„Azt szeretnénk rekonstruálni, hogy egyrészt ezek a filmek milyen politikai keretben, milyen motivációkkal születtek, kik álltak a háttérben; másrészt milyen problémákat vetett föl az adott korban az elkészítésük és bemutatásuk” – szögezte le rögtön az elején a vetítés és beszélgetés célját Mink András. A Petőfi délibábok rendezvénysorozat második része a Blinken OSA Archívumban zajlott le március 29-én.
Mindez némileg nehezebb feladat volt az 1922-es Petőfi esetén, melynek a magyar némafilmek 90%-hoz hasonlóan nem maradt fenn kópiája (részben a korai nitrocellulóz filmek gyúlékonysága miatt), így tartalmáról csak találgatni lehet, másodlagos források alapján.
Az első Petőfi-emlékév, 1922, a Horthy-korszak elejére esett, amikor a hatalom számára kínosak voltak a republikánus Petőfi expliciten vagy szimbolikusan arisztokráciaellenes versei, mint az Akasszátok föl a királyokat vagy a Föltámadott a tenger. Ennek ellenére a konzervatív rezsim nyilván fontosnak tartotta a nemzeti hősökről való megemlékezést, és igyekezett kompromisszumot találni a költő életművével. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter például azzal mentegette Petőfit, hogy bár kétségtelenül forradalmár volt, a kortársakkal (mint például a Tanácsköztársaság bukása után Moszkvába emigrált Kun Béla) szemben legalább nemzeti érzelmű. A bemutatón végül ott ült Horthy Miklós, József Ágost főherceg és az egyház vezetői is, ami jól mutatja a vállalkozás intézményes támogatottságát.
A film az 1876-ban alakult Petőfi Társaság kezdeményezésére jött létre: ők írták a forgatókönyvet, és az ő megrendelésükre készítette el a Schwarzenberg és társa mozgófényképgyár, majd külön az erre a célra létrehozott Petőfi Filmvállalat forgalmazta.
„Egy olyan dokumentumot is találtam, amely egy évvel később, 1923 decemberében a New York-i magyarság számára reklámozta a filmet” – mesélte Sulyok Bernadett. A befektetőknek is figyelmébe ajánlották, hogy az amerikában élő magyarok majd özönleni fognak a moziba, dőlni fog a pénz. A rendező a később a János vitézt is megfilmesítő Deésy Alfréd lett, Petőfi szerepére pedig az akkor még feltörekvő színészt, Uray Tivadart választották.
A cselekmény négy nőalak körül összpontosult: Petőfi anyja, be nem teljesült szerelme, Csapó Etelka, beteljesült szerelme, Szendrey Júlia és Hungária allegorikus alakja, akinek az oltárán végül feláldozta életét, egyaránt fontos szerepet játszottak a költő életében. Egyszerre volt játék-, és egyfajta ismeretterjesztő film. A forgatás Petőfi életének valós helyszínein zajlott, a felvételek közé korabeli festményeket, befényképezett kéziratlapokat illesztettek. A ’20-as években népszerű versfilmek mintáját követve néhány jelenetben Petőfi szalonképesnek ítélt műveit jelenítették meg, mint a Szeptember végén vagy az Egy gondolat bánt engemet.
Minden erőfeszítés ellenére a Petőfi eltűnése előtt sem futott be nagy karriert. A kortárs kritika kíméletlenül lehúzta, ráadásul a Horthy-féle cenzúrabizottságnak sem nyerte el tetszését – bár a szakértő Sulyok Bernadett nem tudta megmondani, pontosan miért.
Petőfi győzelemre viszi a kommunista forradalmat
„A következő filmet viszont biztosan sokan látták az itt ülők közül” – harangozta be Mink a Föltámadott a tengert, amit szerencsétlen elődjével szemben évtizedekkel a bemutatóját követően is vetítettek a tévében. A korszakváltást jól mutatja, hogy míg a húszas években a csendőrség vonult ki a csatajelenetekhez statisztálni, addig az ötvenes években ezt a szerepet a Magyar Néphadsereg katonáira osztották. A forgatásra még a tűzoltóságot is kivezényelték, hogy a verőfényes szeptemberi napon, amikor a pesti forradalom jeleneteit vették, az ég felé célzott locsolócsövekkel esőt imitáljanak.
