Mettől meddig tartott neked a cannes-i Résidence program?
2015 márciusában kezdődött és valamikor augusztus elején jöttem haza, 5 hónapot töltöttem Párizsban. Én a tavaszi turnusban voltam, elvittek minket Cannes-ba, Locarnoba és egy mexikói filmfesztiválra is. Ezeken az eseményeken körbevisznek, mutogatnak, hogy te vagy az új filmes tehetség, és próbálnak segíteni a networkingben, ami egyébként nekem nagyon nem megy. Ilyen szempontból biztos nem voltam ideális választás.
Úgy láttad, hogy a többieknek ez jobban megy?
Mindenki jól viselte, amikor partikba vittek minket, ők elvegyültek, én meg beálltam egy sarokba, és nem igazán ismerkedtem. Nekem elég problémás a kapcsolatépítés a külföldi producerekkel és rendezőkkel, nem azért, mert nem érdekel, hanem mert nem elég folyékony az angolom.
A Rossz versek interaktív sajtónapján, a rendező mellett Seres Donát, Prukner Mátyás és Prukner Barna, mögöttük Takács Katalin, a falon Latinovits Zoltán / Fotó: Pozsonyi Janka
Akkor hogy sikerült bekerülnöd?
Amikor 2014-ben a programba pályáztam, magam sem hittem, hogy egy angol skype-interjút végig fogok tudni csinálni, de valahogy sikerült. Előtte olvasták a treatmentet, amit írtam, és megnézték a VAN-t. Ezek elég erősen hozzájárultak ahhoz, hogy felvegyenek. Nem mondhatnám, hogy annyira megnyerő pitchelés volt, rövid voltam és tömör. Azt hallottam előtte, hogy többen is voltak, akik rosszul tudtak angolul, nálam sokkal rosszabbul, és mégis sikerült nekik. Ez kicsit felszabadította a gátlásaimat.
Milyen feltétele volt még a résztvételnek?
Le kell adni egy treatmentet, a beérkezett anyagokból kiválasztanak tizenkettőt, és a skype-interjúk után megfelezik ezt a számot. Őszintén nem tudom, hányból választják ki a shortlistet, sok helyről jelentkeznek, nagyon ismert a program. Sok tervet kiszórnak, valószínűleg több százat megnéznek, és mint minden fesztiválnál, itt is van válogatási szempontrendszer. Kell egy ajánlólevél is, nekem Mundruczó Kornél írta. A filmes diploma biztosan nem követelmény, mert például a finn srác, aki a csoportomban volt, általános iskolába járt utoljára, és azt is félbeszakította.
A Cannes-i Résidence 2000 óta működik, azóta több, mint hatvan ország kétszáz filmrendezője vett részt benne. A program évente 12 alkotónak biztosít lehetőséget (egy őszi és egy tavaszi turnusba szétosztva), hogy különleges körülmények között, egy párizsi szálláson dolgozzon az első vagy második nagyjátékfilmjén. A szállás mellett a Résidence vezetősége személyre szabott programokkal és konzultációkkal segíti az alkotókat. A kreatív munka mellett havi 800 euróval járulnak hozzá a kinti élethez, számos moziba ingyenes belépést biztosítanak, emellett különböző filmfesztiválokra is elviszik a Résidence résztvevőit. 2003-ban a Delta forgatókönyvén dolgozó Mundruczó Kornél is részt vehetett a programban, őt Nemes-Jeles László követte 2011-ben, a Saul fiával.
Hogyan teltek a napjaid Párizsban?
Az első hónap elég érdekes volt, alapból megszokni, hogy ebben a városban vagyok, hogy írnom kellene. Fura volt ez az időszak, mert miközben próbáltam koncentrálni az új könyv megírására, gyakorlatilag napi szinten volt valami tennivaló a VAN-nal, vagy egy interjú, vagy egy közönségtalálkozóra kellett videót forgatni, márciusban két fesztiválra is elutaztam. Nem tudtam igazából az írásra koncentrálni, az a treatment, amit március-áprilisban írtam, a kukába került, annyira kiforratlan és zavaros volt. Május környékén újrakezdtem az egészet, és az már részben hasonlított arra, amiből aztán a Rossz verseket leforgattuk.
