A különböző filmintézetek működéséről, preferenciáiról vagy projektjeiről szóló legelső beszélgetés vendégei Emélie Cauquy, a La Cinemathéque Francaise munkatársa, Fejes Katalin, a MaNDA megbízott főigazgató-helyettese, valamint Massimo Benvegnú, a Holland Filmintézet központjának, a teljes nemzeti filmkultúrát integráló EYE intézményének programigazgatója voltak.
Massimo Benvegnú és Emélie Cauquy / Fotó: Nemes Sándor
A holland szakember az EYE épületéről és belső tereiről készült, több mint imponáló felvételek bemutatása után a szerinte a filmkultúra életben tartásához elengedhetetlen integrációt hangsúlyozta. Elmondása szerint a korábban más-más helyeken működő filmarchívum, szakkönyvtár, vetítőtermek vagy éppen plakátgyűjtemény egyetlen helyen történő összevonása is erősítette az EYE megépítésének ötletét, a legfőbb ok azonban nem ez volt. Hollandiában korábban öt különböző filmtörténeti intézmény létezett, kivétel nélkül csődhelyzetben. Benvegnú hangsúlyozta, hogy rendkívül nehezen indult be az a szakmai vita, aminek végül az összevonás lett az eredménye, de végül belátták a résztvevő felek, hogy mindenki jól jár az integrációval.
A projekt annyira jól sikerült, hogy a nemzeti filmkultúra megőrzésének központjából gyakorlatilag egy szórakoztató intézmény lett, tematikus vetítéssorozatokkal, máshol nem látható filmek bemutatásával, vagy éppen a gyermekek részére kialakított, a mozgókép jellemzőinek alapjait interaktív módon bemutató terem létrehozásával. Ennek hozadékaként az intézet mára annyi saját bevételt termel, hogy a holland állam által biztosított támogatást sikerült ötven százalékra csökkenteni. Bármennyire is hihetetlennek hangzik tehát, de végül a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt, jóllehet, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az összevonások természetesen elbocsátásokkal is jártak.
Az amszterdami EYE, a Holland Filmintézet központi épülete
Az EYE programigazgatója érdekességként azt is elárulta, hogy az intézmény nem kevés pénzért cserébe vásárolt egyet Quentin Tarantino tavalyi filmjének, az Aljas nyolcasnak 70 milliméterre forgatott kópiájából, amely ezt követően két hónapon át volt műsoron napi három, teltházas vetítéssel, gond nélkül megtérítve a befektetés árát. Az a története is gondolatébresztő volt, mely szerint rendszeresen tartanak némafilmvetítéseket élő zongorakoncerttel, vagy a legújabban például Jeff Mills, a detroiti techno egyik szülőatyjának szettjeivel aláfestve. (Pusztán a ránk jellemző kreativitás jegyében jegyezzük meg: a hazai DJ-k doyenjének, Palotai Zsoltnak már a 2000-es évek elején több olyan bulija volt, ahol a Patyomkin páncélost vetítették zene közben…)
Benvegnú is megemlítette, de az utána következő Emélie Cauquy hangsúlyozta ki elsőként a 35 milliméteres kópiák megőrzésének, illetve az ezekről tartott vetítésekmek alapvető fontosságát. Párhuzamos példájában a múzeumokat hozta fel, ahova „azért járunk, hogy az eredeti festményt lássuk, ne pedig egy fotót a képről”. A Cinemathéque Francaise intézményeiben számos retrospektív programmal tartják ébren a mozgóképet fogyasztó közönséget, hogy a régmúlt mozija se vesszen feledésbe. Az archívumuk elképesztő bőségére utal az a tény, hogy nemrég a chilei kísérleti filmes, a száznál valamivel több művet készítő Raúl Ruiz munkáiból tartottak vetítéssorozatot – nyolcvan filmmel.
A La Cinemathéque Francaise párizsi központja
A francia, egyébként országos hálózatú, több nagyvárosban is irodát működtető intézet munkatársa szintén kitért arra, hogy mennyire fontos a működési költségek minél nagyobb hányadának saját maguk által történő kitermelése. Nem nehéz kitalálni, hogy erre miért van szükség: minél kevesebb költségvetési támogatást kénytelenek igényelni az államtól, annál nagyobb függetlenséget élvezhet az intézet. A kulcs egy olyan gazdasági modell kidolgozása volt, melynek a működőképességét jól bizonyítják az elért eredmények. A Cinématheque üzleti alapon működik együtt filmforgalmazókkal, könyv- és DVD-kiadókkal vagy kereskedelmi televíziókkal, ahogy a különböző filmfesztiválok igényeit is szívesen kiszolgálják a komplett infrastruktúrájukkal, az archívumuk tartalmától kezdve a vetítőtermeik rendelkezésre bocsátásáig.
