algériai függetlenségi harc történetét mutatja be egy család életén keresztül (Hors la loi - Outside of the Law). Mivel a francia közéletben a huszadik századi gyarmatosítói gyakorlat finoman szólva a tisztázatlan kérdések köré tartozik, már jóval a fesztivál előtt elkezdődött a feszültségkeltés e nyíltan franciallenesnek vélt film ellen.
Aztán kiderült, sok volt a hűhó semmiért: egy családregényt láthattunk, akiknek tagjait gyerekként 1925-ben elüldözték földjükről, és az ötvenes években a három testvér az algír ellenállás, az FLN aktív tagja lett. Érzelmes húrokat pendít meg a film, felvillantja néhol a franciák felelősségét, viszont nem képes a problémák árnyalt, evidenciákon túlmenő tárgyalására. Pedig a rendező előző, Indigenes című filmje, ami az algír katonák második világháborúban, a francia hadsereg kötelékében való szerepvállalásáról szólt, pont e miatt volt különleges.
A Hors la loi - Outside of the Law stábja
A versenyprogramból még az Un homme qui crie-t kell mindenképpen kiemelni, ugyanis afrikai mozi ritkán kerül reflektorfénybe a világ vezető fesztiváljain, ezért is különös esemény, hogy a fekete kontinens eme szép, letisztult moziját beválogatták Cannes-ba. Bár valamelyik csádi polgárháború idején játszódik a történet, Mahamat-Saleh Haroun rendezőt nem a látványos része érdekli a konfliktusnak, nem látunk kegyetlenkedéseket és vért, se végzetes nyomort, hanem pontosan az a fontos számára, hogy milyen helyzetekbe kerülnek a szereplők, hogy milyen (időnként kicsinyességből fakadó) emberi döntések meghozatalára kényszerülnek a körülmények hatására.
Az Un homme qui crie (Az ember, aki kiált) középpontjában egy luxushotel és annak idős úszómestere áll, aki fiával együtt kezeli a medencéket. Egy privatizáció utáni átszervezés során leépítésekre kerül sor, aminek eredményeként emberünket a sorompóhoz állítják őrnek, és fiát teszik meg egyedüli úszómesternek. Fura féltékenységi harc kezdődik, a büszkeségében és szociális státuszában (immár gyalog kell munkába járnia) sértett idős apa, aki mellesleg évtizedekkel ezelőtt úszóbajnok volt, görcsösen ragaszkodik az élete értelmét adó munkához, és mikor a hadsereg anyagi hozzájárulást kér tőle a háborúhoz, fiát ajánlja fel az amúgy is hiányzó pénz helyett. Ez a helyzet arra világít rá, hogy a kizsákmányolt társadalmakban a jólét illúziójának, a felszínes formaságoknak olyan személyiségtorzító hatásuk van, amelyek hatására az emberek képesek elveszíteni az alapvető értékek hierarchiája iránti érzéküket. Finoman megrajzolt viszonyok, a költőiségig leegyszerűsített, de az érzelgősségtől végig távolmaradó történetmesélés jellemzi ezt a csendességében megrázó filmet.
Jelenet Xavier Dolan filmjéből
A fesztivál igazán nagy meglepetéseit a mellékszekciókban láthattuk, az Un Certain Regard válogatása idén például különösen jól sikerült. Úgy gondolom, egyszerűen pofátlanság a kanadai Xavier Dolan részéről az a tehetség, amiről 21 évesen, immár második játékfilmjében tanúságot tesz. Egyszerűen érthetetlen, hogy miképpen lehet képes ilyen komplex stílusbravúrra, ennyire filmszerű vizuális és narratív megoldásokra, idézetekkel és utalásokkal teli fogalmazásra úgy, hogy még az iskolapadot koptatja.