Egymás munkáiba beleláttatok, elolvastátok, véleményeztétek a könyveket?
Én nem olvastam senkiét, de beszélgettünk róla. Sokat lógtunk együtt, filmeket néztünk, utána vitatkoztunk, így adta magát, hatással voltunk egymásra, mégiscsak fél éven keresztül össze voltunk zárva. Irtózatosan jó barátságok születtek, de konkrét tanácsokat nem adtunk egymásnak. Jonas megmutatta a Mediterranea zenéjét, mert tudta, hogy én zenés vagyok, hogy én írtam a VAN zenéjét, és állandóan azzal poénkodtak, hogy rocksztár vagyok, mert az érkezés után egy hónappal hazamentem koncertezni az A38-ra. Nem volt közös leülés, hogy megbeszéljük a filmeket, az egyetlen csoportmunka az volt, hogy lehetett franciául tanulni. Hetente egyszer-kétszer jött egy francia tanárnő, aki klasszikus tanárnő-stílusban tanította a huszon-harminc körüli embereket, ez elég vicces volt.
Nézz még több képet a sajtónapról! / Fotó: Pozsonyi Janka
Megmutattad nekik a VAN-t?
Igen, látták, szerették.
Volt valami elvárás felétek, hogy a végén mutassátok be a könyvet a vezetőségnek?
A programba treatmenttel és forgatókönyvvel is lehet nevezni, de ez alapvetően arról szól, hogy nyugodt körülmények között írhatsz, finanszírozzák a lakhatásodat, adnak pénzt, hogy ehess, nem sokat, de ki lehet jönni belőle. Ők ezt az időszakot támogatják, emellett elvisznek fesztiválokra, de alapvetően ez nem egy rendszerezett fejlesztés, nem kérik be a végén, hogy mit írtál.
Voltak mentorok akik segítettek a munkában?
Nem volt kötelező, de lehetett segítséget kérni. Nekem a Résidence vezetője felajánlotta, hogy Bíró Yvette-tel találkozzak, aki Párizsban lakik. Találkoztam is vele, és bár volt egy pár oldalam, inkább másról beszélgettünk.
Amit én az elején leadtam, azt az első nap betettem a fiókba, mert rájöttem, hogy nem ezt akarom megcsinálni második nagyjátékfilmnek. Elkezdtem dolgozni egy másikon, aztán megint újrakezdtem. Közben, a szomszéd szobában Jonas Carpignano, aki korábban a Mediterranea című filmet rendezte, írta a Ciambrát, amit tavaly mutatott be Cannes-ban. Neki majdnem kész volt a könyve, amikor elkezdődött a Résidence. Folyamatosan konzultált fejlesztőkkel, és egy évre rá forgatott. Ez nem kell, hogy frusztrálja az embert, engem sem zavart, hogy mások jobban állnak nálam.
A Rossz versek forgatásán / Fotó: Valuska Gábor
Mi változott meg ott, ami miatt új könyvbe fogtál?
Fura időszak volt a VAN bemutatója utáni pár hónap, amilyen állapotban voltam, és amit akkor akartam csinálni, sokszor megváltozott a fejemben. Éreztem, hogy valahogy reflektálnom kell arra, amiken keresztül megyek. Annyira új volt a VAN utáni élet, másrészről ott voltam Párizsban, és ez mind elég erős hatással volt rám, azt éreztem, hogy mindennek a hatása a könyvben is benne lesz. Egy adott ponton, nem is feltétlenül tudatos döntésből, de azt vettem észre, hogy ami velem történik, azt látom a papíron is. Miután ezt felfedeztem, máshogyan kezdtem el írni, májusra pedig teljesen átváltozott az egész. Közben életemben először voltam Cannes-ban, az is elég nagy hatással volt erre az egészre, nem feltétlenül az ott látott filmek, inkább a hatalmas őrület, amivel elsőre ott szembesülsz.
