Illúziókeltéssel foglalkozik
Múlt évben, többek között – a Mosolyország Alapítvány fölkérésére – huszonnégy méteres bálnát, a Természettudományi Múzeum számára életnagyságú dinoszauruszokat, egy német nagyjátékfilmbe távirányítású sárkány-bébiket, továbbá számos vízihullát és Görög Zita második fejét gyártották le. Jelenlegi hazai nagyjátékfilmes munkái: Az érsek látogatása, és a remélhetőleg mihamarabb megvalósuló nagy álom, a Taxidermia.

Forduljon Smith-hez!

filmhu: Elmondtad több helyen: tízéves korodban – a Csillagok háborúján fölbuzdulva – űrhajó-maketteket készítettél.
 
Pohárnok Iván: Bütykölős gyerek voltam, és egy gyerek számára játékos dolognak tűnt, hogy bábokat, maszkokat, maketteket gyárt. Másrészt izgatott, hogy olyasmik készülnek ezekhez a filmekhez, amik nem léteznek. A mai napig illúziókeltéssel foglalkozom. Az a munkám, hogy (nem létező elemekből) olyan képet, vagy hangulatot hozzak létre, ami a valóságban ebben a formában - vagy eleve - nincsen. Hitelesnek kell lenni, annyi a könnyítés, hogy amit elkészítek, filmre vagy videóra kerül – vagyis áttranszformálódik a három dimenzióból síkbeli leképezéssel.

filmhu: Testvéreddel (Pohárnok Gergely operatőr – H.K.) mennyire hatottatok egymásra,  főleg a „gondtalan” gyermekkorban?

P.I.: Semennyire. Egymás tevékenységétől függetlenül alakult a pályánk. Én régóta tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, Gergő talán középiskolában kezdett el fotózni, aztán elvégzett egy fotós iskolát, majd a MaNcs-nál dolgozott, később képszerkesztő lett. Véletlenszerűn került a mozgókép környékére, nekem akkor már megrendeléseim voltak, „professzionálisan” űztem a szakmát.

filmhu: Olvastam, hogy gimnazistaként készítettél egy három és fél méteres űrnövényt egy magyar-német nagyjátékfilmbe.

P.I.: Tizenhét éves voltam. Az első munkám úgy jött, hogy megfűztem a tesómat, fotózza le mindazt, amit otthon készítettem. Ezeket leadtuk egy maszek laboránshoz, hogy nagyítson le képeket belőle; nem volt túl sok olyan szakember a városban, aki színes laborálással foglalkozott, így erre a helyre járt Rajk László is, aki meglátta a filmeket. Rajk akkor Kamondi egyik filmjében dolgozott díszlettervezőként. Megkerestek, dolgozzam a Tudatalatti megállóban.

filmhu: Magyarországon a maszkmesterséget nem tanítják sem intézményes, sem egyéb keretek között. Ezért sajátítottad el a hivatást kvázi-autodidakta módon?

A szellemisége az, ami nagyszerűvé teszi
P.I.: Van egy tizenéves gyerek, nézi a filmeket, látja az újságokban a képeket, megőrül ezért az egészért, reggeltől estig tesz-vesz. Csak ez érdekelt mindenek felett, de nem gondoltam én ezt végig. Egyébként mindig is utáltam iskolába járni. Az utolsó két év a gimnáziumban valóságos nyűg volt. Voltak a filmgyárban olyan sminkesek, akik részben foglalkoztak maszkmesterséggel, de nyilvánvalóan nem volt akkora gyakorlatuk, mint egy amerikai szakembernek. Országon kívül kerestem kapcsolatot a szakmával: teljesen véletlenszerűen, a Star-Log nevű sci-fi újságban akadtam rá Dick Smith levelező tanfolyamról szóló apróhirdetésére. Írtam neki, megkérdeztem, mi az útja-módja annak, hogy részt vegyek ezen. Smith vette a fáradtságot, és egy baromi vastag, képekkel-rajzokkal illusztrált tankönyvben egy-két év alatt leírta a szakmai tapasztalatait, a legapróbb részletekig. Ezt meg lehetett venni „egyben”, de havi bontásban, részletekben is. Az volt az ötlete, hogy a könyv olvasgatása közben, a leírtak alapján, a tanfolyam résztvevői találjanak ki maguknak feladatokat, majd az elkészült dolgot fotózzák le. Elküldtem postán a fényképeket, Smith pedig válaszolt: jónak találja, amit csinálok, vagy mi az, amit másképp kellene. Bármilyen gondom-bajom akadt (miért nem kötött meg ez vagy az, miért esett szét…) technikai tanácsadóként segített.