Cauquy néhány magyar vonatkozású programot is megemlített, amelyek szervezésében ő maga is részt vett vagy vesz. Így a tavaly év végén a MaNDA-val koprodukcióban tető alá hozott, mintegy huszonöt Jancsó-film vetítéséből álló retrospektív válogatást, ahol a Sirokkó bemutatóját követő beszélgetésre az egyik főszereplő, Marina Vlady mellett a film operatőrét, Kende Jánost is vendégül látták a szervezők. Hasonlóképp a magyar mozgóképkultúra értékére világít rá a július elejére tervezett, négynapos Zsigmond Vilmos hommage, ahol a világhírű operatőr munkáiból tartanak vetítéseket. Az események persze nem ingyenesek, mégis akkora irántuk az érdeklődés, hogy statisztikák szerint Franciaország GDP-jének már nagyobb hányadát adja a kultúra, mint az autógyártás.
A kivetítőn Kende János egy francia retrospektív kiállítás anyagából / Fotó: Nemes Sándor
Kissé hálátlan szerep jutott Fejes Katalinnak, a MaNDA megbízott főigazgató-helyettesének, aki a fenti, hazai szemmel nézve mesébe illő állapotok bemutatása után ismertette a magyar filmkultúra kezelésével megbízott szervezet tevékenységét. Fejes előadásában elsősorban az archív anyagok megőrzési lehetőségeiről beszélt, hangsúlyozva az előkerült, megmentett, sokszor óriási munkával restaurált darabok digitalizációjának fontosságát, illetve a jó ideje folyamatosan zajló DVD-kiadás folytatását, hogy ne csak online, hanem fizikai hordozón is hozzáférhetők legyenek a filmek. Mivel az 1949-től a rendszerváltásig állami tulajdonban voltak a hazai mozgóképek, az ezekhez fűződő jogokat könnyű volt a MaNDA-ra testálni, megkönnyítve ezzel többek közt a terjesztésüket. A nagy hiány Fejes szerint az 1945 előtti korszak termésében mutatkozik, ezekhez egyrészt rettentő nehéz hozzájutni, másrészt, ha sikerül is, még mindig kérdéses, hogy helyreállítható-e a nyersanyag.
Fejes külön kitért Kertész Mihály Toloncának várható DVD-megjelenésére, amelynek helyreállításához igazi szakmai bravúrra volt szükség, egyben hozzátette, hogy ez lesz a 86. kiadványuk, az olyan, aránylag friss produkciók mellett, mint az Emberek a havason, az Ének a búzamezőkről, vagy a Szegénylegények. Az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulója kapcsán egyrészt digitalizálásra kerül a teljes, 1956-os híradóévfolyam, illetve öt, még meg nem nevezett játékfilm. Ezeket a projekteket a Filmalap, illetve az MMA támogatja.
Részlet a Tolonc DVD-kiadásának borítójáról / Forrás: MaNDA
A konferencia második etapja azt próbálta meg kideríteni, hogy a jelen lévő hazai szakemberek hogyan képzelik el egy minden igényt kielégítő filmmúzeum kialakítását – egyáltalán: mit jelent nekik a filmmúzeum fogalma. Senkit sem érhetett meglepetésként, hogy időről időre, minden létező felvetéssel kapcsolatban előkerült a kellő források hiányának a megemlítése, ugyanakkor az ötletek egymással való megosztása, vagy legalább a sokszor elismételt, mégis elfeledett tényeknek egy ilyen plénumon való felvetése a pénzhiány vagy az eltérő álláspontok dacára kezdetnek mindenképpen hasznos volt. (Érdemes itt visszautalni Massimo Benvegnú fentebb kifejtett visszaemlékezésére, mely szerint milyen hosszas és nehéz vitákra volt szükség a jelenlegi holland szisztéma kialakításához.)
A kerekasztal résztvevői a moderátori szerepet is betöltő Buglya Zsófia, az Uránia Nemzeti Filmszínház programigazgatója mellett Gelencsér Gábor, az ELTE Filmtudomány Tanszékének docense, Muszatics Péter, a miskolci Cinefest Filmfesztivál CineClassics szekciójának kurátora, illetve a MaNDA-t különböző szakterületekről képviselő Orosz Anna Ida, Kurutz Márton és Teszler Tamás voltak.
