Szécsényi Ferencné - A Talpalatnyi földtől A három testőrig

Vágónak lenni ambivalens dolog: a vágó adja meg egy film végső formáját, de alázatos módon alkalmazkodnia kell a rendezőhöz. Lehet-e egyáltalán a vágónak egyéni stílusa?

Szécsényiné: Mindettől függetlenül kell, hogy legyen, de csak a rendezői elképzelésen belül. Annyi az önállósága, hogy hozzáteheti a saját elképzelését. Esetleg ellentmondhat, esetleg más úton juthat el ugyanoda, de külön úton nem járhat. A vágó a rendező első kontrollja. Az is fontos, hogy mindig kettőjük között maradjon, ami a vágószobában történik. Nem jó az a vágó, aki azt mondja, hogy ő mentette meg a munkát. A vágó egyénisége a munkamódszerben is benne van. Van olyan vágó, aki a rendező elképzelése alapján előre összerakja az anyagot, ha van forgatókönyv, ha nincs. Van, aki minden lépést együtt csinál a rendezővel. Csak azt nem lehet, hogy szolgaian csak a gombot helyettesítse. Ilyen is van, de azok nagyon boldogtalanok. Én szeretem önállóan a könyv alapján előre összeállítani az anyagot, és utána együtt javítani. Dolgoztam olyan rendezővel, aki azt kérte, hogy várjam meg, míg befejezi a forgatást, és együtt csináljunk mindent. Minden úgy történt, ahogy akarta, ugyanúgy elmondtam, ha valamiről más véleményem volt, de egy ponton azt mondtam, így akarod, így marad. Egészen a keverésig így maradt egy jelenet, utána azt mondta, próbáljuk ki az én változatomat, átvágtam, az került be a filmbe. De ez nem olyan helyzet, hogy diadalt kell ülni, ez nem erőszak kérdése. Volt olyan rendező is, aki hiú volt, mindig, minden úgy volt helyes, ahogy ő mondta, de a kora miatt feledékeny volt. Másnap bejött, megmutattam neki azt a változatot, amit én akartam, és azt mondtam, így mondta tegnap, „milyen igaza volt, ez így sokkal jobb”. Vannak ilyen módszerek is, de a lényeg az, hogy a vágó ne veszítse el a kedvét munka közben. A vágásban mindig azt szerettem, hogy annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindig ugyanazt csinálja az ember, mindig mást csinál, mert minden film és rendező más.

Mit tapasztalt a filmes és a számítógépes vágás különbségeiről?

Szécsényiné: Bódy a hetvenes években Amerikából visszatérve azzal jött be a vágószobába, hogy öt év múlva rám nincs szükség. Akkor látta kint az új gépeket, ahol a vágóra, mint gombra már nincs szükség. Ha munkatársként fogjuk fel a vágót, akkor persze továbbra is szükség van rá. Amikor a vágást kezdtem, acetonnal ragasztottuk a filmet. A rendezőket is tanítottam vágni a főiskolán, és az volt a fő gondjuk, hogy képtelenek voltak acetonos filmet ragasztani. Aztán jött a tixó, és azt hitték, hogy tudnak vágni. Én is elmentem egy tanfolyamra, hogy megismerjem az AVID-et, de már nem dolgoztam rajta komolyan. Igazából másra jó : kockára meg lehet vele keresni egy mozzanatot. Dokumentumfilmre nagyon jó, riportanyagok megvágása után alásnittelésnél, módosításnál utolérhetetlen a gyorsasága. Viszont azért, mert drága, gyorsan kell rajta dolgozni. Most még két kockát tegyünk rá, ezt nemigen csinálják ennél a rendszernél. Nincs rá idő, és a finomságok tollban maradhatnak. Más a filmnél, hogy kézbe vehetem, és akár a kezemben is megnézhetem. Az se mindegy, hogy mekkorában nézem a képet, apró gesztusokat csak a vászon ad vissza. Dokumentumfilmnél ez persze nem olyan fontos. Mindezektől függetlenül feltartóztathatatlan a folyamat, ebben a technikában kell gondolkozni. Sipos Andrással csináltunk egy filmet a szlovákiai kitelepítettekről, de a szlovákok nem adták ki az eredeti Betát. Öt év múlva lett olyan fejlett a technika, hogy ki tudtuk takarni a time code-ot a VHS-ről, és befejezhettük a filmet. Elővettem az öt évvel ezelőtti jegyzeteimet, és az alapján kevertük le a filmet. A scriptelés fontossága tehát technikától független. A műfajtól viszont függ: a Tisztelet az öregasszonyoknak esetén ömlesztve jött az anyag, és én adtam nevet a snitteknek, hogy lehessen rájuk hivatkozni.
Szécsényi: Ebben az esetben a vágóasztalon készül a film. Huszárik annyit tudott, hogy kincsek vannak a kezében, és azokat a vágóval kell kibányásznia.
Szécsényiné: Script nélkül a film kásahegy. A forgatókönyvbe beírom a csapókat, papíron minden sokkal könnyebben átlátható. Dokumentumfilmnél nem csapóval, hanem a time code-dal dolgozunk. Nyilakkal jelölöm a variózást, gépmozgást.