filmhu: Létezik még ez a tanfolyam?

P.I.: De mennyire! Nagyon népszerű, Smithnek huszonöt országból vannak tanítványai; jó pár éve azt mondta, legalább ötszázan. Smith gyakorlatilag a szakma keresztapja. Amikor elindult a televíziózás – így az NBC is – a keleti parton, valamikor a negyvenes években, ő volt az első maszkmester, akit fölvettek. Szép lassan kreált magának komoly szakmát. Máshogy működött, mint Hollywoodban, mert a keleti-nyugati part között örök ellentét volt, nem nagyon kommunikáltak egymással a szakemberek. Hollywoodban védett ez a szakma, jelentős titoktartási kötelezettséggel. Smith – aki sminkesként kezdte pályafutását – pontosan azért, mert soha, sehonnan nem kapott segítséget, elhatározta, nagyon nyitott lesz, és akit tud, támogat. Ezzel új iskolát teremtett. Az ő szárnyai alól került ki majd’ az összes, nevesebb, Hollywoodban működő, több Oscar-díjas maszk-mester – miközben ő sosem élt Hollywoodban, mindig is New York mellett lakott. A szellemisége az, ami nagyszerűvé teszi.

filmhu: Hány éves a Mester?

P.I.: Nyolcvankettő-nyolcvanhárom lehet? Hatvannyolc év körül járhatott, amikor fölvettem vele a kapcsolatot. Igen aktív ember: noha filmekben már nem dolgozik, tanácsadóként és oktatóként tevékenykedik, minden évben megy konferenciára Los Angelesbe, Londonba. Sokáig tanított Japánban.


Magyar táj, magyar ecsettel

filmhu: Meddig voltál Amerikában, és miért döntöttél úgy, hogy viszonylag gyorsan hazajössz?

P.I.: Egy évet töltöttem kinn, először Smith-hez mentem New Yorkba, aztán ő ajánlott be különböző stúdiókba. A visszatérésnek több oka van: egyfelől nem szerettem ott élni, másrészt nem volt sem gyakorlatom, sem szakmai tapasztalatom. Majd’ mindenhol én voltam a legfiatalabb, a tizenkilenc évemmel. Természetesen nem én kaptam a legérdekesebb feladatokat. Úgy éreztem, ahhoz, hogy előre jussak, hogy ebből a körből kikerüljek, komoly képzést kell kapnom – és itt nem a technikára gondolok, ami az évek során elsajátítható, hanem a művészeti, anatómiai ismeretekre, rajzkészségre. Ilyesmiben nagyon hátul voltam, márpedig ez a lelke az egésznek. Mindezt Amerikában fejleszteni kissé költséges lett volna, ott fönn kellett tartanom magam. Itthon eljártam rajz-szakkörre, mintázgattam, majd pedig elsodródtam a Képzőművészetire, az Iparművészetire. Nem tudom, miért, így alakult.

filmhu: Hány évig „sodródtál”, és milyen szakokon?