Muszatics Péter (CineFest) és Gelencsér Gábor (ELTE) / Fotó: Nemes Sándor
Miután többen is felvetették, hogy sajnos fényévekre vagyunk akár a holland, akár a francia modelltől, Gelencsér Gábor azonnal rávilágított, hogy a külföldi vendégek által említett összetevők közül minden a rendelkezésre áll egy hasonló filmmúzeum felállításához. Az archívum, a szakkönyvtár, a kópiák, a digitalizációs folyamat, vagy épp az Uránia Dísztermében időről időre szervezett retrospektív vetítések mind megvannak, a legfőbb gondot viszont mindennek a láthatatlansága jelenti. Ezért is tartaná elengedhetetlennek a Belvárosban egy, a berlini vagy a torinói, tényleges Filmmúzeumokhoz hasonló épület kialakítását, amely számára érthetetlen módon szóba sem került a Liget Projekt kapcsán. A másik, több mint aggasztó dolog véleménye szerint a filmtudománnyal foglalkozó kutatócsoport teljes leépítése volt, ami nélkül egy idő után gyakorlatilag meg fog szűnni a magyar mozgóképkultúra.
Teszler Tamás, az egykori Vörösmarty mozi helyén újrainduló Örökmozgó Filmmúzeum műsorszervezője fűzte tovább a láthatóság kérdésének fonalát, ugyanakkor abban már eltért a véleménye, hogy online vagy fizikai láthatóságról, elérhetőségről van szó. A külföldi előadókkal szinkronban elengedhetetlennek tartotta az eredeti celluloidtekercsek gondos őrzését, illetve az erről tartott vetítések szervezését. Teszler szerint természetesen fontos az analóg anyag digitális formára való átalakítása, viszont véleménye szerint ma digitális mozgóképből több áll a rendelkezésünkre, mint anyatejből. Elvégre nem minden anyának van teje, okostelefonja viszont nagy valószínűséggel igen, amin keresztül a gyerek bármihez hozzáférhet. Ez hasznos is lehet, ugyanakkor a filmkultúra hagyományainak fennmaradását veszélyezteti.
Teszler Tamás (MaNDA, Örökmozgó Filmmúzeum) / Fotó: Nemes Sándor
A közönség soraiban helyet foglaló Varró Attila filmkritikus, a Filmvilág filmművészeti folyóirat szerkesztője is a 35 milliméteres kópiák fontosságát hangsúlyozta, személyes élményeit osztva meg példaként. Mint mondta, néhány hónapja Amerikában, nemrég pedig Madridban volt tanúja annak, hogy a tinédzserkorú fiatalok körében micsoda elképesztő reneszánszát éli a szalagról vetített filmek megtekintése. „Az amerikai közönség körében például ováció és taps kísérte, ha valami sérülést lehetett észrevenni a kivetített kópián” – tette hozzá érdekességképp.
A digitalizáció és az online elérés mellett érvelt Kurutz Márton, aki szerint valóban trendi események lettek az eredeti kópiákról történő vetítések, csakhogy szerinte ez egy olyan lufi, ami egy idő után kipukkad. Kurutz szerint a nézői szokások ugyanakkor jó ideje éppen abba az irányba tartanak (ami a művészi érték befogadását tekintve persze nem túl szerencsés), hogy minél kisebb kijelzőn lehessen hozzáférni bárminemű mozgóképhez. Az egykor egyeduralkodó mozivásznat folyamatosan ostromolja a televízió vagy a számítógép képernyője, de már ez sem elég, hiszen egyre többen néznek filmet a mobiltelefonjuk kijelzőjén. Véleménye szerint a jövő filmmúzeuma olyan lesz, mint ma az internet. Bárhonnan elérhető lesz bármilyen digitális tartalom, óriási archívumok fenntartása nélkül.
Szemben Buglya Zsófia (Uránia) / Fotó: Nemes Sándor
A konferencia záróakkordjaként Kerékgyártó Yvonne, az esemény egyik szervezője mindenkinek feltette a kérdést, hogy a jelen helyzetben hol tudnának elképzeli egy központosított, a vetítőtermek mellett archívumot, múzeumot, vagy akár oktatási célra kialakított térrel ellátott filmintézetet. A konszenzus szerint az archívumnak és a kutatás vagy restaurálás helyszínének továbbra is a megfelelne a MaNDA Budakeszi úti komplexuma, ugyanakkor fontos volna egy illusztris, a város szívében elhelyezkedő épület kialakítása, mely ugyanúgy működne filmszínházként, mint oktatóközpontként vagy filmmúzeumként. Erre a szerepre mindannyian alkalmasnak tartanának egy felújított, átalakított, több belső térrel rendelkező Urániát.
