A testület egyik tagja könnyekig meghatva már olvasztja a viaszt, hogy lepecsételje a szabadságos levelet, amikor beállít a késő bíró, aki történetesen egy ember nagyságú madár. A főhős és társa teli erőből nekirohannak a szárnyas teremtménynek, és üvöltve zuhannak ki az ablakon. Ez volt a nagy tervük a szabadulásukra, az fel sem vetődött bennük, hogy a szívbemarkoló történettel is kijuthatnak.
A varázslat szerencsére később sem illan el, és hasonló hangulatú extravaganzában lesz része több mint két órán át annak, jegyet vált a filmre.
Az örömöm azért is volt nagy a D&D végén, mert akinek egy kicsit is kedves a fantasy műfaja, annak mostanában sok csalódásban volt része. Elég csak az élőszereplős Disney-feldolgozásokra, a Star Wars-produkciók garmadájára (azt a vitát most ne nyissuk meg, hogy sci-fi vagy fantasy), az Amazon A hatalom gyűrűi sorozatára vagy a Harry Potter világát bővíteni hivatott Legendás állatok szériára gondolni. A Betyárbecsület persze jóval kevésbé komoly, rétegzett és gondolatgazdag, mint mondjuk A Gyűrűk Ura, de jelen helyzetben már az is nagy szó, ha legalább a felhőtlen szórakoztatásra képes egy fantasy.
.jpg)
A D&D első változatát 1974-ben dobták piacra és azonnal a geek-közösség nagy kedvencévé vált, azóta számos új kiadást is megélve. A játék világa A Gyűrűk Urához hasonlítható külsőségek szempontjából: középkori hangulatú díszlet, amelyben emberek, tündék, törpök, mágusok, sárkányok és egyéb varázslatos figurák sokasága létezik. A játék jelentős formálója volt a popkultúrának, a Stranger Things kiskamasz hősei is óriási beleéléssel játszottak vele, de ide passzol Jon Favreau, a Vasember és a Mandalorian-sorozat egyik vezéralakjának méltatása is, aki úgy fogalmazott, hogy a D&D nagyban fejlesztette a képzelőerejét és történetmesélési képességeit. Egyértelmű sikerei ellenére azonban sosem lett olyan széles körben népszerű, mint Tolkien világa vagy a Harry Potter-univerzum, talán pont a filmes adaptáció hiánya miatt.
2000-ben megpróbálták filmes franchise formájában is életre kelteni, ám a Sárkányok háborúja katasztrofális anyagi és kritikai bukás volt, nem csoda hát, hogy sokáig váratott magára az újabb filmfeldolgozás. A Paramount vezetői a Jonathan Goldstein-John Francis Daley duót kérték fel a film megírására és rendezésére, akik az Éjszakai játék című meglehetősen jó visszhangot kapott vígjáték író-rendezői kreditje mellett a Pókember: Hazatérés forgatókönyvét jegyzik. A végeredmény láttán elmondható, a stúdió kiváló döntést hozott.
A D&D nem egy konkrét történet köré épül, hanem egy olyan fantasztikus világ, aminek megvannak a maga jellemzői, ám mindenki azt ragad ki magának belőle, amit szeretne. Ez a szabadság a játék egyik fő erénye. Mivel nem kellett kötött pályán mozogniuk, az alkotóknak lehetőségük volt arra – ahogy a D&D játékmestereinek is –, hogy szabadon kreálhassák meg a maguk kalandját. Goldstein és Daley remekül éreztek rá a szerepjáték adaptációjához leginkább illő hangnemre és történetmesélési technikára, visszahozták a kilencvenes években készült fantasykre jellemző habkönnyű lazaságot. A film kellő öniróniával viszonyul lehetetlen hőseihez és harsány világához, de tiszteli is az alapanyagot, remek arányérzékkel vegyíti a gúnyolódó hangvételt az érzelmes pillanatokkal.
A történet főhőse Edgin (Chris Pine) egy tolvajbanda rafkós, de jólelkű vezetője, aki legújabb tervével nem csupán mesés vagyon tulajdonosává akar válni, de elégtételt is akar venni régi társán, illetve a lányát is vissza akarja szerezni. Csapatában olyan különc figurák gyűlnek össze, mint Holga (Michelle Rodriguez), a rettegett barbár harcosnő, Simon (Justice Smith), az önbizalomhiányos varázsló és Doric (Sophia Lillis), az introvertált alakváltó, aki szükség esetén rovarrá vagy akár óriási bagolymedvévé is képes változni.