P.I.: Összesen öt évig tanultam a két helyen; az Iparon alapképzést kaptam, a Képzőn szobrászatra jártam, az hosszas volt. Jó pár év után beláttam, az oktatás célja alapvetően más, mint amire szükségem van. Sőt, a céljaim elérésében egy idő után inkább gátoltak, semmint segítettek volna.
 
filmhu: Egyszer azt mondtad, a hivatásod elnevezésére szolgáló „maszkmester” szó esetedben nem eléggé pontos. Megnéztem az imdb-n a filmográfiádat, és a munkáid mellett a következő kifejezések szerepelnek: „special make-up” „prosthetic make-up”, „creature make-up, effects”.
 

Prosthetic make-up
P.I.: Amiket elmondtál, az mind a maszkmesteri szakmán belüli tagozódás. Ebben az országban rákényszerültem arra, hogy a filmtrükkön belül nagyon sok mindennel foglalkozzam. Hogy ez „jó” vagy „nem jó”, ne boncolgassuk. Egy maszkokra specializálódó, amerikai stúdióban szörnyeket és növényeket állítanak elő, ez a creature make-up. Prosthetic make-up-nak nevezik, amikor a színészt „elöregítik”. És mindennek van egy csomó részterülete: van, aki csak szobrász; van, aki csak sminkeli a maszkokat, tehát ezt a szakmát is „fölbontják” apró részterületekre, de az nem fordul elő, hogy egy olyan stúdió, amely maszkokkal foglalkozik, épület-makettet készít egy filmhez. Mi ezt vállaljuk, ahogyan ételreklámokba mű-ételeket is előállítunk, bizonyos fajta grafikai munkákkal egyetemben. Számítógépes munkát nem végzünk, de azon túl minden jöhet.

filmhu: A Hídemberbe mit készítettetek?

P.I.: Egy homloklövést – ami végül nem került bele a filmbe.

filmhu: Dolgoztál a Trisztán és Izolda és a Siegfried című német produkciókban is; elkezdődött a Wagner-életmű földolgozása?

P.I.: A Siegfried egy német „szupergyerek” kalandjairól szól, komikus formában, ebben különös dolgok történnek, sok volt benne a fantázia-elem, és többek között egy sárkány is szerepelt benne. A Trisztán és Izolda olyasmi lesz, mint a Rettenthetetlen Gibsontól. Eléggé elátkozott produkció, a Robin Hood rendezőjétől. Az elején úgy tűnt, számtalan csatajelenet lesz benne, aztán úgy döntött a produceri gárda, „családi” mozit gyártanak, vér nélkül. Mindenesetre megcsináltunk egy levágott fejet, és máglyára küldtük a királynőt.

filmhu: Jól sejtem, hogy egzisztenciális értelemben bajosan boldogulnál, ha nem vállalna a céged külföldi megrendeléseket?

P.I.: Amerikában találkoztam először ezzel a szakmával, és a cégem is amerikai modell alapján működik, ahogyan maga a filmgyártás is hollywoodi sémákat követ a világon szinte mindenhol, mivel a költségtervező szoftverek és a technika - azaz a know-how - onnan származik. Többféleképpen szervezhetném a dolgokat: foglalkozhatnék csak maszkokkal, egyemberes vállalkozásban, egy évben lenne két-három-négy munkám, hol van, hol nincs alapon. Nyilvánvalóan arra törekszem, hogy minél nagyobb és érdekesebb megbízásokat kapjak meg, és ez azzal jár, hogy minél gyorsabban állítsak elő minőségi munkát – ez egyedül nem megy.

Minél nagyobb és érdekesebb megbízások
Tizenöt éve vagyok ebben a szakmában, és ez idő alatt folyamatosan bővítettem azt a szakemberi gárdát, akikkel együtt dolgozom. Most nyolcan vagyunk. Ahogyan bővül egy cég, egyre nagyobb szükség van arra, hogy biztosan munkához jussunk. Több lábon kell megállni, és nagyon sok munkát kell elvállalnunk, hogy cégszerűen működhessünk. Pár éve pedig erősen arra törekszem, hogy külföldi munkákat is megkapjunk. Ez is döntés kérdése volt: minél több hazai reklámot vállaljak, és a reklámfilmgyártáson belül minél komplexebb dolgokat végezzek, vagy foglalkozzam azzal, ami igazán érdekel, és ne bővítsem tovább a profilomat. Ez utóbbi mellett döntöttem. Megfigyeltem: az által, hogy sok-sok mindennel foglalkozunk, van amikor több a külföldi és kevesebb a magyar munka, van olyan év, amikor fordítva. Van, amikor rengeteg reklámot csinálunk és kevés játékfilmet, de beesik egy-két dekoráció és múzeumi munka. Ebben az évben alig volt magyar reklámfilm, ellentétben a játékfilmekkel. Egyre több a megrendelés, de teljességgel kiegyenlítetlen, hogy az éppen micsoda.