Hogy találnak egymásra vágók és rendezők?

Szécsényiné: Máriássynak az asszisztense voltam, mert ő vágó volt. Amikor rendezett, több filmjéhez engem kért föl vágónak. Fábrival ismertük egymás a gyárból, a művészeti osztálynak volt a vezetője, felkért, hogy legyek a helyettese. A Viharnál szülési szabadságon voltam, de utána az összes filmjét együtt csináltuk. Neki nehéz volt ellentmondani, de lehetett: mindent megnézett, meghallgatott.

Dolgoztak-e együtt a forgatókönyvön?

Szécsényiné: A véleményemet mindig kikérte az elfogadás előtt. Én is lemértem a forgatókönyvet stopperral, hogy milyen hosszú lesz a film. Ennek szerepe volt a nyersanyagban, laborban, az esetleges húzásban. Lemérettem az asszisztenssel, és a kettőt egybevetette. Ismertem a ritmusát, tudtam, ki a színész, annak milyen a beszédritmusra. Egyetlenegy esetben az is előfordult, hogy stúdióelfogadásra hívtak, mindenki elmondta a véleményét, én nem szóltam egy szót sem. Zoli ragaszkodott hozzá, hogy én is mondjam el az enyémet. Előtte nem volt alkalmam vele erről beszélni, elmondtam, miért nem tetszik a könyv. Egyszercsak azt mondja a Zoli, Médinek igaza van, nem indítjuk el a forgatást. Azt hittem, megölnek a többiek. Aztán átdolgozta a könyvet, és két év múlva megcsináltuk. Fábri nagyon tudott váltani, a legradikálisabb váltása az Isten hozta, őrnagy úr! volt. Minden filmjében az intézményesített és a spontán erőszakot elemezte, és mindig irodalomból dolgozott. A változások belőle jöttek, a vágás mindig a témából jön. A 141 perc emlékképeinek vágási technikája már megvolt a forgatókönyben.
Várkonyi más típus volt: forgatás után hazament. A nagyvetítő és a vágószoba között húsz méter volt, ott futva elmondta az észrevételeit, már rohant tovább. Előttem Várkonyi Kerényi Zolival vágott, én tőle tanultam. Várkonyinak az volt a szokása, hogy a csatajelenetek megvágása után az összes kivágást egymáshoz ragasztatta, hátha valami kimaradt. Embertelen és megalázó munka. Mikor az Egri csillagok csatajelenetét megvágtam, ugyanígy tettem. Összeraktam, levetítettem, és azt mondta, jól van, köszönöm, nem kell belőle semmi. Ezután soha többet nem kívánt ilyet. Meg kellett csinálni, mert ő ehhez volt szokva. A külföldi forgalmazók kérésére egy részesre kellett megrövidíteni a filmet. Megkért, hogy gondolkozzam ezen. Pár nap múlva fölhívtam, hogy akarja-e látni megvágva. Megvágtam, megnézte, azt mondta, jól van, holnap bevihetjük a filmfőigazgatóságra.
Szécsényi: Ez volt a zsenialitása, színészek esetében is, tudta, kivel kell dolgozni, ez egy külön képesség.
Szécsényiné: A másik fajta rendező a Zolnay Pali.
Szécsényi: A vágók réme.
Volt egy általános elképzelése, de konkrét, az nem. Mondott pár szót, és megkért, keltsem föl, ha megvagyok vele. Nagyon hosszú lába volt, alig tudott elhelyezkedni a pici vágószobában. De ezt a típusú rendezőt is ki kell tudni szolgálni.

