Valójában ez a fordulat már egy ideje formálódik bennem, részben a színházi szakma jelenlegi helyzete miatt is. Az elmúlt egy-két évben egyre inkább azt érzem, hogy érzelmileg sokkal kielégítőbb számomra a filmezés. A színház gyakran érződik szélmalomharcnak: rengeteget dolgozunk egy előadáson, ami aztán könnyen eltűnik, vagy hónapokig nem játsszuk, aztán felújítani meg ismét hatalmas energiabefektetés. Ráadásul mostanában nagyon kevés helyen lehet játszani, a független szféra gyakorlatilag bezsúfolódott pár térbe. Ezzel szemben a film, ha elkészül, akkor kész – nem kell azon aggódni, mikor és hol lesz újra „játszva”. Ez nagyon megnyugtató. Mindezek mellett egyiket se tudnám, vagy akarom otthagyni. Nem éreztem egyébként azt, hogy egy díj hiányzott volna ahhoz, hogy csináljam tovább, de nyilván jólesik.
A Freeszfe színházcsináló szakán színészetet is tanultál, és több előadásban is szerepeltél. Alkotóként hogyan tudod hasznosítani ezeket a tapasztalatokat?
Egyrészt írói szempontból érzem ezt sokszor hasznosnak – amikor mondjuk megpróbálom belehelyezni magam a színész helyébe. Vagy akár elpróbálni magamon, hogy mi az, amit jól esik kimondani, és mi az, ahol azt érzem, hogy beletörik a nyelvem, vagy egyszerűen nem működik.
A rendezés szempontjából meg szerintem minden rendezőnek kéne egy kicsit színészként is léteznie, legalább egyszer, hogy megtapasztalja a másik oldalt. Ez érzékenységben, kommunikációban sokat segíthet, mert a színészek munka közben nagyon felfokozott idegállapotban vannak. És ilyenkor az egyik legfontosabb dolog a figyelem – hogy hogyan kommunikálsz, hogyan dolgozol együtt. Ami rendezőként néha alapvetésnek tűnik – hogy „ez lesz meg az lesz, gyorsan lehúzzuk” –, azt a színész egészen másképp éli meg. A figyelem sokszor inkább a technikai dolgokra van helyezve, nem arra, hogy legyen egy biztonságos környezet. Pedig ez baromi fontos lenne.
A Szememfénye című színházi darabod kapcsán úgy fogalmaztál, hogy „a film formanyelvére épít.” Ez fordítva is működik? Hogyan csempészel színházat a filmjeidbe?
Igen, ez oda-vissza működik. A színházi darabjaim mindig húznak valamennyire a filmes forma felé, míg a filmjeimben szinte mindig van valami teatrális – például a Marcang kamaradráma-jellege is ilyen. Filmben egyelőre nem vonz a hiperreál, már az is zavar, ha ki lehet nézni az ablakon, és pontosan tudjuk, hol vagyunk. Sokkal jobban érdekel az időtlen, zárt tér: olyan, mint egy babaház vagy mesterséges díszlet, ahol nem derül ki, hány óra van, milyen évszak, vagy mennyi idő telik el. Talán ez a színház hatása: hogy szeretek egy kicsit vállaltabban díszletszerű világokat építeni.
Marcang
Milyen útravalót kaptál a tanáraidtól? Olyan mentorok kísérték az utadat, mint Kárpáti Péter vagy Stork Natasa – tőlük például továbbviszel valamit?
Nagyon sokat tanultam a freeszfe-n, de nehéz konkrét tanácsokat kiragadni, mert ezek inkább lassan, észrevétlenül épülnek be az emberbe. Például egy-egy próbafolyamat során, amikor Kárpáti Péterrel jeleneteket néztünk és beszélgettünk róluk – ezekből rengeteget lehetett tanulni anélkül, hogy direkt „oktatásnak” érződött volna.