Hugh Grant nem okoz meglepetést, ismét egy tenyérbemászó pojácát alakít. Legkésőbb a Paddington 2 óta tudható, hogy a brit színész telitalálat cselszövő gonoszként, és hiába nem mutat újat a sokadik ilyen szerepében, még mindig elképesztően szórakoztató, ahogy bolondot csinál magából. A Bridgerton miatt idehaza is népszerű Regé-Jean Page is felbukkan egy epizódszerepre, hogy jellegzetes sármjával jó pár szívet meglágyítson. Kicsit olyan együtt ez a társaság, mintha a Guy Ritchie geek alteregója válogatta volna őket össze, ennek köszönhetően a film hősei percek alatt rokonszenvessé válnak, és még Grantre sem lehet komolyabban haragudni.
Edgin és csapata egyébként totálisan alkalmatlannak tűnik arra, hogy együtt bármit sikerre vigyenek. Mindenki küzd a maga defektjeivel, számos múltbéli lelki sebet hordoznak magukban és Holga kivételével közelebb állnak a lelkes amatőrhöz, mint a profi tolvajhoz. Folyamatos bénázásaik miatt többször is deus ex machina jellegű beavatkozás kell ahhoz, hogy megússzanak egy-egy rázósabb helyzetet. A szereplők feltűnő tökéletlensége a forgatókönyv legfőbb erőssége karakterépítés szempontjából, ugyanakkor ez nem fedi el a dramaturgiai hiányosságokat, törekedhettek volna okosabb, komolyabban vehető fordulatok megalkotására.
Chris Pine-nak kimondottan jól áll Edgin karaktere és az idő múlása. A tíz évvel ezelőtti Star Trek-filmek Kirk kapitányára sok szempontból hajazó karakter csibészségét a gyermekéért minden áldozatra hajlandó apa érzelmességével, tartásával és érettségével árnyalja tovább. Egyértelműen az ő karizmájára és szinészi kvalitásaira épít a film, a rutinos színész pedig el is bírja a rá helyezett súlyt. A mellékszereplők archetipikus karakterek, akik tisztességesen elvégzik a rájuk bízott feladatot: kiemelkedik közülük Michelle Rodriguez sziklakemény, de titkon régi szerelmét sirató harcosa és Jean-Page paladinja, aki nem érti az iróniát, és ebből sok remek (meg néhány kevésbé jó) poén következik.
A humor sokat hozzátesz a film vonzerejéhez, még akkor is, ha olykor már idegesítően menetrendszerűen érkeznek a punchline-ok és bőven több szóvicc hangzik el, mint ami jólesik. A helyzetkomikumot bátran tolják túl, elég csak Edginék film eleji szökésére gondolni; és kreatívan szúrnak be helyenként meghökkentő apróságokat; például egy lekicsinyített Bradley Cooper cameót.
A film egyik legjobb jelenetében kulminálódik az alkotók humorérzéke: egy különleges talizmán segítségével a hősök képesek a sírjukból kiásott holtakkal beszédbe elegyedni. Azonban csak öt kérdés erejéig, és talán mondanom sem kell, hogy ezzel a nem mindennapi lehetőséggel messze nem a legokosabb módon élnek. A jelenet Taika Waititi legjobb időszakára emlékeztet, sőt még egy Gyalog galopp-hommage-t is fel lehet benne fedezni. Legkésőbb itt válik nyilvánvalóvá, hogy az elmés kreténség a legpontosabb meghatározás a film hangvételére.
És ha már Taika Waititi: a Thor: Ragnarök az utolsó olyan látványfilm az elmúlt jó pár évből, amely hasonlóan bátor, elmés és vagány módon frissítette fel a műfaját, ebben a filmben pedig érezhetően vissza is nyúltak hozzá inspirációért. A film végén Doric bagolymedvéje konkrétan ugyanúgy püföl el egy gonosztevőt, mint Hulk a Ragnarökben.
A D&D 135 perces játékideje teljességgel indokolatlan, különösen az elnyújtott expozíció és a döcögős végjáték hat fárasztónak. A kettő közötti másfél óra viszont a remek tempónak köszönhetően gyorsan elszáll. A D&D világa részletgazdag és szemet gyönyörködtető, a hősei pontosan meghatározható értékeket hordoznak magukban, ugyanakkor esendőek és emberiek. Ha ehhez még hozzáadjuk a film meglepően jól működő humorát, és azt, hogy látványos akciójelenetekből is van dögivel, akkor máris ott tartunk, hogy a D&D ritka kincs a mostani blockbuster felhozatalban. A család minden tagjának élvezetes élményt kínál, amit kár nem moziban megtapasztalni.