A magyar filmgyártást 1948-ban államosították, ’49 elején kezdődtek a filmmel kapcsolatos munkálatok, és ’53 tavaszán mutatták be, körülbelül Sztálin halálával egy időben. Ezt a köztes időszakot az úgynevezett termelési filmek határozták meg, melyek a magyar történelmi múltból és nemzeti irodalomból igyekeztek a kommunista ideológiához illő epizódokat találni, mint például a Dózsa György-féle parasztfelkelés. De ekkor készült a második életrajzi film Semmelweiss Ignácról (rendezte Bán Frigyes, 1952), aki a haladó tudomány megtestesítője lett a konok vallásossággal szemben, vagy az a Ludas Matyi-feldolgozás (Nádasdy Kálmán, 1949), ahol a címszereplő mesehős népfelkelővé válik, a nyilvánosság előtt verve meg a kulák Döbrögit. Ezen filmek rokona tehát a Föltámadott a tenger; Gelencsér szavaival „a szocialista-realista korszak paradigmatikus alkotása”.
A három rendező, az eredetileg színpadi és opera előadásokkal foglalkozó Nádasdy Kálmán, valamint két pályakezdő segítője, Ranódy László és Szemes Mihály komoly apparátust vonultattak fel: a Föltámadott a tenger kétrészes, színes film, hosszú tömegjelenetekkel és a kor legjobbnak tartott színészeivel. Emellett a forgatás ideje alatt kétszer is Magyarországra látogatott a szocialista-realista filmek szakértője, Vszevolod Pudovkin klasszikus szovjet rendező, aki egyfajta politikai/művészeti referensként segítette a munkát.
A termelési filmek tekintélyének emelése érdekében általában megpróbáltak jelentős írókat is bevonni a gyártási folyamatba, de kevesen voltak hajlandóak nevüket adni ilyen művekhez. A Föltámadott a tenger esetében azonban sikerült megnyerni Illyés Gyulát, aki bár népi íróként nem volt problémamentes a hatalom szempontjából, hírneve miatt szükségesnek ítélték a kooperációt. A film az ő 1950-ben megjelent Két férfi című regényét adaptálja, melyet eredetileg is „filmregénynek” szánt; úgy hivatkozott rá, mint „mondatok mozija” és „regény a képkockák nyelvén”. Ennek megfelelően a Két férfi eleve sok filmes megoldást használ, például montázsokat épít be narratívájába.
Illyésnek is meg kellett oldania azt a problémát, hogy a magyar szabadságharc leverésében az oroszok is közreműködtek. Ezért beleírt a történetbe egy fiktív, Guszev nevű orosz kapitányt, aki átáll a magyarok oldalára, ezért a cári hadbíróság elítéli és kivégzi. Guszev, bár egy kommunista újságíró agyszüleménye volt, többek közt a regény nyomán életre kelt, Anastas Mikoyan budapesti látogatásakor beszédében méltatta hőseisségét, majd utcát neveztek el róla (a mai Sas utca).
Mindazonáltal a könyv végén Petőfi elesik Segesváron. A filmben viszont nem. A Föltámadott a tengerben mi nyerünk: Bem és Petőfi győzelemre vezetik nemzetközi seregüket, az utolsó jelenet a dicsőséges csata utáni pátosz képeivel végződik.
A korabeli ideológia szempontjából ugyanis a vereség ténye elfogadhatatlan volt. Nádasy László, a film dramaturgja írta erről: „A filmnek a győztes csatában kell végződnie, mert igaz ugyan, hogy a magyar szabadságharc elbukott, de eszméink végülis maradéktalanul győzelmet arattak. Az esztétikai modell kimondatlanul Eisenstein Patyomkin páncélos című filmje volt, ez ugyanis a győztes októberi forradalom szemszögéből mutatja be 1905-ben levert orosz forradalom egyik epizódját, az évtizedes késéssel diadalmaskodó eszmét érzékeltető végkifejlettel, vagyis a naturális tényeken túlmutató realizmussal.”