Izgalmas volt még Stork Natasa álcasting gyakorlata. Rendezők, operatőrök, casting directorok – például Bartsch Kata vagy Fátyol Hermina – érkeztek, és végignéztük, hogyan zajlik egy ilyen helyzet. Ez, bár nyilván színészi oldalról volt megközelítve, belülről mutatta meg, milyen kiszolgáltatott tud lenni egy castinghelyzet, és hogy rendezőként mennyit számít, hogyan teremtem meg a légkört.
A Marcang és a Dögsúly is egyszerre tudatfilm és body-horror. Előbbi leírásában úgy fogalmazol: „a szavak szó szerint sebet ejtenek, és új értelmet nyer a bőre alá kúszik kifejezés is” – ez szinte manifesztuma a test és lélek közötti feszültségnek. Szerinted beszélhetünk testről a lélek kizárásával, vagy lélekről a test teljes mellőzésével? Hol válik el, és hol kapcsolódik össze e két dimenzió a filmen keresztül?
Mindig könnyebb kezdeni valamit a mumusokkal, ha van valami megfogható alakjuk. Gyakran érzem, hogy amikor valami már annyira túlfeszített, olyan mértékben letaglózó vagy megélhetetlen, akkor egyszerűen testi síkra vetül át bennem. Ilyenkor nekem is egyfajta terápiás folyamat, hogy ezeket az állapotokat bizonyos képi vagy nyelvi eszközökkel átemeljem valami fizikailag megfoghatóba. Ezek lehetnek obszessziók vagy szorongások, amiket akár meg se tudok fogalmazni, és számomra teljesen logikus lépés, hogy keresek rá valami képi megfeleltetést.
Mikrokörnyezetben rajzolod fel a történeteidet – a Marcang esetében egy fotóstúdió háttérvászna, a Dögsúlyban egy matrac ad keretet a cselekménynek. Vonzódsz a kamaradrámákhoz, vagy inkább a költségvetési korlátok szűkítik le a teret?
Egyelőre abszolút vonzódást érzek ezekhez a belsőséges, hermetikusan lezárt világokhoz – nem elsősorban a költségvetés miatt. Bár a két film valóban kevés pénzből készült, szerencsére nem kellett túl sok kompromisszumot kötni, legalábbis nem érzem ezt amikor visszanézem őket. Inkább az érdekel most, ami ember- vagy karakterközpontú, és ami a belső világokat bontja ki. Nem nagyon vágyom a „kinti világra". A zártabb terek, az intim, koncentrált helyzetek izgatnak leginkább.
Dögsúly
A filmjeidben a hang nemcsak kísér, hanem önálló rémületforrásként működik: az embert tépő kutya csontropogása, a kádból visszafelé bugyborékoló víz, a hullát ellepő rovarok nyirkos zöreje – mindegyik túlhajtva, cuppogva, csatakosan. Mesélnél arról, hogyan zajlik a hangfelvétel és -keverés folyamata? A hangok iránti érzékenységed a hétköznapokban is jelen van?
A hang számomra az egyik legfontosabb rétege az alkotói folyamatnak. A Dögsúly ötletei is nagyrészt zenehallgatás közben álltak össze – hónapokig az volt az esti lefekvés előtti rutinom, hogy temp zenékre pörgettem fejben a képeket, például a hullafoltos-matracos montázst. Addig-addig, amíg képkockáról képkockára pontosan ki nem alakult bennem a jelenet. Ha valami csak ködösen lebegett, újrakezdtem, amíg teljesen meg nem foghatóvá vált.
A hangutómunka a Dögsúlynál elég rohanósra sikerült, pedig ez a rész számomra különösen fontos. A DaVinciben összeraktam egyféle „hangtérképet” – helyettesítő effekteket és zenéket szedtem össze YouTube-ról, hogy meg tudjam mutatni az irányt. Kerekes Gáborral, a hangmesterrel raktuk össze a végleges sávokat. Később visszamentünk a lakásba, ahol a film készült, és még falon keresztül is rögzítettünk hangokat bizonyos jelenetekhez. Gábor javasolta, hogy amit csak lehet, vegyünk fel mi magunk: a szomszédból átszűrődő hangok felvétele közben elég sokat nevettem - leginkább zavaromban.
