A beszélgetés azzal a kérdéssel indult, hogy vajon kiegyensúlyozott és a nemek arányát tekintve kiegyenlített-e a dokumentumfilm-gyártás, vagy tágabb spektrumban maga a filmgyártás. A grúz származású Tamara Tatishvili, az Európai Női Audiovizuális Hálózat (EWA) stratégiai és partnerségi vezetője Brüsszelben élve és több európai kezdeményezés résztvevőjeként úgy látja, szó sincs a nemek közötti egyenlőségről. „A válasz a feltett kérdésre igen rövid, és az, hogy nem.” Tamara Tatishvili egy olyan, növekvő jelentőségű szervezet élén dolgozik, amely az európai nemi egyenlőség megteremtésén fáradozik, és úgy látja, ez az állítás szektoronként és hivatásonként vizsgálva is érvényes, széleskörű kutatással és rengeteg adattal alátámasztva. Ezek az adatok hivatalos forrásokból elérhetőek. Bár nem új keletű kérdésről van szó, véleménye szerint ez az egész témakör demokráciamérceként kezelhető.
Tamara Tatishvili
Paula Alvarez Vaccaro díjnyertes újságíró, forgatókönyvíró, producer a beszélgetés legelején hangsúlyozta, hogy a világon élő nők aránya 51 százalék, sok területen viszont nagyon alulreprezentáltak. „Az egyenlőség megteremtéséhez először meg kell értenünk a méltányosság fogalmát.” Véleménye szerint inkább átfogóan szeretünk megközelíteni egyes témákat, így például a női egyenlőség kérdését is, holott fontos lenne a kérdéskört kitágítani, és több részletre is kiterjeszteni ezeket a vizsgálatokat. Például egyes alcsoportokban, mondjuk, a színes bőrű vagy a mozgássérült nők esetében az érintettek több más problémával is szembesülnek, más hiányosságoktól is szenvednek, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy igazán kihasználhassák saját képességeiket. Ezek a tényezők ugyancsak jelentős kihatással vannak az egyenlőség kérdésére.
„Egyszerűen nem adható mindenkinek egységesen ugyanaz, mert egyénenként más-más megközelítést és igényt jelentenek a különböző élethelyzetek.” Példaként említette, hogy amíg a játékfilmek esetében jelenleg 18 százalék a női rendezők aránya, ez 4 százalékra esik vissza, ha a színes bőrű női rendezők arányát nézzük. A női dokumentumfilm-rendezők aránya 35 százalék, de tudható, hogy összevetésben a dokumentumfilmek többnyire kisebb összegből, kisebb eléréssel készülnek, nemritkán családanyák forgatják, akik magukat túlhajszolva, alulfizetve dolgoznak éveket egy-egy film létrejöttéért. „Közben egy olyan látszatvilágban élünk, amely elhiteti velünk, hogy az érdemeinkkel arányosan jutunk lehetőségekhez, ami arra ösztönzi a nőket, hogy még keményebben hajtsanak. Pedig ez nincs így.” Véleménye szerint ez rendszerszintű probléma, az pedig csak a rendszer megváltoztatásával oldható meg.
Paula Alvarez Vaccaro
Susanne Kovács televíziós rendező Öröklött árnyaink (It Takes a Family) című filmjét idén a Verzió közönsége is láthatta. A Dániában élő rendező elmondta, hogy bár az ország ügyel a nemi egyenlőség fenntartására – például a filmfinanszírozás területén is –, egy 2017-ben készült, országos kutatásból kiderült, hogy a kisebb költségű dokumentumfilmek esetén a nők nagyobb arányban reprezentáltak, ezenfelül pedig 67 százalékos túlsúllyal bírnak azok a filmek, amelyeknek férfi a főszereplőjük. „Kicsit olyan érzésem volt, hogy tavaly a fiatalokkal, idén pedig a női egyenjogúsággal foglalkozunk” – mondta Susanne, arra célozva, hogy egy női meghívottakkal rendezett konferencia keretében került elő a téma, mintha csak egy izgalmas és éppen megvitatandó kérdésről volna szó, nem pedig egy több évtizedes gyökerű és megoldatlan problémáról. „51 százalék nem egy kis piaci szelet, sem hátrányos helyzetű közösség, amelyről ilyen formában lehetne egy kicsit beszélgetni néhány férfi elképzelése mentén. Nem, a nők minden területen alulreprezentáltak, és ez egy nagy probléma 2020-ban” – tette hozzá.
Cseke Eszter díjnyertes magyar újságíró és dokumentumfilmes, az On The Spot dokumentumfilm-sorozat egyik alkotója elmondta, hogy a beszélgetésre készülve utánajárt: az Oscar-díj 92 éve alatt öt alkalommal jutalmaztak játékfilmes női rendezőt, míg a 2020-ban nevezett dokumentumfilmek közül négyet nő rendezett. „Elgondolkodtam, hogy ismerek-e itthon roma női dokumentumfilm-rendezőt, pedig biztosan sokan lennének, akik szívesen kipróbálnák magukat ezen a területen.” Hozzátette, hogy a dokumentumfilm-készítés sok esetben nem fedezi a megélhetés, gyermeknevelés költségeit, szinte mindig kell mellette más munkát is vállalnia az alkotóknak.
Susanne Kovács
Oláh Kata rendező és producer, a MADOKE elnökségi tagja elmondta, hogy a MADOKE elnöksége szinte kivételes abban a tekintetben, hogy többségben vannak benne a női alkotók. Ami persze nem feledteti a tényt, hogy milyen szinten felülreprezentáltak a férfiak a döntéshozói világban. Kitért arra is, hogy a legutóbbi 42 állami finanszírozású, illetve államilag támogatott dokumentumfilm rendezői között mindössze nyolc nőt találunk. „Ha összeszámolom, hogy hány tehetséges női rendezőt ismerek, többet találok, mint férfit. Bocsánat, férfiak!”
