Miért döntöttél úgy, hogy pontosan egy évet mutatsz be egy család életéből?
Azt gondoltam, hogy egy évszaknál több időre van szükségem, hogy megörökítsem, amit akarok. Ha megnézed a filmjeimet, láthatod, hogy megszállottja vagyok az évszakoknak, a változásnak. Mindig ezeket vizsgálom. Úgy vélem, a film mint médium nagyban az időről szól, arról, hogyan használjuk és hogyan örökítjük meg. Ez az, ami az elmúlt években lenyűgözött. Ennél a filmnél azt éreztem, hogy így tudom kifejezni mind a jó, mind a rossz pillanatokat, szükségem volt a hidegre és a melegre, a télre és a nyárra a kapcsolat, a család bemutatásához. Több időre volt szükségem a felfedezéshez, imádom nyújtani az időt, úgy érzem, néha túl korán kell befejezni a dolgokat.
Az évszakok változásában az emberek viselkedésének változását is látod?
Igen, de ez inkább ösztönös. Nem nagyon dolgozom szimbolikával vagy metaforákkal, néha utólag jövök rá, hogy a dolgok mintha okkal lennének ott. Ami működik, az működik, mindig azt követem, amit le akarok filmezni. Mi izgat? Mi inspirál? Ez mindennél fontosabb. Régóta készül ez a film, az első jelenetet 2017-ben készítettem, de akkor még nem létezett ez a történet. Aztán pár évvel később rájöttem miről szól és elkezdtem forgatni a szoborépítő jelenetet a gyerekekkel. Az két évig tartott, közben készültem a fő forgatásra, ami két-három hónap volt. Általában addig írom és fejlesztem a forgatókönyvet, ameddig csak tudom. Igyekszem minél több időt szánni rá, mielőtt forgatnánk.
Az időjárás és a természet mindig fontos szerepet játszik a filmjeidben. Hogyan befolyásolta a változékony izlandi időjárás a filmkészítési stílusodat?
A hely, ahova születünk és az időjárás formál minket. Hallottam olyat, hogy ha valahol erősen fúj a szél, az ott élő emberek temperamentumosabbak. Amikor Dániában éltem, azt éreztem, hogy viharosabb, őrültebb időjárásra van szükségem. Azt hiszem, az ember függővé válik ettől.
Egy házaspár felbomlásáról mesélsz, de nem a megszokott módon. Nincs hangos veszekedés, másféleképpen ismerjük meg a szereplőket és a köztük lévő konfliktust. Mi alapján építetted köréjük a történetet?
Pontosan tudtam, milyen filmet nem akarok csinálni. Ebből az energiából és hangulatból építettem fel, ez irányította a munkámat. Azt akartam, hogy a film ne a cselekményre vagy a kapcsolat tényeire összpontosítson. Azt akartam érzékeltetni, ahogy az emberek eltávolodnak egymástól – talán az egyikük elégedettebb, a másik viszont nem tud tovább lépni, még mindig próbálja megérteni az új helyzetet. Soha nem akartam egyértelművé tenni, ami velük történik. Nincs ajtócsapkodás, nincs kiabálás. Azt hiszem, a filmkészítői munkám nagyrészt abból állt, hogy egyensúlyt és remélhetőleg elég nyitott teret teremtsek, hogy mindenki hozzárakhassa a saját értelmezését. Inkább az emberi természetről és a ritmusról szól, a szerelem és a szerelem hiánya érdekelt. Látni a szépséget magad körül, vagy amikor nem tudod mid van, amíg el nem veszik tőled. Amikor megpróbálok valamit feltárni, igyekszem őszinte és nyitott lenni.
Mennyire tudtál szabadon bánni a varázslatos, váratlan elemekkel? Hogyan tudtad meghúzni a határt, hogy ne csússzon át az egész egy szürreális világba?
Az egész a furcsaság fokozásáról szól. Ha túl korán jön, ha nem építed fel, akkor nem működik. Kicsit féltem attól, hogy a furcsa elemek hogyan fogják befolyásolni a filmet, nem akartam tönkretenni az élményt. Szeretem, amikor a dolgok naivak vagy szinte primitívek, kicsit olyan, mint a gyerekeim energiája. Nyersek, őrültek és egy kicsit buták, de komolyan vettem őket, keményen dolgoztunk, hogy működjenek.
Mennyiben formálódott a történet a vágóasztalon?