Zolnaynak ez volt a zsenialitása, hogy nem tudta, hogy mit akar.

Szécsényi: Zolnay nem akarta a színészeket inspirálni, azt akarta látni, mit fog kihozni az egyéniségéből, hátha meglepi valamivel. Ha előírná a gesztusait, végrehajtóvá válna. Idefigyelj, mondta neki a Darvas, énvelem ezt ne csináld, mondd meg, hogy hová menjek és milyen pofákat vágjak. Én egy alkalmazott színész vagyok. Borzasztó volt ezt a Palinak hallgatni. A Fotográfiát csak a Pali tudta megcsinálni. Mindenki megnyílt előtte, olyan dolgokat mondtak el, amit senkinek. És azt is tudta, hol kell beleszólni, hogy kivágható legyen.

Hogyan alakult ki egy ilyen improvizatív filmvégső formája?

Szécsényiné: Az összes szöveget mind kegyetlenül le kell gépelni, és a másolatot úgy össze lehet vágni, ahogy a rendező elképzeli, és aztán nekilátni a vágásnak. Nem lehet úgy filmet csinálni, hogy előre-hátra szaladgálok az anyagon, hogy egy adott mondatra keresek egy választ. Van, aki ezt így csinálja, pláne az ilyen zsánerű filmnél.
Szécsényi: Egy nem fikciós filmnél a vágószobában kezdődik a film elkészítése. Nyerges néni mond valamit, amire Balaton Zsófi fog válaszolni. A Pali irtózatosan élvezte ezt. Amit a Ragályival csináltak, az volt a szüret.
Szécsényiné: A Fotográfiánál a kerettörténet volt a legnagyobb probléma, hogyan lehet ráakasztani. A beszélők zseniálisak, de a fotográfia ürügye a bokáig nem ér a két főszereplő asszony sztorijához. Agyalmány volt, a többi meg az élet.

Előfordult-e, hogy már a forgatás befejezése előtt elkezdték a vágást?

Szécsényiné: Egyetlen olyan filmem volt, ahol a rendező kívánságára megvártam, hogy befejeződjön a forgatás. Amint egy jelenet elkészült, összevágtam, és nem is nyersen, mert nem szeretem a puszta sorrendbe rakást. Ez nem jelenti a véglegest, mert amikor egymás mellé kerülnek komplexumok, a belső ritmus és a sorrend is megváltozhat. A Körhinta lakodalmát úgy vágtam, hogy jött egy pár sor a Zolitól, hogy egy kicsit másképp csinálta, mint a forgatókönyvben. Nem azt mondom, hogy nem történt rajta változtatás, de nem lényeges. Ha visz az anyag, és ismerjük egymás munkamódszerét és ízlését, akkor könnyű dolgozni.

Mennyire volt általános a párhuzamos forgatás és vágás?

Szécsényi: A háború előtt csak így lehetett. A rendezőt nem érdekelte a vágószoba. Rendező, operatőr és vágó annyira elkülönültek egymástól, hogy volt olyan könnyű vígjáték, ami a forgatás befejezése után két héttel már ment a moziba. A Zavaros éjszaka például nyolc nap alatt készült. Úgy készültek a filmek, mint a cipő…
Szécsényiné: …csak kicsit gyorsabban.

Mennyi ideig vágtak egy filmet?

Szécsényiné: A forgatás befejezése után hat hét és három hónap között vágtunk a keverésig. Három-négy hétig még korrigáltunk a forgatás után. Nem volt az a kötöttség, mint most az elektronikánál, hogy négy-öt hét stúdióidő van. A gyártásvezető, hangmérnök, rendező, vágó együtt csinálták a befejezési munkatervet, ebben a rendező igényéhez igazodtunk. Koprodukciónál mindig lassabban ment, mert két helyen kellett elfogadtatni a filmet. A sánta dervisnél például nem tudtunk mihez igazodni, mert ahányszor a tadzsik fél jött átvenni a filmet, mindig új igazgatóságuk volt.

Forgatásra kijárt?

