Ritkán vállalkozik egy rendező ilyen merész váltásra, mint Herendi Gábor a Toxikomával. Korábbi munkáit (a kevésbé sikeres Lora kivételével) könnyed hangvétel, széles körben befogadható témák és poénok jellemezték, amelyek hozzáértő adagolása az elmúlt húsz év legnagyobb hazai mozisikereihez (Valami Amerika 1-3., Magyar vándor, Kincsem) vezettek. Ettől a bevált stílustól igencsak messze áll az a kemény hangnem, fojtogató atmoszféra és meglepő indulat, amivel Szabó Győző függőséggel és leszokással való küzdelmét ábrázolja.

Persze nyilvánvalóan nézőcsalogató ötlet, hogy a cselekmény két országosan ismert celeb (Szabó filmbéli verziója mellett Dr. Csernus Imre pszichiáter) dramatizált párharcára van felfűzve, így mégiscsak rásüthető, hogy közönségfilm, még ha feszegeti is annak határait a sok szexszel, testnedvvel és realisztikusan bemutatott szerhasználattal. A Toxikoma úgy is izgalmas marad, hogyaz ember tudja, a valóságban happy end lett a vége, máskülönben a főhősből aligha lehetett volna sikeres sztár, aki bestsellert írt a mélyrepüléséről.

A film Szabó Győző tíz évet felölelő, önéletrajzi regény formájában kiadott drogvallomásainak egyetlen szakaszára, a rehab időszakára koncentrál. Győző és az őt kezelő, akkoriban még szintén az országos hírnév előtt álló Dr. Csernus Imre kakaskodását követhetjük, és ehhez csak minimális előtörténetet kapunk. Ennek a döntésnek nagy hátránya, hogy nem derül ki, Győző valójában miért csúszott bele a heroin csapdájába.

Ahogy Mark Renton a Trainspotting elején Skócia legundorítóbb WC-jébe ugrik fejest, úgy Győző (Molnár Áron) is egy gyomorforgató klotyón készül lehúzni az életét, a filmet elindító, vad koncert után rohan be rögtön szúrni. A fiatal színész mindennapjai egy élőholtakkal teli drogtanya látogatása és a belövések közötti homállyá degradálódnak, besül a színházban és még a kislányát is ott felejti az óvodában. A tű újra és újra a dagadó vénába hatol, egy tisztességes kórházsorozat valószínűleg egy egész évadra ki tudná gazdálkodni ebből az egy filmből a közeliket.

A Toxikoma ugyan karakter-központú, de nem egy kis költségvetésű kamaradráma. A produkció magas színvonalát a tökéletesre csiszolt látvány (Szatmári Péter operatőr és Pater Sparrow látványtervező kifogástalan munkája) is jelzi. A helyszínek tökéletesen idézik az ezredfordulót, a pesti éjszaka karcos világát, vagy a magyar egészségügy már akkor is siralmas helyzetét.

A mosdóban szétcsúszó csempék, a motorozás közben összecsavarodó híd, vagy a lerohadt drogtanyán eleredő nyári zápor megkapó módon érzékeltetik a heroinmámor illékony pillanatait, hazai filmekben ritkán láthatóak ilyen jó minőségű CGI-effektek. De ahogy a kábszereknél általában, itt is sokkal hosszabb és csúnyább az alászállás. A film nem fukarkodik az elvonási tünetek naturalisztikus, érzékszervekre ható ábrázolásával. Mint amikor Molnár Áron hosszú percekig agonizál a földön, miközben a Csernustól kapott (és felelőtlenül lenyakalt) gyógyszer minden testnyílásán keresztül mossa ki belőle a heroint.