Mink szerint ez a befejezés tökéletesen illeszkedik „a négy évszázad küzdelme a magyar szabadságért” történelemértelmezésbe, amely a Dózsa Görgy-féle parasztfelkeléstől vezette végig a magyar nép osztályharcát az áruló nemesség és polgárság ellen. „Azért fontos, hogy a film nem azzal végződik, hogy Petőfi meghal és a szabadságharc elbukik, hanem ezzel a jelenettel, mert így tulajdonképpen történelmi folytonosságot teremtenek 1848-tól 1950-ig. Ez azt a célt is szolgálta, hogy a kommunista párt történeti mitológiáját beleillesszék a nemzeti történelmünk legközepébe, mintha a magyar kommunisták a magyar történelem beteljesítése lennének. Mintha a küzdelem most érne utolsó szakaszába. Ezzel pedig le is nullázza, amit a történelemről gondolnunk kell.”
Ennek megfelelően bele kellett nyúlni az anyagba, azaz Petőfi, illetve a másik főhős, Bem József tábornok életrajzába. A költő itt egyúttal a szabadságharc vezéralakja, igazi államférfi, és ott van a schwechati csatatéren is.
Bár a film híven igazodik a tényeken túlmutató realizmus szovjet irányelveihez, közben sok szempontból hollywoodi logikát követ. Például a siker áldozatot, hősi halottat követel: ez azonban nem Petőfi, hanem a nép egyszerű fia, Gyurka lesz. Szükség volt antagonistákra is, ezért a film átveszi a (Kossuth által alkotott) „nemzetáruló Görgey” mítoszát (az először felkért Szőcs István pontosan Görgey démonizálása okán nem vállalta a rendezést), Mészáros Lázár hadügyminiszterből pedig inkompetens bürokratát csinál.
De nincs is rájuk szükség, mivel Petőfi és Bem egyenesen a néphez fordulva viszik győzelemre a forradalmat. Ahogy Mink kiemelte, különösen látványos a kontraszt az arisztokrata Bem történelmi alakja és az internacionalista népfelkelő között, akinek a filmben tűnik. A valóságban a lengyel tábornok egy szót sem beszélt magyarul (Petőfivel franciául kommunikáltak), és a szabadságharc leverése utáni években a török szultán szolgálatában különböző felkelések leverésével foglalatoskodott. A film ehhez képest olyan frázisokat ad a szájába, mint „a szabadság olyan, mint a levegő: vagy mindenkinek jut belőle, vagy senkinek”. A nemzet szabadsága itt a világ szabadsága, Petőfi lázító beszédet tart a román parasztoknak is. Mink szerint a hatalom bizonyos értelemben „lábon lőtte” magát a filmmel, hiszen az itt ábrázolt kompromisszummentes forradalmi hevület aztán megmutatkozott ‘56-ban, Pest utcáin is.
„Ez a film sok szempontból egy esettanulmány” – zárta le a témát Gelencsér. „Bemutatja, hogy lehet olyan történelmi eseményt kiemelni, amely magában rejti az ideologikus értelmezés lehetőségét; hogy miképpen torzíthatóak, alakíthatóak, hamisíthatóak a dolgok annak érdekében, hogy történet végül beilleszthető legyen a mozgalmi mitológiába.”
A kultuszépítés retorikájának üressége
Utolsónak egy olyan mű került terítékre, mely pontosan ezt a kisajátítási folyamatot tematizálja. Lányi András első filmje, a Segesvár története a szatíra eszközeivel dolgozza fel Petőfi emlékezetpolitikai kihasználását.