A Les amours imaginaires (Képzeletbeli szerelmek) valójában egy meleg Jules és Jim történet: fiatal meleg fiú és barátnéja egyszerre szeretnek bele a köreikbe kerülő gyönyörű, szőke Adoniszba, aki érzelmi macska-egér játékot űz velük. Olyan, a barátság és az erotika hajszálvékony határán húzódó hármas viszony alakul ki közöttük, amely heves féltékenységet vált ki a két korábbi barátból, és ami teljesen felborítja addigi életüket. Mindez azonban kevésbé lenne érdekes, ha Dolan nem használná a Godard-t és Tarantino-t keverékéből összeálló sajátos idézet-technikát, valamint a Wong Kar-Wai melodrámáiban látható idő- és kamerakezelést. A film egyszerre ragad magával intellektuálisan, vizuálisan és érzelmi síkon – vitathatatlanul a fesztivál legnagyobb felfedezése.
A megjelenését utolsó pillanatban lemondó Godard elvileg utolsó filmjét mutatta be idén ugyanebben a szekcióban: a Film socialisme egy a rendezőtől az utóbbi években már megszokott rendkívül nehéz, követhetetlenül komplex utalásrendszerrel dolgozó esszéfilm. A diskurzus középpontjában egy közéletet és művészetet összekötő gondolatmenet áll az antik görög demokrácia és tragédia napjainkban való továbbéléséről. A film első részében egy Földközi-tengeren utazgató luxusjachton, a kapitalizmus zászlóshajóján zajlanak az események, a második felében pedig egy benzinkút melletti garázsban lakó család körében. A film egy másik szintje a sok közül a percepcióra vonatkozik, és azt a kérdést teszi fel az idézeteken, vendégszövegeken és –képeken keresztül, hogy vajon mennyire (nem) lehetséges a tiszta, előzetes információk befolyásolása nélküli megismerés.
„A szerzőnek nincsenek jogai, csak kötelességei”- nyilatkozta a francia rendező a Les Inrockuptibles-nek adott interjújában, ezzel jelezve, hogy megismerésünk eredendő meghatározottsága, befolyásoltsága miatt a szó hagyományos értelmében vett eredeti művek nincsenek. A Film Socialisme még Godard-hoz képest is rendkívül rövid szekvenciákból tevődik össze, ami egyértelmű reakciónak tekinthető napjaink információ-fogyasztásának fragmentáltságára, arra a felületes, áttekintő jellegű tájékozottságra, amelyet a televízió és az internet kora lehetővé tesz. Ehhez ráadásul Godard egy sajátos feliratozási rendszert talált ki: az angol felirat rendkívül töredékes, a teljes mondatokat csupán két-három, az értelmet csak körülbelül visszaadó szóra fordítja át. Ebből a gesztusból a világnyelvvé váló, de a legtöbbek által csak felületesen értett angol mindenütt jelenvalóságára tett utalást olvashatunk ki, de kérdés, hogy egyáltalán használható, érvényes diskurzus-e ez a sokszorosan kódolt mozgókép.
A Blue Valentine stábja
Az ellenkező végletet, a tökéletesen átélhető érzelmeket képezi Derek Cianfrance filmje, amely mintha a korábban már elemzett Kiarostami film illusztrációja lenne. A Blue Valentine egy 5-6 éves gyereket nevelő fiatal pár kapcsolatának kihűléséről szól, a párhuzamosan bemutatott két idősík szerelmük legelejét és legvégét mutatja. Azt látjuk, amint főiskolás korában érdektelen-érzéketlen barátja után az inspiratív, gyengéd férfit látja a srácban, majd pedig hogy mennyire változtatja a végül szinte csak a családjának élő férfit felesége kiábrándult tekintete egy tehetetlenül vergődő ronccsá. A filmnek külön értéket ad Ryan Gosling és Michelle Williams elképesztő alakítása – a szexmotelben játszódó jelentük, amely során kétségbeesetten keresik a gyönyörben a szerelem illúzióját, a fesztivál talán legerősebb pillanatai közé tartozik.
Ornella Muti Cannes-ban
Már csak Nikita Mihalkov és Mundruczó Kornél van hátra, és ezzel teljes lesz a versenyprogram mezőnye, amelyből még mindig hiányzik a kiugró remekmű. Ezért Mundruczó szempontjából a verseny még nincs lefutva.