Szécsényiné: Csak ha muszáj volt. Tudtam, hogy nincs ott rám semmi szükség. Ha playbackről ment az ének vagy a tánc, szinkroncsősznek mentem ki, hogy a szájmozgás, a tánc összevágható legyen, például Kékszakállú herceg váránál. De egy zenefelelős ugyanúgy vadászhatja a szinkront. Szegény Latinovitsot utolsó szinkronjakor egy kórházból hozták ki, már nagyon sok nyugtatót szedett. A szinkronvadász Iványi Klári nagyon lelkiismeretes, ügyes szinkronvágó volt, de elsírta magát, nem merte a Zolinak megmondani, hogy nem jó. Nem tehetett róla, de muszáj volt nekem szólni.

Szokott rendelni pótforgatást?

Szécsényiné: Nem, de az utolsó forgatási napok előtt megbeszéljük az esetleg hiányzó snitteket. Fábri soha nem csinált volna egy jelenetnyi Jancsó-beállításokat. De Az ötödik pecsét : első részében ilyet csinált, az asztalnál ülő emberekről. Utolsó nap voltak a díszletben, mondtam neki, Zoli, vegyél fel vágóképeket, mert nem fogod tudni elviselni a saját beállításaidat.

Milyen az operatőr és a vágó viszonya?

Szécsényiné: Csak ha férj és feleség, akkor van viszonya. A Szerelem: nél is kellett egy rövidített változat a külföldi eladás miatt. Azt kértem, hogy Tóth Janó ne jöjjön be a vágószobába, mert nem akarok vele vitatkozni. Pontosan az ő villanásnyi snittjeit kellett kihagyni, amik nagyon szépek, de egy bizonyos ponton túl nélkülözhetőek voltak, mert kihagyásuk nem zavarta meg a film értelmét.
Szécsényi: Janó munkája olyan szülés volt, hogy a vágó csak akkor élte túl, ha császármetszést csináltak.

Beleszólt a cenzúra a vágásba?

Szécsényiné: A Tízezer napnál legépelve megkaptam Nemeskürty tanár úr, illetve a minisztérium utasítását, mit kell kivágni, több komplett jelenetet. De olyan hitelem volt a negatívvágóknál és a laborban, hogy minden csapót, amit ez érintett, ledubléztattam. Két-három év múlva engedélyezték, csak elő kellett venni. Én éppen egy másik filmen dolgoztam, odaadtam Kármentő Évának, és egy hét alatt visszaállította.

Miért nőiesedett el a magyar vágószakma?

Szécsényiné: Tőlem. Én voltam a második női vágó, az első Vályné Mariska néni volt, híradó- és játékfilmvágó, mellette voltam vágóasszisztens. A főiskolán indult a vágószak, amit Máriássy vezetett, én voltam a tanársegédje. Felvételi vizsgák is voltak, és én elkezdtem nőiesíteni. Nem volt szándékos, de valahogy az volt az érzésem, hogy női beleérzés, alkalmazkodás, alázat szükséges a vágáshoz. Megmondom férfiasan, hogy női vágótól olyan kijelentést nem hallottam, hogy ez rajtam múlott, és ez nem véletlen.

Az első húsz évben csak hat vágó dolgozott. Miért volt ilyen erős szelekció?

