Ozon filmjében adott egy hisztérikus rendező, egy boldogtalan buzi-karikatúra, aki megismer egy fiatal, modellszépségű arab fiút, és egyből el is hívja egy „castingra.” Elmesélteti vele élete drámai történetét, eközben kamerájával egy bulvárfotós vehemenciájával mászik a síró fiú arcába. Szeretkeznek és összeköltöznek. Minden komolyabb felvezetés nélkül jön a váltás, a fiú már híres színész és ráun a rendezőre, más kapcsolatok után néz. Ezek után Peter részeges nagybácsi módjára randalírozik a lakásában, kiabál, tör-zúz, szipog és nyögdécsel. A civódást egy bajszos szolgáló kíséri végig, némán, a szemeivel viszont annál látványosabban kommentálva az eseményeket.
Isabelle Adjani és Denis Ménochet / Forrás: Vertigo Media
Sem a téma, sem a főszereplő karaktere nem emlékeztet Fassbinder klasszikusára.
A Petra von Kant keserű könnyei egy divattervező nő története. Petra a megtestesült elegancia, egy érzéketlen viasszobor, aki kegyetlen fölénnyel tör be egy egyszerű lányt, Karint, és teszi a divat világának fiatal csillagává. Fontos a kettejük jelleme közötti különbség, a rideg és az életteli ellentéte, és az a folyamat is, ahogyan a nő átváltoztatja a lányt, és örömét leli a fölényében. A kapcsolatukat végigkísérő szolgáló hideg szobor, szinte mozdulatlan, észrevétlen, szótlanul kíséri végig Petra hétköznapjait. Az alárendeltség fenségessége, a vágyódás szilárd ereje mutatkozik meg karakterében.
Fassbinder a mise-en-scène nagymestere, filmjeiben minden tárgy színe, anyaga, állaga jelentésgazdag, beszédesek a tulajdonosaikkal kapcsolatban, helyük a kompozícióban pontosan megtervezett, Petra von Kant lakása esetében pedig különösen fontos, hogy Karint elvarázsolja a misztikus tér, amelyben egy számára ismeretlen világ tárul fel.
Petra von Kant keserű könnyei
Ozon filmjében az egyedi kristályokat útszéli kocsmák leselejtezett poharai váltják fel, a Petra von Kant falát díszítő aktfestmény-reprók helyett felnagyított magazinképeket találunk, a karcsú testeken gyöngyről gyöngyre kitalált ruhákat, elegáns szőrméket és csavaros parókákat pedig röcögő cowboy-szerelések helyettesítik. A drámai képek, amelyeket Fassbinder operatőre, Michael Ballhaus a kis költségvetés ellenére is bravúrosan, az amerikai produkciókat – elsősorban Douglas Sirk filmjeit – idézve világított be és komponált meg, most, 2022-ben Manuel Dacosse keze alatt már avitt tévéhangulatot árasztanak.
De nem csak a berendezés, maga a lakás is egészen más szerepet kap Fassbinder filmjében, ennek legfontosabb példája Petra von Kant ágya. Nincs hálószoba, mint egy rendes polgári lakásban, mert Petra nem úgy él, mint egy átlagos polgár. Ha kedve tartja, egész nap az ágyában elnyúlva dolgozik, telefonál, vagy hanyagul dohányzik. Ágya a trónja, a lakás dísze és az események középpontja. Peter ágya a hálószobájában van, nincs benne semmi jelentőségteljes, a rendező nappalijában fogadja vendégeit, bútoraiból hiányzik a dekadens arisztokrácia kevélysége.