A Marcang több jelenetében is intim szituációkban látjuk Dér Zsoltot és Pásztor Dánielt, míg a Dögsúlyban Pásztor Csilla és az áldozatok karakterei kerülnek hasonlóan kiszolgáltatott pozícióba. Hogyan dolgozol a színészekkel, amikor ilyen fokú testi-lelki nyitottságot igényel a jelenet?
Az ilyen jeleneteket mindig nagyon alaposan előkészítjük. Csillával szinte egy évig dolgoztunk a karakterén, és mivel régóta nagyon jó barátok vagyunk, kölcsönös bizalommal tudtunk haladni. Ő hitt abban, hogy ezek nem öncélú jelenetek, én pedig az ő színészi intuícióiban. Ez a közös alap sok biztonságot adott neki is, nekem is. A Dögsúly intim jeleneteinél bennem is volt egyfajta készenlét, de az érzelmileg megterhelő részeket sokkal nehezebbnek érzem, mint a testi helyzeteket. Azokat általában gyorsan, zárt szettben vettük fel.
A Marcangban Pásztor Danira eleve úgy gondoltam, hogy ezt a szerepet csak ő játszhatja el. Őt abban az időszakban mélyen foglalkoztatta ez a téma, a testével való viszonya és annak jelentése a színpadon, kíváncsi volt, sokat kísérletezett. Dér Zsolt pedig nagyon támogatta a film “furcsulós” műfaját- és a bevállalósabb anyag ellenére nagyon nyitottan ment neki a forgatásnak. Első filmesként mindkettőjük részéről nagy bizalmat és támogatást kaptam, amiért nagyon hálás voltam. Azt hiszem ritka, hogy ilyen jól állnak a csillagok.
Dögsúly
Mindkét filmed vizuálisan nagyon erőteljes világot teremt. Van esetleg konkrét filmes alkotó, akiről úgy érzed, hogy a hatása visszaköszön a munkáidban?
Gaspar Noé nagy hatással volt rám – imádom a top shotokat, amik nála gyakoriak. Ezek persze borzasztó macerás beállítások, de valamiért nagyon vonz ez a nézőpont. A Dögsúlyban például erősen érezhető Jonathan Glazer A felszín alatt című filmjének hatása is – ahhoz a filmhez folyamatosan visszatérek, rengeteget hallgatom a zenéjét is. De ide sorolnám még Lars von Triert, David Lynch-et, Darren Aronofsky-t vagy akár kisebb koromból Tim Burtont, akik mind valahogy formálták a filmes nyelvemet.
„Marcang” és „Dögsúly” – két olyan szó, ami elsőre ismerősnek tűnik, mégsem találjuk meg őket a magyar értelmező kéziszótárban, és a köznyelvben sem igazán élnek. Ha rájuk keresünk a Google-ben, szinte kizárólag a te rövidfilmjeid kapcsán kerülnek elénk találatok. Ami viszont közös bennük, az a zsigeri, testi hatás, amit már pusztán a hangzásuk is képes kiváltani. Hogyan adsz címeket a munkáidnak?
Változó, mennyire könnyen jön meg egy cím. A Marcang esetében például egészen az utolsó pillanatig nem tudtam, mi lesz a címe, míg a Dögsúly szinte az első dolgok között született meg – ott elképzelhetetlen volt bármi más.. Nemrég egy barátom hívta fel rá a figyelmem, hogy ezeknek a címeknek nagyon hasonló aurájuk van. De nem fogok rágörcsölni, hogy a következő filmem is feltétlenül ezekre rímeljen.
A szex, ami eredendően életet teremt, nálad elvesz. A közösülés, a másik befogadása már-már szó szerint értelmeződik. Mi az, amitől nálad a testi egyesülés a „halál aktusává” válik? Egyazon pillanat a csúcspont és a vég?