Szájhagyomány útján

filmhu: Az utolsó szamurájt hogyan sikerült megkapnod?

P.I.: Egyik munka hozza a másikat. Szájhagyomány útján terjed a hírem. Az utolsó szamuráj kifejezetten prózai ügy: pár éve egy Szlovákiában forgatott amerikai filmbe hullákat készítettünk. Ez úgy jött, hogy fölhívott egy kellékes, mondta, dolgozott egy szlovák filmessel, aki olyan embert keres, aki műhullákat gyárt. Emlékszik, foglalkozom ilyesmivel. Találkoztam a szlovák emberrel, legyártottuk a hullákat. Egy, ebben a filmben dolgozó szlovák lányt néhány év múlva megkereste egy amerikai ismerőse, és ő emlékezett arra, hogy van egy ember Magyarországon, aki „hullakészítéssel” foglalkozik. Ebben a szakmában persze mindig ott lyukadunk ki a végén, hogy amikor az árajánlat megtételére kerül sor, mi vagyunk a legolcsóbbak. Mivel minőségben soha az életben nem leszünk olyan jók, mint ők, maradnak az alacsony árak.

filmhu: Ebben az országban egyeduralkodó vagy a szakmádban. A versengés hiánya miatt mennyire válhat léhává, lustává az ember?

P.I.: Nyilván kényelmesebb így, mintha versenyezni kéne, persze.

filmhu: Csakhogy kissé veszélyes.

P.I.: Amennyiben?

filmhu: Céloztam rá: lankad a szenvedély, nő az önelégültség.
 

A minőséget még nem kifogásolták
P.I.: A munkám minőségét még nem kifogásolta soha, senki. Márpedig annak, amiről Te beszélsz, egyenes következménye, hogy az ember igénytelenebbé válik; nem?

filmhu: Az is lehet, hogy idővel elunja az egészet.

P.I.: És ez miben jelentkezik? Hogy kevesebbet vállal?

filmhu: Például.

P.I.: És mi ennek a legvége? Mert csak az történhet, hogy romlik a minőség, a határidők csúsznak, és hogy kevesebb készül el a megrendelésekből. Persze…, nyilván lustulok. Lehetne ezt intenzívebben is csinálni, főként, ha volna versenyhelyzet. Most nincs kényszer, de amit elvállalok, nemzetközi összehasonlításban is jól elvégzem.
 
Hát igen…, érzem én is, hogy néha kevésbé vagyok lelkes, de ez egy külső szemlélő számára az esetek többségében nem látható. Akkor lesz izgalmas a dolog, ha megjelenik valaki, és ezt az egészet magasabb nívón űzi. Esély mindig van erre.

filmhu: Kineveled a saját szakembereidet?

P.I.:  Mivel ez a szakma ebben az országban nem létezik, aki nálam dolgozik, ott tanulja meg azt a technológiát, amit használunk. Nem nagyon keresek embereket, valahogyan fölbukkannak: ajánlják őket, ismerősökön keresztül toborzom őket. Aki elég kitartó, érdeklődő, magától jelentkezik, és ha elég ügyes, sok munka van, akkor nálam marad.

filmhu: Hogyan zajlik önmagad „továbbképzése”?

