Szeptember 6-án megpróbálom lefutni életem első félmaratonját. Haladok a kitűzött edzéstervvel, fogynak a napok, bízom benne, hogy nagyobb gond nélkül meglesz a 21 kilométer, de az elmúlt félév megtanított rá, hogy semmit nem lehet előre biztosnak venni. Váratlanul eltörik egy csukló (az enyém, év elején) vagy berobban egy világjárvány, és minden terv meghiúsul. Lehet, hogy holnap kificamítom a bokám vagy egy nappal előtte újra betiltják a tömegrendezvényeket. Azért nem bánnám, ha egyik se történne meg. 

Egyik nap edzés közben azon gondolkodtam, hogy vajon hány magyar filmben játszik fontos szerepet a futás. (Az egyik legcsodálatosabb dolog mozgás közben, hogy ilyen kósza gondolatokat van idő fejben kicsomagolni.) Lihegő színészek és egy utcán kocogó stáb ugrott be először, és persze eszembe jutott Simonyi Balázs dokumentumfilmje, az ULTRA is. Íme egy szubjektív válogatás a nagy magyar filmes futóverseny résztvevőiről. 


A hosszútávfutó
/ Gazdag Gyula: Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1968) 

Gazdag Gyula a Balázs Béla stúdióban készítette dokumentumfilmjét, ami Schirilla György futását követi végig Budapest és a 153 kilométerre lévő Kenderes között. A futást az előző évi Budapest-Moszkva maraton emlékére rendezik meg, ahol a versenyzők áthaladtak Kenderes községén, a helyiek pedig ennek örömére egy évvel később sportbisztrót nyitnak. Ennek a díszvendége Schirilla, aki jelképesen futva teszi meg a két város közötti távolságot. 

A Hosszú futásodra mindig számíthatunk tobzódik a szocialista rendszer groteszk pillanataiban, a rendező semmi mást nem csinál, csak leköveti az eseményeket és a szervezés körüli teendőket. Az átadási ceremóniát az utolsó centiméterig megtervezi a tanács: Gyurkót a szomszéd falu határában fogadják (“a tanácselnök, a földműves szövetkezet, az ügyvezető elnök, és még aki befér a kocsiba”) és rímbe szedve köszöntik a helyben futó férfit, komoly tervezés megy az előre megtépett felavató szalag tartóinak kiválasztására, Schirilla avatási feladataiba és a neki felajánlott ajándékba is (“nem az ára a fontos, bár tehetségünkhöz képest igen-igen zsebbe kellett nyúlni”). 

 

A sínfutó / Antal Nimród: Kontroll (2003)

Fontos szerepe van a futásnak Antal Nimród kultfilmjében is. Egyrészt a bliccelő gyalogkakukk rendszeresen megfuttatja az ellenőrcsapatot, de az igazi verseny a metróalagútban zajlik. A konkurens banda vezetője teszi fel először a kérdést Bulcsúnak: “Sínezünk ma este?” Bulcsú elfogadja a kihívást, éjszaka az utolsó metró után leugranak a peronról és észvesztve elkezdenek rohanni a következő megállóig, mert a nyomukban vészesen közeledik az ‘éjféli expressz’, ami nem áll meg sehol. Ahogy a futást levezénylő K elmeséli az újonc Tibinek, a versenyt nem csak a sínek, hanem a csövek és kábelek, és a grafitporos levegő is tovább nehezítik. A futást végül Bulcsú nyeri, sőt az utolsó pillanatban meg is menti versenytársa életét, aki ezt másnap egy kiadós veréssel hálálja meg neki. 

De nem csak vele fut versenyt Bulcsú, a film végén a titokzatos kapucnis sorozatgyilkos elől is a sínek közé menekül. Ezt a kört is megnyeri, a metró érkezése előtt viszont senki nem ugrik ki utána a peronra. Az egyik legnépszerűbb értelmezés szerint a gyilkos igazából csak Bulcsú fejében létezik, a sötét gondolatok, a depressziójának megtestesülése. A jelmezbál éjszakáján ezzel a szimbolikus futással sikerül legyőznie a démonait, majd angyali barátnőjével felszáll a mozgólépcsőre, vissza a valóságba. Persze az is egy elmélet, hogy Bulcsú a sínek közt maradt, a lépcső pedig a mennyországba vezeti. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy szép távot teljesít a fiú. 



Az ultramaratonista
/ Simonyi Balázs: ULTRA (2017)

Simonyi Balázs dokumentumfilmjét az ultramaratonisták hihetetlen útjáról és kitartásáról az elmúlt évtized legjobbjai közé is beválogattuk, nem véletlenül. Az ULTRA döbbenetes számok halmazából áll: 246 kilométer, 36 óra alatt, 4000 méter szintkülönbséggel – ezt kell leküzdenie annak, aki beszáll ebbe az embertelen versenybe. Alvás nélkül, szintidőn belül, hegynek föl, kamionok mellett, szakadó esőben és tikkasztó melegben szakadatlanul futnak a hősök, akiket egészen más motiváció hajt előre: a fiát gyászoló német asszony, a koncentrációzavaros fiú és bölcs apja, a hivatalos versenyen kívül, saját önigazolásáért futó magyar férfi, és a depresszióját futással legyőző rendező, Simonyi Balázs is. 

