Milyen érzés volt együtt dolgozni Szabó Istvánnal, Koltai Lajossal vagy Eperjes Károllyal?
Kézenfekvő, hogy baráti hangulatban könnyebb volt dolgozni. Eleve létezett már egy kapcsolat az alkotók között. Eperjes Károly például nagyon vicces ember, isteni történeteket mesél.
Szabó István mivel győzte meg, hogy 30 év után ismét csináljanak egy közös filmet?
Nem volt arra szükség, hogy győzködjön. Az elmúlt 40 évben rendszeresen találkoztunk, jött ez a lehetőség, és természetes volt, hogy elvállalom.
Azért sok idő eltelt az utolsó közös munkájuk, a Hanussen óta. Hogy érezte, változott Szabó rendezői stílusa?
Nem igazán tudom, mit jelent a stílus Szabó Istvánnál. Amúgy pedig hiba lenne, ha egy alkotó mindig ugyanabban a stílusban dolgozna. Élünk, tapasztalatokat gyűjtünk, élmények érnek minket, és ez folyamatosan visszahat az alkotói tevékenységre. Egy dolog biztosan változatlan maradt az esetében, most is egy kifogástalan módon felkészült rendező benyomását keltette. Fontos volt számára, hogy mindenki, aki a filmen dolgozott, jól érezze magát. Továbbá az is fontos volt, hogy mindenki egyenrangú munkatársnak érezze magát. Persze az egyenrangúság nem azt jelenti, hogy Szabón kívül mások is abba a hitbe ringassák magukat, hogy ők is rendezhetik a filmet. Feljogosítva éreztük magunkat arra, hogy elmeséljünk egy történetet, tanítsuk, informáljuk az embereket, és ez nagy felelősséggel jár.
„A gyűlölet beteggé tesz.” Számomra ez volt a film legfontosabb mondata, és az ön által játszott Stephanus doktor szájából hangzott el. Jól éreztem, hogy ez a film gyógyítani akar?
Stephanusban a szakmája elvégzéséhez szükséges tudáson és tapasztalaton kívül, megvan az empátia az emberek felé. A film legelején egy betegnek azt mondom, hogy minden rendben lesz, aztán közel hajolok hozzá, és azt súgom a fülébe, hogy nem fog fájni. De amúgy ő is olyan, mint bármelyik másik ember, neki is vannak megvalósulatlan álmai. A felesége operaénekes, és ő is szeretett volna énekes lenni. Igazából mindegy, hogy mi a foglalkozása, számomra az a legfontosabb, hogy árad belőle az élet.
A Mephistóban, a Redl ezredesben és a Hanussenben a nagyvilág a film színhelye, itt viszont egy mikrovilágban találjuk magunkat. Hiába korlátozódik azonban a történet egy kis településre, sokszor itt is olyan komoly problémák merülnek fel, mint a nagyvilágban.
Számomra a Zárójelentés pici faluja egész Magyarországot jelképezi: az emberek könnyen manipulálhatóak és a hatalom ellenében nincs esélye egyetlen embernek.
Nem tisztem megítélni, hogy ez a kis falu egész Magyarországot jelképezi-e, de akár Altausee is lehetne, ahonnan én származom. Ez a szép ebben a film, hogy a nézőtől függően különböző olvasatai lehetnek. Mindazonáltal igaza van, manipulálni nem szabad az embereket. Fontos, hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni, és teljesen mindegy, hogy kis- vagy nagyvárosban élünk, ne hagyjuk veszni a saját vágyainkat.
Az első három filmben, amit Szabó Istvánnal készített, Szakácsi Sándor adta a magyar hangját. Ő azóta meghalt, a Zárójelentésben már Csankó Zoltán szinkronizálta. Fontosnak tartja a szinkronhangját, meghallgatja?
Fontosnak tartom, de a Zárójelentést még csak a német hangommal láttam. Az nem érdekel, ha a szinkronszínésznek más a hangszíne, mint az enyém, az a fontos, hogy ugyanúgy értelmezze a szerepet, ugyanazt lássa bele, mint én. De el kell ismerjem, az első percek biztosan furcsák lesznek, még akkor is, ha a kolléga fantasztikus munkát végzett. A Mephisto esetében egy-két perc kellett csak ahhoz, hogy azt érezzem, remekül sikerült a magyar szinkron. Azt éreztem, hogy a szinkronszínész végig engem figyelt, és a játékomhoz tökéletesen passzolva mondta alá a hangot.