P.I.: A legjobb módja az, amikor elismert, külföldi szakemberekkel dolgozom együtt. Ez után jönnek a külföldi konferenciák, egy évben egyszer Los Angelesben és Londonban. A kettő végeredményben ugyanaz, ugyanazok az emberek csinálják, de itt lehet megnézni, milyen új technikák vannak. Los Angelesben meglátogatom a stúdiókat is. Ezekkel az információkkal el lehet éldegélni.


PorNO!!!

filmhu: Mit érzékelsz, hogyan alakul-fejlődik ez a szakma – és most nem elsősorban a technikára gondolok, hanem a „trendekre” és a művészi szempontokra.

Erős vizuális élményekre épül
P.I.: Van, amikor újfajta technika hoz egy új trendet, és előfordul mindez fordítva, de ez a hollywoodi típusú filmgyártásban ritkán figyelhető meg, mert ők bizonyos sémák alapján dolgoznak. Így sokkal inkább a franciáknál látok érdekesebb dolgokat, ők teljesen újszerűen alkalmaznak bizonyos technikákat. Amerikában egy adott működési mechanizmus bizonyos korlátok közé szorítja a filmes szakembereket, amiből a produceri nyomás miatt akkor sem tudnának kilépni, ha akarnának. Nem állítom, hogy ők kevésbé kreatívak, de a franciáknál látom, hogy veszik a fáradtságot, a technológiát újragondolják, és csavarnak egyet rajta. Jobban hajlanak az extremitásra. A trendeket jóval inkább a filmekben lehet észrevenni, mint a technikában: ismét hódít a képregény-korszak, virágkorát éli a fantasy, így sok szempontból újat hozott a Gyűrűk ura és a Harry Potter. A science-fiction kevésbé van jelen, nyilván annak is eljön megint az ideje. A legtöbb, ötvenmillió dollárnál nagyobb költségvetésű film esetében a hihetetlen részletgazdagság, nagyon profi, igényes kidolgozottság a jellemző, karakteres stílusuk azonban nincs nagyon.

filmhu: Milyen a filmes ízlésed?

P.I.: Nem kedvelem az extrém művészfilmeket, sem a horrort, ellentétben a kicsit kommersz munkákkal - kivéve a kommersz amerikait. Elsősorban azok a filmek tetszenek, amikben nincsenek maszkok, például szeretem a Macska-jajt is. A Taxidermia (ha összejön) tökéletesen fedné az ízlésemet. Örök vágyam, hogy ilyen filmben dolgozzam: olyan, közönségnek is szóló produkció, aminek van mögöttes tartalma, erős vizuális élményekre épül, és föl lehet benne használni a munkámat. Nagyon megörültem ennek a forgatókönyvnek, túl a rendező Pálfi György tehetségén. Az ilyen filmek izgalmasabbak számomra, mint futószalagon legyártani százhúsz hullát.
 
filmhu: Majdnem bizonyosra veszem, hogy az ingerküszöböd jóval magasabb az átlagemberénél, vagyis nyilván másképpen érzékelsz egy közlekedési balesetet, vagy egy „véres” tudósítást a televízióban, mint én.
 
P.I.: Ez így van.

filmhu: Könnyedén elfogyasztod – mondjuk – a vacsorádat, miközben nézel egy, a többség számára gyomorforgató riportot, vagy jelenetet?

Izgalmasabb, mint futószalagon legyártani
százhúsz hullát
P.I.: Igen. De megfordítanám a dolgot: nem azért van ez így, mert érzéketlen vagyok, hanem mert ezt a szakmát nyilván nem űzhetné olyan ember, aki elájul egy véres holttest látványától. Nem bírná a gyomra. Én nem hányom el magam, hanem megnézem. Hogy ez mennyire alakítja a személyiségemet, nem tudom.
 
filmhu: Van-e olyan munka, amit visszautasítasz?

P.I.: Pornófilmet nem vállalok, pedig több ilyen felkérésem volt. Úgy döntöttem – meglehetősen régen, erkölcsi megfontolásból - engem ne lehessen kapcsolatba hozni ilyen filmekkel.