Az első jelenetet 2017-ben vettem fel, aztán évek teltek el, közben más filmeket is forgattam. Miután befejeztem A legfehérebb napot, abból maradtak egy rövidfilmre elegendő tekercseim, azokat felhasználva készítettem el a Nest című rövidfilmet, amihez egy éven át forgattam a gyerekeimet egy faház építése közben. Egy vasbeton állványon volt a kamera, ami nem mozdulhatott el. Amikor forgattam, rengeteg állat volt a környéken, de nem mertek a közelembe jönni, ezért építettem egy fülkét, hogy ott ülhessek. Így sikerült lefilmezni az állatokat, ami remek volt, de gyakran kellett ott hosszú ideig várakoznom. Ekkor kezdtem el írni erről a két karakterről, a halász apáról és a művész anyáról. Mindig is úgy akartam filmeket készíteni, ahogy egy művész nap mint nap bemegy a műtermébe festeni. Minden héten, minden nap forgatni akartam, akkor érzem magam a legjobban, az inspirál, ha forgathatok és reagálhatok a felvett anyagra.
A film két spektrum között mozog: az otthon és a család melegsége, meghittsége, valamint a munkájuk szinte ipari jellege között. Miért akartad mindkét oldalt bemutatni ugyanazon a világon belül?
Ha valami igazán meghittet és gyengédet akarsz bemutatni, szerintem a legjobb, amit tehetsz, ha az ellenkezőjén dolgozol. Zsibbasztó hatása van annak, ha mindig ugyanazt kapjuk, ezért fontos kontrasztokkal dolgozni. Ha egy súlyos vihar után melegebb lesz az idő, az fizikailag is hat rád. Sötét és világos, boldog és szomorú. Mindkét elemre szükség volt ahhoz, hogy megteremthessem a teljes film élményét. Ha csak a boldogságot mutatnám, azt szentimentálisnak, ha csak a szomorúságot, cinikusnak érezném. Én egyik sem akarok lenni, sokkal emberibb a kettő között maradni.
Miért vonzódsz a mechanikai dolgokhoz? A fémvágó gép, az ipari halászat is fontos szerepet kap a filmben.
Ez egy kortárs film, ma pedig így halásznak és vágják a fémet. Ha régi módszereket mutatnék, az túlzott nosztalgiához vezetne. A szülővárosomban található összes hajót meglátogattam, ahol fizettek azért, hogy fényképezzek, és dokumentáltam a halászati módszereket. Ezek folyamatosan és gyorsan változnak. Sokat tanultam ott, ez volt a kutatási időszakom a hajós jelenetekhez.
Hogyan építetted fel ezt a nagyon organikusnak tűnő családot és a kutyájukat, aki aktívan jelen van?
Panda a családunk kutyája, apám a nagyapja, én meg az apja vagyok, és a lányomnak is nagy szerepe volt a nevelésében. Gyönyörű kutya. Ami az embereket illeti, én ensemble-ben gondolkodom, és elég korán elkezdek rajta agyalni, mert nagyon szeretem a különböző energiákat. Azt akartam, hogy Annának, a főszereplőnek, az apának és a gyerekeknek is meglegyen a saját energiája. Hitelesnek kellett lenniük, különben kudarcot vallottunk volna.
Mennyire voltak rögtönzöttek a beszélgetések, főleg a gyerekek esetében?
Vannak improvizált pillanatok, de minden jelenetet kicsit másképp vettünk fel. Néhányat arra terveztem, hogy kiváltsak belőlük valamilyen reakciót. És mivel ők az én gyerekeim, tudtam, hogy valami vicceset fognak találni benne. Egyébként a forgatókönyv olyan volt, amilyen a film végső, szerkesztett változatában látható. Írtam egy jelenetet, Eda átfutotta a fiúkkal, addig én általában vacsorát főztem, utána odajöttek és eljátszották, én megjegyzéseket fűztem hozzá, és együtt dolgoztunk rajta tovább.
Az első jelenetben egy házat bontanak, éppen szedik le a tetejét. Miért a rombolás képeivel indítod a filmet?
Az a régi stúdióm volt, amit éppen lebontottak. Próbáltam megmenteni, könyörögtem nekik, hogy ne tegyék, de nagyon elszántak voltak. Ezért azt mondtam, hogy rendben, de akkor lefilmezem. Végig forgattam, ahogy csinálják, és amikor megnéztem az anyagot, azt éreztem, hogy egy film nyitó képsora lehetne. Aztán idővel a film története is hozzáépült. De amikor forgattam, fogalmam sem volt, hogy mi ez, és hogy valaha felhasználom-e valamiben.
Izland szerves része a filmes stílusodnak, de el tudnád képzelni, hogy egy nap máshol forgass?
Csináltam már egy The Painter című rövidfilmet Dánia északi részén, és a debütáló filmemet, a Winter Brothers-t is ott forgattam. Szóval nyitott vagyok rá. Jelenleg otthon forgatok, mert ott szeretnék időt tölteni, ahol élek, amíg kicsik a gyerekeim. De más helyeken is szívesen forgatok. Most délkeleten élek, és azon gondolkodom, hogy feljebb megyek északra. Vannak helyek, ahol jártam, és amelyekbe teljesen beleszerettem, és ahol el tudok képzelni filmeket. A probléma az, hogy nagyon sok időt kell ott töltenem, mielőtt elkezdem a forgatást.