A Dögsúly a kapcsolódás - szerintem - egyre gyakoribb totális kudarcából jött: az egyéjszakás kalandok mentén kezdett felépülni. Avagy az orgazmus pillanatáig tart bármiféle érdeklődés, és mivel addigra úgyis beteljesült az, ami miatt ez a két ember egyáltalán kontaktált, tulajdonképpen halott is lehetne a másik. És akkor miért ne legyen tényleg halott? Mennek a süllyesztőbe, a nevükre se emlékeznek – tulajdonképpen „aláhalnak” a lánynak. A Marcang ezzel szemben sokkal erősebben erotikus, de nekem egyáltalán nem a szexről szól, inkább az egóról. Nálam a test széthullása nem feltétlenül jelent pusztulást – lehet egyfajta kioldás, katarzis is. Nem mindig olyan rossz az, ha kiloccsantják az ember agyát, a Marcang végét én például tulajdonképpen happy endnek érzem.
A Dögsúly pedig – az eddigi munkáimhoz és magamhoz képest – már szinte limonádé. Szép lassan fejlődöm abba az irányba, hogy merjek reménysugarakat hagyni a végére. Egyre jobban igénylem. Valahogy ahogy telik az idő, és megyek előre, egyre rosszabbul bírom az erőszakot. Ugyanakkor még mindig központi téma, foglalkozom vele. Csak közben egyre jobban megvisel, talán mert egyre közelebbinek érzem. És valószínűleg ezért is foglalkoztat ennyire – mert nehéz nem odanézni.
Komáromy Bese a Friss Hús fődíjával
A Friss Húson szerzett díjadnak köszönhetően a Dögsúly kvalifikálhatóvá vált az Oscarra. Idén A szer több jelölést kapott, és egy díjat is nyert. Mit gondolsz, ez kedvezőbb széljárást hozhat a body horror műfajának, és ezzel a Dögsúly számára is? Általánosságban hogyan viszonyulsz az Oscarhoz, illetve a jelölés lehetőségéhez?
Jól hangzik, hogy lehet nevezni, de én nem dédelgetek ezzel kapcsolatban nagy reményeket. Hallottam, hogy a zsűri részéről is elhangzott, hogy nem Oscar-kompatibilis filmeket kerestek, és nem ez volt a fő szempont, amikor döntöttek. Az Oscar egy-két kivételt leszámítva híresen ignorál mindent, ami horror. Persze, nagyon jó lenne, ha a film több emberhez eljutna – és egyébként azt érzem, hogy ez az utóbbi években tényleg elindult. Az elmúlt öt-tíz évben felbukkant az úgynevezett „elevated horror” kifejezés amit olyanok használnak, akik amúgy nem szeretik, vagy lenézik a horrort, de próbálják valahogy megkülönböztetni azokat a filmeket, amiket mégis értékesnek tartanak. Ezzel a kategorizálással nem igazán tudok, vagy akarok azonosulni.
Például Robert Eggers Boszorkány vagy A világítótorony című filmjeire sokan ezt mondták, talán A szerre is – bár azt már nehezebb így kihipózni, amekkora jókedvvel használja a műfaji elemeket, sőt néha kicsit trash-be is hajlik. Kíváncsi vagyok, ez a hullám meddig tart ki, abban biztos vagyok, hogy eltűnni nem fog, hiszen a horror mindig is nagyon erősen reflektált a társadalmi feszültségekre. És abból van bőven… Most úgy tűnik, újra elég sokan próbálkoznak a body horror műfajával – szóval majd meglátjuk, hova fut ki ez az egész.
A Marcang 2024-es Friss Hús-vetítése után „nincsmegállás” hívószóval toboroztál statisztákat a készülő Dögsúlyhoz. Azóta eltelt egy év, a Dögsúly is bemutatkozott a 2025-ös Friss Húson. Most sincs megállás?
A Dögsúly utómunkája eléggé elhúzódott – közel egy évnyi „cseszekvés” volt, amit egy nagyon feszített hajrá zárt le. Minden munkám után elhiszem, hogy ez most a vég, hogy kiírtam magamból mindent, és nincs tovább. Most már ezen túl vagyok, már tudom, hogy lesz, de jelenleg egy kicsit zavaros időszak van - próbálok inspirálódni, rakosgatom magamban a dolgokat, de még én sem látom pontosan, mi lesz belőle. Viszont egy pályázatra most készülünk majd leadni egy új filmtervet, és a színház is húz vissza.