Nagyra becsültem Marlon Brandót, a filmjeit viszont német szinkronnal ismertem meg. Egyszer aztán találkoztam vele Izraelben, és nem akartam hinni a fülemnek. A szinkron egy kőkemény, kíméletlen férfihang volt, az eredeti viszont finom volt és puha.
Karrierje során szembe kellett néznie hasonló erkölcsi dilemmával, mint a Mephisto főszereplője? Például felajánlottak egy remek szerepet, de félő volt, hogy az eljátszásával sérül az integritása?
Gustaf Gründgens színésznek, akinek az életét feldolgozta a Mephisto, semmilyen erkölcsi fenntartása nem volt a karrierjét illetően. Gründgens ízig-vérig színházi ember volt, és ebben a közegben akart érvényesülni. Színészként, rendezőként és színházi vezetőként is meg akarta valósítani az álmait. Kitűnően tette a dolgát, de aztán eljött az a nap, amikor kénytelen volt azt mondani: „Én csak egy színész voltam!” Ez természetesen nem volt igaz, már korábban éreznie kellett volna, hogy mi történik Németországban, hogy egy gyilkos banda kezébe adta magát, akik milliók haláláért felelősek.
Hál'istennek ez a kérdés az én életemben sosem volt releváns. Ezt a kérdés a mai tudásával senki nem tudja megválaszolni, és aki mégis választ ad rá, azzal az emberrel kapcsolatban nagy óvatosságra intek.
A közös munkáikból a Redl ezredes a kedvencem.
Nekem is!
A Mephisto és a Redl ezredes különböző színjátszást igényelt. Míg az előző egy élénk, extrovertált karakter, addig a katonatiszt egy befelé forduló, érzelmeit csak ritkán kimutató emberként jelent meg a filmben. Redl bizonyos értelemben szürke karaktere is izgalmas feladat volt a számára?
A Mephisto főszerepét könnyebb feladat volt eljátszani, hiszen én is színész vagyok. Könnyebben el tudom képzelni azt, mi foglalkoztatta őt. Könnyebben el tudom elképzelni azt a helyzetet, hogy a színjátszás hevében a politikai helyzetről elfelejtkezett. Remélem, hogy ha én lettem volna a helyében, a jó oldalra álltam volna, de ezt nem tudhatja biztosan az ember.
Két alkalommal, a Soha ne mondd, hogy soha című James Bond-filmben és az Oroszország-ház című kémfilmben is együtt játszott Sean Connery-vel. Barátság szövődött önök között?
Az Oroszország-házat a barátságunknak köszönhetem, amúgy ez volt az első amerikai film, amelyet a Szovjetunióban vettek fel. A James Bond-film forgatásán kiderült, hogy nagyon jól megértjük egymást, és gyorsan összebarátkoztunk. Eljött hozzám Salzburgba és Altausee-be, és fent a hegyen, hóban golfoztunk.
A James Bond-film a hidegháború idején készült, ezért látjuk azt, hogy az angolok és az amerikaiak a jók, az oroszok pedig a rosszak benne. A lövöldözés és az akció a legfontosabb elem benne, bizonyos értelemben olyan, mint egy könnyed operett. A gyerekek a James Bond-film miatt ismernek fel, meglátnak és felkiáltanak, hogy „Maximillian Largo!” (Így hívták a Brandauer által eljátszott gonosz karaktert a filmben – a szerk.)
Az egyik kedvenc akciófilmem a Vadászat a Vörös Októberre. Azt olvastam, hogy először önt választották ki arra a szerepre, amit később Sean Connery játszott el.
Való igaz, felajánlották nekem a szovjet tengeralattjáró kapitányának, Marko Ramiusnak a szerepét. Hiába jártam volna jobban pénzügyileg a Vörös Októberrel, én mindenképpen el akartam játszani Dantont is A francia forradalomban. Nagy dilemma volt, hogy Ramius vagy Danton, de végül Connery elvállalta Ramius szerepét, és ez megkönnyítette a helyzetem.
Volt egy közös projektünk Conneryvel, Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényét akartuk filmre vinni, és Milos Forman lett volna a rendező. Két éven át dolgoztunk rajta, szép időszak volt, de különböző okok miatt nem jött össze a film. Ezt nagyon sajnálom.