Szécsényi: Nem volt többre szükség. A magyar filmszakma hosszú évtizedekig működött iskola nélkül. Aztán elkezdtek tanítani azok, akik nem tanultak. Felkérték Radványi Gézát, hogy oktasson. Rendben van, mondta, de mit fogok mondani harmadik nap? Mindig lehetett annyi szakembert találni, amennyi az elvégzendő munkához szükséges. Médi azért hagyta ott a főiskolát, mert beindult a túltermelés. Az átkosban volt egy időszak, amikor garantálták, hogy minden főiskolát végzettnek állása lesz, munkája persze lehet, hogy nem. Nagyon sokan protekcióval kerültek be a főiskolára, de ebből csak az következik, hogy rengeteg tehetséges ember van az országban.
Szécsényiné: A felvételi vizsgán három különböző novellából kellett egyet választani, abból kis technikai forgatókönyvet írni. A képzőművész tanárok, Szőlőssy Éva és Petényi Kati adtak képeket, és megkérdeztük, ha filmen kellene ábrázolnia, milyen beállításokat csinálna. A vágóknál kezdettől bevezettem azt, hogy ahhoz, hogy valakit fölvegyünk, kell egy év vágószobai gyakorlat, akár mint gyakornok, akár, mint asszisztens, mert ő bizonyította azalatt az egy év alatt az állóképességét. Ha felkértek egy új munkára, és én úgy éreztem, hogy nincs energiám egy következő filmre, akkor mindig tudtam javasolni egy olyan vágót, aki a növendékem volt, és még sohasem vágott, de garanciát vállaltam, ott voltam a háttérben. Baráti alapon beszereztem információkat a jelentkezőkről, hogy volt-e türelme, volt-e szeme arra, ami a vágószobában történik. A tévé és a filmgyár is adtak hivatalosan javaslatot. Nem akartam kapun belüli munkanélküliséget, azt akartam, hogy aki már egy éve a vágószobában izzad, kapjon munkalehetőséget. Ez mérce volt, hiszen ha hozzám beosztottak egy gyakornokot, én is egy éven belül meg tudtam mondani, lesz-e belőle vágó vagy sem.
Szécsényi: Igen, Eiben is előre megmondta, belőlem operatőr nem lehet.

Ön kitől tanult?

Szécsényiné: A legfőbb tanárom Máriássy Félix volt. Együtt dolgoztunk a Talpalatnyi földben. Hozzáállásban, módszerben mindent tőle láttam először. ő csinálta azt, hogy otthagyott egy jelenettel a Díszmagyarnál. Akkoriban oda-vissza átforgatott jelenetek voltak, tehát minden mondatot át lehetett vagy át kellett vágni, az egyik beszélőről a másikra. Stimmelnie kellett a mozdulatnak, tehát én este hattól éjjel kettőig vágtam egy 80 méteres, háromperces jelenetet. Nem azért adta át, mert unta, hanem tudta, hogy ez egy olyan próbaanyag, amin gyakorolhatok, ha elrontom, akkor helyre kell hoznom. Tanultam Kerényi Zolitól, aki egészen más stílusban vágott, mint én. Tőle egy másik munkamódszert tanultam, de arra is szükség volt. ő abból az iskolából jött, ahol egy nyolc nap alatt leforgatott filmet két hét alatt a moziba kellett juttatni. Vályi Mariska nénitől, aki mellett kezdtem, egész mást lehetett megtanulni. Vele híradót vágtunk, negatívban. Kézben néztük, fogaskerekes vágóasztal volt, forgott mellette a fényhang. Az egész anyag snittekre volt szétszedve. Az operatőr átvilágított üvegablakon megnézte a snittet, volt egy megadott hang, ahhoz rakosgattuk, szájszinkron nélkül a képet. Abban nem volt élvezet.

Nem sérült az anyag?

Szécsényiné: Ami el volt vágva, az el volt vágva. Az acetonragasztást is a Mariska néni csinálta, mert nem lehetett a negatívval viccelni. A gyorsaság miatt volt így, két nap múlva ment a moziba.

Milyen filmek inspirálták a kezdet kezdetén?

Szécsényiné: Nagyon szerettem gyerekkoromban a rajzfilmeket, és tulajdonképpen rendező akartam lenni. Aztán bekerültem a szakmába, és láttam Fábrinál és Máriássynál, mi az, hogy rendező. Akkor rájöttem, hogy az, amit magamban érzek, kevés ahhoz, hogy rendező legyek, arra viazont alkalmas, hogy abból az anyagból, amit ő leforgat, úgy vághassak, hogy az neki is jó legyen, és én is kiélhessem azt a vágyam, amiért rendező akartam lenni. Esti színházrendező szakon is végeztem, nappal dolgoztam a szakmában. Nem volt akkor még vágószak, Máriássy indította 1948-ban, akkor voltam az iskolán és a vágószobában is az asszisztense. Amikor rendezőket kezdett tanítani, átadta nekem a vágóosztályt, és együtt tanítottunk Morell Mihállyal.

Mely filmeket tartott később fontosnak?