Fassbinder filmjének szereplői kizárólag nők, Petra barátnője, anyja és lánya kísérik még végig a nő lelki szétesését. Ozon filmje megőrizte ezeket a mellékszereplőket, csakhogy mivel Peter férfi, az őt körülvevő nők teljesen más jelentést kapnak. Az, hogy a Petra von Kant keserű könnyei szereplői mind nők, nem azért fontos, mert női szerepek ne lehetnének alkalmazhatóak, átírhatóak férfiakra és viszont. Fassbinder a nők kizárólagos szerepeltetésével kivonja a női-férfi hierarchiát, erő- és dominanciakülönbséget a történetéből, egy olyan univerzumot teremt, ahol a nőiség, a szépség nem személyes attribútumként, hanem szimbolikus értelemben tud működni, a szereplők pedig egyetemes karakterek jelölőiként állnak.
Khalil Ben Gharbia és Denis Ménochet / Forrás: Vertigo Media
Ezzel szemben Ozon története a hétköznapiság talaján próbál túlélni, ahol viszont idegenül és nevetségesen hatnak a Petrától kölcsönzött súlyos, maníros mondatok, és értelmezhetetlen a halálos (és halálosan komoly) szerelmi kínszenvedés. Ami pedig még inkább zavarbaejtővé teszi a filmet, az a Peter és Fassbinder közötti párhuzamállítás. Külsőre Ozon nyilvánvalóan a rendező felidézésére törekedett, de hogy ezzel mit mond el róla, az homályban marad.
A Petra von Kant keserű könnyei, mint Fassbinder önéletrajzi filmje? Fassbinder és El Hedi ben Salem szerelmének újragondolása? A rendező nevetségessé tétele?
Fassbinder köztudomásúlag nagy részben Münchenben élt, Peter Kölnben. Fassbinder munkamániás, termékeny, karakán és kemény filmrendező volt, Peter nyegle és meleg természet, személyes szenvedése visszatartja az alkotástól. A rendező szerelme, A félelem megeszi a lelket főszereplője, El Hedi ben Salem pedig nem a rivaldafényben sütkérező popsztár, hanem egy meghurcolt, súlyosan sérült, visszaeső bűnöző volt. Ezek után az már szinte fel sem tűnik, hogy Peter nevéből és lakhelyéből adódóan nyilvánvalóan német, mégis franciául beszél, német szavakkal tűzdelve.
Persze nem szokatlan, hogy az életrajzi filmek eltérnek a konkrét adatoktól, csakhogy Ozon ezzel nem állít semmit a rendezőről, ha csak azt nem, hogy nehéz ember volt és jó filmrendező – ez bizonyára senkit sem ér újdonságként, aki valaha hallott már Fassbinderről.
Denis Ménochet / Forrás: Vertigo Media
És bár azoknak, akik nem ismerik a német rendezőt, nem is kell végigmenniük az összehasonlítás kínzó folyamatán, nem is élhetnek a lehetőséggel, hogy legalább ezzel a buta játékkal lekössék magukat a film alatt. A film ugyanis önértékkel bíró drámaként teljesen súlytalan, a két ember közötti szerelem kibontakozása nélkül Peter vágyódásának sem lehet tétje, vígjátékként pedig gyorsan kifullad, a kiabálás és a sírás vad elegyítése talán elsőre vicces, másfél órán keresztül inkább csak fárasztó. Nicolas Wackerbarth Casting című vígjátéka egyébként intő jel lehetett volna Ozon számára, mely filmben egy stáb abba bukik bele, hogy megpróbálják aktualizálni Petra von Kant történetét.
Aki látta a Petra von Kant keserű könnyeit csalódni fog, aki viszont nem, annak egy értelmezhetetlen és elnagyolt, tét nélküli szerelmi tragikomédia jut majd.
Rainer Werner Fassbindert amellett, hogy legendás színészvezetése, az amerikai és az európai film jegyeinek egyéni keverése vagy a mise-en-scène gondolatgazdag megteremtése miatt kétségtelenül a filmművészet egyik legnagyobb mesterének tartják, sok vád is érte. Nevezték deviánsnak, homofóbnak, antikommunistának, szélsőbaloldalinak, rasszistának, nőgyűlölőnek. François Ozon viszont biztonságban érezheti magát, nem fenyegeti a veszély, hogy valaha is megvádolnák a világról alkotott (szélsőséges) gondolatokkal.
