A cím az 1. világháború negyedik évét jelöli, de pontosabb lett volna, ha egy hónap és egy nap is tartozik hozzá, hiszen a cselekmény kevesebb, mint 24 óra történéseit öleli fel. Két brit katona küldetésre indul, másnap reggelig el kell juttatniuk a támadás lefújásáról szóló üzenetet egy előretolt hadosztálynak. Ha kudarcot vallanak, a biztos pusztulásba fut bele több mint ezer katona. Ennél nem is lehetne egyszerűbb a történet, amely mégis hatalmas téttel bír. A földközelben tartott, végig két közönséges katonára fókuszáló nézőpont miatt együtt kúszunk velük a sárban, átélhetővé válik az a folyamatos életveszély, amelyet az ellenséges területre való benyomulás jelent.
Az 1917 az első modern háború jól ismert helyszínein játszódik: lövészárkokon, sötét, földalatti bunkereken, szögesdróttal, bombatölcsérekkel, holttestekkel és lótetemekkel mintázott senki földjén keresztül visz Schofield és Blake (Dean-Charles Chapman és George MacKay) útja. Ez a pokoli táj már régóta a kollektív emlékezet része, de a látvány így is hatásosan ébreszt félelmet, nyugtalanságot és persze izgatott várakozást, hogy mindezt túlélheti-e a két katona. Már rögtön a legelső lépés dermesztő hatású, amikor kidugják a fejüket, majd kilépnek a két frontvonal közti sártengerbe, hiszen valósággal felkínálják magukat a mesterlövészeknek.
Az ismerős helyszínek mellett több háborús klasszikus is eszünkbe juthat: a Ryan közlegény megmentésé-hez hasonlóan itt is egy öngyilkos küldetés szemtanúivá válunk, az Apokalipszis most expresszív színhasználata az 1917-ben is többször felbukkan, A dicsőség ösvényei szép hagyományát folytatva, itt is egy dal okoz átmeneti megkönnyebbülést a katonák számára, illetve a Saul fiá-val is rokonítható a két főszereplőre tapadó kamera miatt. Van azonban egy meglehetősen egyedi újítása is a filmnek, látható vágás nélkül, a valós időt követve bontakozik ki a történet.
Ugyanabban a ritmusban élhetjük át a veszélyes helyzeteket, ahogy az a két katonával is megtörténik. A valóságnak ez persze csak az illúziója, hiszen a háttérben azért nagyon is működik a filmes dramaturgia, mindig van idő megpihenni egyet, fújni egy nagyot, mielőtt ismét repülni kezdenének a puskagolyók Schofield és Blake feje mellett.
A legtöbb esetben a vágás ad dinamizmust egy filmnek, itt a környezet gyakori váltásával érik el ugyanezt, például szinte átmenet nélkül lépünk át a szétbombázott tájból egy zöldellő rétre. A Saul fiá-val ellentétben itt nem homályos a háttér, sokkal rendezettebb a háború káosza, mindig van lehetőségünk tanulmányozni a szereplők közvetlen, legtöbbször igencsak látványos környezetét. Az 1917 nem hallgatja el a háború borzalmait, ugyanakkor többször is valósággal gyönyörködtetnek esztétikus, aprólékosan megkomponált képsorai. Az éjszakai jelenetben például lélegzetelállító táncot jár a reflektorfény a szétlőtt város romjain. Roger Deakins operatőr nagyszerű munkát végzett, egy háborús film esetében viszont problematikus, ha a képek a szépségükkel hívják fel magukra a figyelmet.
Ravasz játékot űz az 1917: a formai invenciót egy klasszikus hőstörténet szolgálatába állították, amelyet akár ötven évvel ezelőtt is elmesélhettek volna Hollywoodban. A technikai bravúrral egy nagyon is régivágású filmet csomagoltak újra, amely hitet tesz a bajtársiasság eszménye mellett, amely arról mesél, hogy a szüntelen, értelmetlen gyilkolászás közepette is hőssé lehet válni, van értelme kockáztatni az életünket. A film feltűnően kerüli a politikai állásfoglalást, szigorúan a kiskatonára koncentrál, emiatt minimális változtatásokkal akár egy német vagy egy magyar baka is lehetne a főszereplője. Háborús filmként hiányzik belőle a lélektani mélység, amit manapság már elvárunk a zsánertől, kalandfilmnek viszont elsőrangú. Változatos, izgalmas, az első perctől az utolsóig a székbe szegez.
Csak miután az utolsó képkocka is lepergett a filmből, és a feliratból kiderült, hogy Sam Mendes rendező az 1. világháborúban szolgált nagyapjának dedikálta az 1917-et, derült ki számomra, mire ment ki itt a játék. Ez a film a legkorszerűbb filmes technikákkal megvalósított tiszteletadás.
Megjegyzés a szinkronról: 2020-ban alapvető elvárásnak gondolom, hogy amennyiben egy külföldi filmet szinkronosan küld moziba a forgalmazó, akkor legyen mellette feliratos verzió is. Ez sajnos az 1917 esetében nem teljesült. A szinkron igényes, de sajnos néhány jelenetben zavaró: egyszerűen kizökkent a filmből, ha egy szikh katona tört magyarsággal beszél, vagy ha egy francia nő egy másik ember hangján szólal meg, amikor az anyanyelvéről átvált magyarra.