A történet ideje az 1867-es kiegyezés, helye Segesvár, ahol eltűnt Petőfi. Adott egy acsarkodó testvérpár, két gróf (Mensáros László és a Solti Bertalan), akik mindketten azt állítják, az ő birtokukon nyugszik a költő. Egyikük mintha régi ’48-as lenne, a másik kiegyezéspártinak tűnik. Ő mellesleg azt állítja, ott volt a segesvári csatamezőn, és ezért tudja, hol halt meg Petőfi, de valahogy homályban marad, melyik oldalon is harcolt.
Az egyik emlékművet állít ott, ahol Petőfi sírját véli, mire a másik egy vármegyei paranccsal megtámogatva leromboltatja a sírhelyet, és saját birtokrészén felállít egy emlékoszlopot, amit egy Ferenc József-kinézetű figura jön felavatni, az avatáson pedig rögtön megalapítanak egy vasúti társaságot is. A kiegyezéspárti testvér Petőfiből kiegyezéspárti politikust stilizál.
„Ez egy szatirikus parabola, példázat” – hangsúlyozta Gelencsér. „A hetvenes évek politikai áthallásossága szempontjából is bátor film.” A Segesvár úgy szól oroszok helyett osztrákokról, ahogy mondjuk A walesi bárdok osztrákok helyett angolokról. A történelmi események között konkrét párhuzam vonható: az 1848-as forradalmat követő ‘67-es kiegyezés megfeleltethető az 1956-os forradalmat követő kádári alku, a konszolidáció elfogadásának. Mink kiemelte, mennyire fonák helyzetet jelentett, hogy egy magát forradalminak nevező rendszer próbálta leszereleni a forradalmi indulatokat. Lányi filmje pontosan azt az ideológiai kisajátítást figurázza ki, ami a szocialista rendszert jellemezte.
Petőfi-est a Fővárosi Növény- és Állatkertben, 1949. július 31-én / fotó: Szécsényi József/MTVA Archívum
Mink és Gelencsér egyetértettek abban, hogy a Segesvár érezhetően a ’68-as szellemiségben készült. A film megsért, visszautasít mindenfajta konvencionális retorikát: az időnként felhangzó narráció például az ‘50-es évek híradójának stílusát imitálja. Ugyanakkor átveszi a Kádár-korszak jellemző módszerét, és „a sorok között üzen”.
Gelencsér hosszan beszélt a film képi világának kísérleti jellegéről. A beszélgetésen vetített jelenetekben is jól láthatók voltak a kimerevítések, kockázások, a híres-hírhedt Kardos Sándor operatőr játéka a fókusszal és a perspektívaváltással. „Szerintem érték, mikor egy film politikai jelentésének a szabadságát a formanyelv szabadságával tudja kombinálni” – tette hozzá, utalva arra, hogy a Segesvár avantgárd eszköztárral dolgozza fel történelmi témáját, azaz egy tartalmilag radikális jelentést valósít meg formailag is radikális módon. A professzor szerint a Segesvár Bódy Gábor 1975-ös Amerikai anzixének előképe.
Ha tehát a Föltámadott a tenger ideologikus hazugság, a Segesvár annak leleplezése. Eközben Gelencsér szerint „még a film médiumát sem kíméli: arról szól, hogy a film miként tudja meghamisítani a valóságot”. Egy lecke arról, hogy a történelmet saját képükre formáló rendszerek kezében veszélyes fegyverré válhat.
Bár a beszélgetés résztvevői nem tették szóvá, hogy ismét egy új Petőfi-értelmezés fellegei gyülekeznek a láthatáron, maga a rendezvény áthallásos volt: végig az volt az érzésem, hogy a Rákay Philip produceri közreműködésével (minden eddigi magyar filmnél nagyobb büdzséből) készülő Most vagy soha! című Petőfi-kalandfilmre készít fel. Az ehhez hasonló diskurzusok segítenek felismerni történelmi alakjaink torzításait, egy új pártmitológiába való esetleges beillesztésüket.
címlapkép: Katonakórus énekel a Parlament előtt a március 15-i ünnepi gyűlésen / fotó: Adorján Rezső/MTVA Archívum