Cannes-ban milyen programok voltak?
Tíz napot töltöttünk ott egy hihetetlenül értékes badge-dzsel, amivel mindenhova bemehettünk. A sokadik napon jöttem rá, amikor szembe jöttek a Coen testvérek, hogy valószínűleg nem sokan jöhetnek be arra a folyosóra, ahol mászkáltam. Minden filmet megnézhettünk, elmehettünk a bulikba, lényegében beoltanak azzal, hogy ha más nem is, de a fesztivál mindenképpen érdekeljen. Ebben a tíz napban volt egy pitch: három hónap alatt el kell jutni odáig, hogy egy összerakott grafikai anyaggal pitcheljük a könyvet. Nem volt komoly pitch, de tekintve, hogy a cannes-i fesztiválon tartották, mindenki be volt szarva, de jót röhögtünk a végén.
A másik, ahova júniusban elvittek, egy párizsi produkciós filmvásár volt, ahol nagyon sok forgalmazóval találkoztunk. Ültem egy asztalnál, egymás után ugyanolyan beszélgetéseket kellett végigcsinálni, a végére már hülyét kaptam a sok ismétléstől. De ez nagyon fontos dolog, mert az európai forgalmazók meghatározó százaléka francia, és itt mindegyikkel lehet beszélgetni és elpitchelni a filmtervedet.
Kovács Zsolttal a sajtónapon / Fotó: Pozsonyi Janka
Kötöttél itt olyan kapcsolatot, amik hasznosnak bizonyultak az új filmednél?
Voltak, akik érdeklődtek, de aztán akkorát változott a filmtervem, hogy azokból a beszélgetésekből nem lett konkrét együttműködés, a többieknek viszont igen. Én voltam a programomban a kívülálló, a VAN nemzetközi sikere meg sem közelítette azt, amit a többiek elértek. Jonas már előtte is volt Cannes-ban, Una Gunjak Európai Filmdíjat nyert, mindenki A-kategóriás fesztiválokon szerepelt, ehhez képest mi Karlovy Varyban voltunk, ami szintén A-kategóriás, de Nyugaton ezt nem tartják annyira számon. A lényeg, hogy megütötte a mércét. Persze a nemzetközi fesztiválok és elismerések nagyon fontosak, szuper, amit mi egy tíz millió forintos nagyjátékfilmmel elértünk. Hülyeség összemérni, de mégis fontos elem, hogy hol mutatod be a filmed, mert ettől egyből kap egy bélyeget.
A jelentkezéskor felmerült, hogy ez mennyiben növeli a cannes-i programba való bejutást?
Tekintve, hogy a Cinefondation a cannes-i filmfesztivál szervezete, az emberek automatikusan próbálják összekapcsolni a dolgokat, de alapvetően semmi köze nincs a készülő és támogatott film beválogatásához. Az persze nem hátrány, hogy bekerülsz egy olyan kalapba, hogy részt vettél a Cinefondation programban: ez annyit jelent, hogy ha pályázol, akkor megnézik a filmedet. A Cinéfondation három összetevőből áll: van a Résidence, az Atelier, és maga a Cinéfondation versenyszekció. Mind a három erős tényező, amikor beadsz egy filmet, de egyik sem meghatározó. Valószínűleg ha van két ugyanolyan film, akkor azt választják ki, ami részt vett a programban, mert mondhatják rá, hogy ő a mi felfedezettünk. Lehetetlen megmondani, hogy mekkora a súlya, a tavalyi versenyben összesen kettő Résidence-es film volt a fesztiválon, ami azért nem sok.
Borítófotó: Szemerey Bence