Győző képtelen bevallani magának, hogy a lehető legkomolyabb függőségben szenved, de kénytelen-kelletlen befekszik az addiktológiára, Dr. Csernus kezelésére. A cselekmény nagy része itt, a lepattant klinikán játszódik, ahol Győző és a “dinamikus konfrontatív” terápia jegyében vasmarokkal uralkodó szakember csoportos gyűléseken egymásnak feszül. A Száll a kakukk a fészkére juthat eszünkbe, de a szerepek leosztása bonyolultabb, mint a barátságos McMurphy és szörnyű Ratched nővér esetében, így nézőként sem egyszerű oldalt választani. Az alkotók (köztük a valódi Szabó Győző) ugyanis nem félnek a főhőst negatív fényben bemutatni. Győző lázadása puszta egoizmusból fakad, a terápiát szánt szándékkal hátráltatja, ráadásul manipulatív is – ha baja van, azt a többiek is megszenvedik.

Mint a Kincsem és a Valami Amerika-filmek idején, Herendi ezúttal is kiváló érzékkel választotta ki a főszereplőket: Molnár Áron alkatában ugyan nem hasonlít Szabó Győzőre, legalábbis arra a “mackós sármmal” rendelkező Győzőre nem, akit nézőként megszokhattunk, de ez nem is probléma. Fizikailag és játékában is domináns, folyamatosan azt várod, hogy a kielégítetlen addikció melyik pillanatban tör már ki belőle tomboló düh formájában. Az elvonási tünetektől reszketve is meggyőző, a tűvel pedig olyan biztos kézzel bánik, hogy bármelyik oltóponton szívesen látnák szakértelmét.

Dr. Csernus jellegzetes külsejét és faragatlan stílusát rengetegszer parodizálták már, a Katona József Színházból ismert Bányai Kelemen Barna szerencsére nem esik ebbe a hibába. Úgy talál rajta fogást, hogy néha-néha megsejteti érzékenyebb énjét. Az ordítozó, láncdohányos pszichiáter mögött elkezdünk látni egy tökéletlen, de alapvetően jó szándékú figurát, aki saját vágyait olyan mélyre temeti, hogy túlságosan is érzéketlenné válik.

Kettejük közé ékelődik Éva, aki valaha maga is szerhasználó volt. Török-Illyés Orsolya képes megszerettetni ezt karaktert, még ha nyilvánvaló is, hogy elsősorban dramaturgiai szempontot szolgál, hogy egy sajátos szerelmi háromszöggel adjon nagyobb tétet a szereplők közötti konfliktusnak. A terápiás csoportban hiába vannak olyan tehetségek, mint Sodró Eliza és Rainer-Micsinyei Nóra, emlékezetes karakterek hiányában csak egy belső közönséget adnak Győző és Csernus küzdelméhez.

Bár a valóságban Szabó leszokásának ahhoz is köze volt, hogy csak így mehetett el szerepelni a Valami Amerikába, Herendi önmagát kiírja a történetből (egyetlen easter egget leszámítva), a filmbéli Győző magánéleti motiváció vannak felerősítve. Ahogy a rendező, úgy a forgatókönyvírók, Bárány Márton és Gergely Dorka sokat elkövetnek azért, hogy a Toxikoma film önállóan is megálljon a lábán, ehhez talán egyedül a lezárással nem sikerült tartaniuk magukat, ami mégis csak feltételezi, hogy a néző tisztában van a főhős valódi életútjával. A legtöbbek esetében ez így is lesz, de a messziről jött embert játszom, egy ilyen erős érzelmi hullámvasút után egy valódi epilógus nem ártott volna levezetésnek.

De a Toxikoma így is erős film. Az alkotók és a szereplők is minden szempontból komolyan vették, ami egy néhol elrettentő, ugyanakkor élvezetes drámát eredményezett. Nem terjeng a nyomában bulvárszag, nincs szentimentális mismásolás, két főszereplője nem hősként, hanem kiállhatatlan, gyarló figuraként jelenik meg benne, konfliktusok ezért kellőképpen összetett, amivel nézőként jól járunk. Herendi nagyon jól tette, hogy bevállalta ezt.

Fotók: Gordon Eszter / Vertigo Média