A legjobb dolgokon bőgni kellnek olyan előképei vannak, mint Lena Dunham Csajok című sorozata és Greta Gerwig Frances Ha vagy a Mistress America című filmjei, amikben egy harminc körüli nő próbál az életben boldogulni a maga laza és kicsit dilis módján. Ha hazai előfutárt keresünk, akkor Reisz Gábor 2014-ben bemutatott Van valami furcsa és meghatározhatatlan című filmje juthat eszünkbe, de míg ott egy összetört szívű, tengődő srác a főszereplő, aki bejárja Budapest szinte minden szegletét és még Portugáliába is elutazik, addig A legjobb dolgokon bőgni kell kissé zakkant főszereplője egyetlen éjszaka, egy lakásba rekedve jön rá arra, hogy mit szeretne – pontosabban, hogy mit is nem szeretne.
Ez a szinte egy helyszín azért is alakult így, mert Grosan Cristina debütáló mozifilmje a Nemzeti Filmintézet Inkubátor programján kapott támogatást, ami mindössze 62 millió forintot jelent. Durván kevésnek hangzik ez az összeg egy nívós nagyjátékfilmhez, de vajon ez mind látszik-e a filmen? Egyáltalán nem. Sőt, talán még kreatívabbá és személyesebbé tette a szűkös keret. Mert nem kell ahhoz kocsmatúráznunk Budapesten vagy külföldön összejönnünk valakivel, hogy ráeszméljünk sorsfordító dolgokra, sokszor elég egyetlen szokatlan szituáció, amit muszáj egyedül kezelnünk, és amiben egy egészen új oldalunkat ismerjük meg.
A legjobb dolgokon bőgni kell főhőse a 30 éves Maja (Rainer-Micsinyei Nóra), aki épp hitelre vett közös lakást barátjával (Bányai Kelemen Barna). A lánynak grafikus végzettsége van, munkája viszont nincs. Ellenben van egy túlságosan anyáskodó mamája (Hernádi Judit), és egy gyerekkori barátnője (Huzella Júlia), aki szülés miatt épp parkolópályára tette a színészkedést. Mi a költözés napján csöppenünk Maja életébe, akiről már a film első képkockáiból látjuk, hogy egy nyitott, vidám és szórakoztató lány, aki néha elfelejt dolgokat, de jól elvan a maga világában, csak önmagáért nem tud kiállni és inkább sodródik a körülményekkel. Ez akkor kezd el változni, amikor egy távoli rokonát látogatja meg, hogy nála éjszakázzon, a nénit viszont holtan találja a lakásában. És itt kezdődik Maja egyéjszakás kálváriája, sok-sok epizódszereplővel: a flegma mentősöktől kezdve a helyes lakatos fiún át egészen egy hisztiző kisgyerekig.
Rainer-Micsinyei Nóra (aki amúgy a rendező mellett társszerzője volt a forgatókönyvnek és már harmadszor szerepel Grosan filmjében) leginkább a humoros szerepeiről ismert, mindenhol szinte ugyanazt a dilis lányt formálja meg, aki mindig valamilyen váratlan szöveggel nevetteti meg a nézőt. Ebben a filmben viszont sokkal drámaibb szerepet írt magának, amiben bizonyította, hogy baromi jól áll neki ez is. A mókás, improvizatívnak tűnő beszólásait persze most sem szorítja háttérbe, de ez az első szerepe, ahol mindenki közül még ő a legnormálisabb, vagy legalábbis ő próbálja kezelni a szokatlan és kellemetlen helyzetet a legfelelősségteljesebb módon.
Ez az említett lakás a rendező korábbi filmjeihez hasonlóan látványosan és egyedien berendezett, még úgy is iszonyú menő, hogy egy idős néni a tulajdonosa. Hiába töltünk ott egy egész estét, nem ismerjük ki, mindig valami új perspektívából látjuk, ami a szereplők újabb tulajdonságait hozza elő. Maja az új lakásában sem érzi még otthon magát, hiába menekül a gyerekszobájába, onnan is kiteszi az anyja, egyedül a halott néni lakásán tud igazán önmaga lenni, mert végre valaki nem uralja le.
Ugyanis Maját nemcsak a túlgondoskodó(nak tűnő) anyja tartja életképtelennek, hanem barátja is, aki passzív-agresszív módon folyamatosan oltja és nem veszi komolyan. Emellett gyerekkori barátnője is csak a saját életét nyomatja neki: a házasságot, a gyereket és a munkát. Hiába egyidősek, teljesen máshol tartanak az életben, ami elég nyomasztó, így nem csoda, hogy Maja is füllent sokszor a saját életéről – ahogy tesszük azt mi is, hogy ne érezzük magunkat lúzernek a velünk egyidősekhez képest, akik a társadalmi normák szerint előrébb tartanak az életben.
De miért kéne mindenkinek ugyanott tartania ugyanannyi idősen? Grosan Cristina nagyon empatikusan áll a főszereplőhöz, akit egy cseppet sem tudunk elítélni amiatt, mert nincs munkája, mert sodródik az életben, mert viccel próbálja elütni a kellemetlen helyzeteket vagy mert csetlik-botlik. Maja mi vagyunk, mi, 30-as nők (meg egyébként férfiak), akik ismerjük a társadalmi elvárásokat, egy ideig meg is próbálunk nekik felelni, aztán jó esetben történik valami, ami ráébreszt minket arra, hogy nem ezt akarjuk. Éppen ezért iszonyú felszabadító A legjobb dolgokon bőgni kell, mert hazai filmektől nem ezt szoktuk meg és jól esik az a fajta (kis)realizmus, ami teret enged a finom abszurd humornak. A rendező fittyet hány a normákra, bemutatja azt, amiért legtöbben tumblr-en vagy twitteren ventillálunk.
Ugyan a filmből nem derül ki, mik azok a legjobb dolgok, amiken bőgni kell, de miért ne dönthetné el a néző maga, milyen dolgok miatt hullasson örömkönnyeket? Hiába kel fel a nap, hiába hoztunk sorsfordító döntéseket és pattantunk átlátszó óriáslabdába, hogy végigguruljunk a mezőn, a világ nem áll meg, megy ugyanúgy tovább, csak mi leszünk egy kicsit mások.