A többieknek belelátunk valamennyire a spártai futáson kívüli életébe, Balázs viszont helyben kommentálja végig az utat. Bosszankodik, káromkodik, gyűlöli az egészet, miért nem inkább biciklin vagy autón kell ezt megtenni, mégis mi az értelme ennek a baromságnak. Pontosan azokat a gondolatokat mondja ki, amiket én fogok érezni a spártaihoz képest semmi 21 kilométer alatt. Aztán idővel kiderül, nem ez az első ultramaratonja, tulajdonképpen már háromszor végigcsinálta, mégis újra itt van, gyűlöli és imádja az egészet. “A drogosnak a foga esik ki, nekem meg a körmöm le. De még mindig inkább jobb csinálni, mint nem csinálni.” - mondja. Azt hiszem ez a futás lényege.



Az utánfutók
/ Reisz Gábor: VAN (2014)+ Péter (Nekem Budapest, 2013)

Emberek rohannak az elinduló busz után, volt szerelmek futnak a hóban és az üres villamoson, részeg barátok az utcán, Áron, a főszereplő boldogan belefut az óceánba, majd a stáblista alatt, a film kocogó stábja mellett elsprintel és csak a Margit-híd közepén áll meg, majd visszafordul. Reisz Gábor filmjében konkrét és szimbolikus futásnak is helye van, a busz után mind loholtunk már, és a problémák elől is sokan úgy elmenekülnek, ahogy Áron teszi. Látványos zárás, ahogy a stáblista alatt a film összes alkotója mellett elhalad, megelőzi őket, mintha váltófutást látnánk – a kezébe adják a stafétát, most az ő köre jön. 

Reisz Gábor máskor is visszakanyarodott a futáshoz: a Nekem Budapestbe készített Péter című kisfilmjében a főszereplő fiú az álmos téli hajnalban kivillamosozik a Margitszigetre, hogy nagy nehézségek árán csináljon egy szigetkört. Futni végül nem tud, de egy talált kutya, egy akaratos lány és egy bokorban fekvő férfi kicsit helyreteszi a melankóliáját. 

 


A váltófutók
/ Pálfi György: Final Cut (2012)

Pálfi György és vágó csapata több mint négy éven keresztül, elképesztő energiákat mozgósítva dolgozott ezen a másfél órás supercut-filmen, amit remélhetőleg már egyetlen komolyabb magyar filmrajongónak sem kell bemutatni. A magyar filmes futások közben automatikusan eszembe jutottak külföldi példák is, így jött képbe a Final Cut, ami a tökéletes olvasztótégelye ezeknek a híres jeleneteknek.

A Final Cut utolsó perceiben Forrest Gump leugrik a verandáról és a (Mátrix-ból kölcsönzött) Rage Against the Machine dalára futásnak ered. Nyomában Bolond Pierrot, Andorai Péter, Charlie Chaplin, Luke Skywalker, Isabelle Huppert, Jodie Foster és még sokan mások, futnak az utcán, macskakövön, erdőn-mezőn át, hogy végül a Titanic híres dalára, egymás karjaiban kössön ki a Férfi és a Nő.

 
Futós montázs 1:14:12-től 


Az elfutó 
/ Milorad Krstić: Ruben Brandt, a gyűjtő (2018)

Kiadós futásért nem is kell messzebb menni egy klasszikus üldözős jelenetnél, de Milorad Krstić filmje sok szempontból kiemelkedik a sűrű mezőnyből, részben azért is, mert animációs. A talpraesett Mimit egy ellopott műkincs miatt először autóval, majd lábon üldözi a nyomozó Kowalski Párizs utcáin. Krstić-nek már ebbe a pár perces jelenetbe is olyan óriási mennyiségű popkulturális utalást sikerült elrejtenie, amiket tényleg csak akkor tudunk felfedezni, ha kockánként megállítjuk és felcsapunk hozzá egy összművészeti lexikont.

Manet-festmény, Michelin-gumireklám, a Keresztapa és a Sex Pistols plakátja is feltűnik a másodperc egy-egy töredékére, Mimi és Kowalski viszont csak futnak és futnak tovább. Az animációnak köszönhetően nincsenek alávetve a fizika törvényeinek, rohanásuk parkour-ugrásokkal és szaltókkal van kiszínezve. Még csak a film első perceiben járunk, de a gyors lábtempó máris beránt minket Ruben Brandt világába.



A időtlen futók
 / Gothár Péter: Megáll az idő (1981)

Ha egyetlen képpel kéne leírni Gothár Péter kultikus filmjét, az a legtöbbünknek valószínűleg a hat fiúé lenne, akik felszabadultan futnak felénk az utcán. 1956 traumáját feldolgozó film főszereplői lázadó kamaszok, az ő történetükön keresztül rajzolódik ki a 60-as évek nyomasztó hangulata, a menni vagy maradni kérdése. A fiúk kiábrándultak a rendszerből, a nyugatot csodálják, mert itthon hiába kergetik az álmaikat, sosem fognak megvalósulni.

A Coca-Colától beállnak, Elvisre tombolnak, szerelmesek, csalódnak, elmennek, visszafordulnak. A film egyik legfelszabadítóbb pillanata, amikor felcsendül a Jailhouse Rock, a hat fiú, Pierre-rel az élen pedig kirajzolódik a ködből és határozott futóléptekkel megindul az iskolájuk felé, hogy rombolni kezdjenek.