Paula Vaccaro szerint sokszor kvóták mentén szeretnénk megoldani az egyenlőtlenségi kérdéseket, és a legtöbb esetben olyan elfogult emberek döntenek arról, hogy mi számít jónak és tehetségnek, akik ezen régi és sok esetben rossz berögződések éltetésével és jutalmazásával tovább működtetnek egy aránytalan rendszert. „Öt nő az Oscar történetében. Vajon nem voltak többen? Dehogynem! Ám a jó film kifejezés jelentéséhez egy fehér férfi rendező képe kapcsolódik a fejekben.”
Susanne Kovács tovább idézte a már említett tanulmányt, amelyből az is kiderült, hogy az átjárhatóság is magasabb az egyes műfajok között a férfiak előnyére, így egy férfi dokumentumfilm-rendező nagyobb eséllyel készít a továbbiakban fikciós műfajú filmeket, mint nőtársai. „A számok nem hazudnak, és a statisztikákból kiviláglik, hogy a férfiak elsőfilmesként is nagyobb támogatásra számíthatnak.”
Cseke Eszter
A rendezőnő megosztotta azt a tapasztalatát is, hogy miközben a már említett filmjének vágásán dolgozott, négy hónapos volt a gyermeke, és mivel Berlinben készültek a film utómunkálatai, szüksége volt egy bébiszitterre, akit a költségvetés terhére fizetett a producere. „Kértem, hogy ne más címszóval, hanem ilyen tétellel szerepeltessék ezt a kiadást, hiszen ez egy valós igény volt a részemről.” A változások apró lépésekkel kezdődnek, és ezt jól mutatja, hogy Susanne példája azóta kezd elterjedni Dániában. Cseke Eszter is elmondta, hogy ismerős neki a probléma. „A fiammal utazunk, hiszen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a férjemmel együtt dolgozhatok. Így például mindig jelezzük, hogy három repjegyre van szükségünk, amit nem titkolunk el, nem másítunk meg, hiszen ez a valóság.”
Paula Vaccaro megerősítette, hogy pontosan ilyen példákra van szükség Európa-szerte, hogy lehessen rájuk hivatkozni, és így beilleszthetőek legyenek az egyéni működésekbe. „Meg kell ismételnünk a különböző országokban előforduló legjobb gyakorlatokat” – mondta. Tamara Tatishvili szerint ugyanakkor sokan nem mernek szólni a rendszer merevsége miatt, hogy például szükségük volna ilyen jellegű támogatásra. „A valódi probléma az, hogy a döntéshozatali szint kissé romlott.” Ezért is nagyon fontos előremutató ötletekkel és adatokkal támogatni a döntéshozatalt. „Sok dolog éppen a dokumentumfilmek révén jut el hozzánk, máskülönben nem is értesülnénk róluk. Ez a dokumentumfilm hatalma” – említette mintegy parafrázisaként annak, hogy ugyanígy érdemes közel hozni az említett jó gyakorlatokat és példákat is, terjesztve azokat.
Cseke Eszter kitért rá, hogy akár olyan nők esetében is, akik a maguk erejéből döntéshozói pozícióba kerülhettek akár a televíziós vagy a filmes szcénákban világszerte, sokszor hallani pletykákat, hogy vajon minek köszönhetik az előrelépésüket. Véleménye szerint ez egy másik nagyon rossz aspektusa a nők megítélésének. Oláh Kata utalt rá, hogy ezt maga is megtapasztalta, amikor fiatalon producerként dolgozhatott egy tévécsatornánál. „Alig vártam, hogy megjelenjenek a ráncaim, annyi történetet hallottam önmagamról, hogyan kerülhettem ebbe a pozícióba.” Paula Vaccaro szerint ez egy világszintű jelenség, amelyet az olyan patriarchális és berögzült rendszerek révén tartunk fent, amelyek elutasítják a változást.
Oláh Kata
Arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni, a résztvevők elmondták, hogy valóban mindent láthatóvá kell tenni, ami változást hozhat. „Létre kell hoznunk olyan programokat, amelyek kifejezetten a diszkriminációra és a sztereotípiákra irányítják a figyelmet. Számos bizonyíték áll már most is rendelkezésre a gyakorlati cselekvéshez. A beszélgetés önmagában már kevés” – mondta el Tamara Tatishvili. Képeznünk kell magunkat, és bármennyire megosztó a kvótakérdés, sokszor egy első lépés lehet a kérdés megoldásában – tette hozzá Paul Vaccaro. Cseke Eszter szerint az alkotóknak láthatóvá kell válniuk a fiatalabbak számára is, és bátorítani őket.
A beszélgetésben elhangzott, hogy a COVID-19-járvány miatt háttérbe szorult ez a téma, és talán úgy tűnhet, hogy most nagyobb és fontosabb kérdésekre kell fókuszálni, amelyek mellett eltörpülni látszik a nemi egyenlőség. Ugyanakkor ez nem egy „vagy-vagy” kérdés, és még ilyen vészterhes időkben is fontos a folyamatos és közös cselekvés a nemi egyenlőség megteremtéséért a dokumentumfilmben, a filmiparban és globális vonatkozásban is.
A MADOKE (Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete) és a Verzió közös szervezésében, 2021. november 17-én tartott panelbeszélgetés angol nyelven megtekinthető a Verzió Facebook-oldalán.