Szécsényiné: Vágási szempontból nagyon sokat elemeztük a Szerelmem Hiroshimát és a Kifulladásigot, az elsőt a flashbeckek és a narráció, a másikat a hosszú beállításokszempontjából. A félelem bérénél hogyan oldják meg a robbanást két fehér kockával, mi az, amit észrevesz a szem (egészen másik kő robban a két snittben), vagy mitől lehet egy filmnek zseniális zenéje úgy, hogy nincs is zene a filmben. Amikor olyan filmjeim voltak, aminek sok ismétlése volt, kiválasztottam pár összefüggő jelenetet, ahol teljes snittek megvoltak, és a tanítványaim azt vágták össze, amit akartak. ők csak a vizsgafilmeken kezdtek vágni, és az egy veszélyes gyakorlat, mert a rendező is vizsgázik, és ő is ragaszkodik valamihez.

Alkalmazott-e valamelyik filmben zenei struktúrát vagy ritmusképletet?

Szécsényiné: A Hannibálban tanultam erről Fábritól. Az egyik képsorban szem és a dob mennek egymás felé. Fábritól tanultam meg, hogy a snittek hosszának azonosnak kell lenni, hogy kevésbé zavaró, ha eltérek a dob ritmusától, mint az, ha megváltoztatom a snittek kockaszámát. Amikor Szinetár Liszt-filmjéből kellett zenére előzetest vágnom, az iszonyatos mennyiségű anyagból úgy csemegéztem, hogy az asszisztensemnek a füle kétfele állt, mert nem volt olyan doboz, amiből ne kértem volna snittet, pedig volt egypár doboz. Egy háromperces előzetesben sikerült olyan atmoszférát teremteni, hogy a Szinetár azt mondta, jobb, mint a film, nincs az a zenész, aki meg tudta volna csinálni. És nem kemény ritmusra vágtam, mert maguk a Liszt-zenék nem olyanok. Vukánnak túl hosszú volt egy főcímzenéje egy Fábri-filmhez, mondtam nekik, van egy elképzelésem, lehet, hogy iszonyatos lesz. Megrövidítettem, visszajöttek, azt mondták rá, fantasztikus: nem illik össze, de nagyon jó.

Mi a véleménye a mai vágási köznyelvről?

Szécsényiné: Egyesek sportot űznek abból, hogy a vágásnál ugrik a kép. Nem hiszek abban, hogy ezt unos untalan kell csinálni, ki lehet találni a módját, hogy a néző ne érezze úgy, hogy pofonütötték. Semmi szükség rá, kivéve ha direkt akarja. Nem szeretem azt a klipstílust, amikor úgy van egy klip felsnittelve, hogy a snittől nem hallom a zenét. Nem nézem végig. Ha hozzátartozik, és elősegíti azt, amiről szól van, akkor nem zavar. Csak ha ellentétes, akkor zavar, mint ahogy az is zavar, ha egy beállítás csak azért van egyben, hogy az legyen a stílusa. De ez nem a vágón, hanem a rendezőn múlik.

Szokott-e álmodni a filmjeivel?

Szécsényiné: A vágással jár, hogy a csapókat kívülről köptem. Keverés után két hétig csak csapókkal és snittekkel álmodtam. És ahogy ez az álom elmúlt, arra sem emlékeztem, hogy hány felvonásból állt a film, tudniillik az agyam törölte az egészet. A Három testőr Afrikában volt az utolsó filmem, annak nagyon örültem, mert volt előtte két év szünetem, és ki akartam próbálni, megy-e ez még, ment hálaistennek. Abban olyan jól éreztem magam, és tudtam, hogy alig van munkájuk azoknak, akik aktív korban vannak, így azóta nem hiányzik. Szerencsére. Egy fiatal kollégámtól hallottam, hogy mit kell lenyelnie ahhoz, hogy munkája legyen. Egy volt tanítványom háromperces eseményeket passzíroz a tévében… Velem még előfordulhatott, hogy azt mondhattam, én ezt nem csinálom, mert nem az én világom a forgatókönyv.

Van-e olyan film, amit ma másképpen vágna?

Szécsényiné: Nem szoktam ilyen szempontból végignézni a filmeket, nem is igen nézem meg a régieket, de hosszú ideig bökte a csőrömet az Életjel, ahol Sinkovits Imre bemegy a légzőkészülékkel, és az kilukad. Vitatkozott velem a Fábri, hogy sokáig hagytam meg a kilukadt készüléket, egypár év múlva megnéztem, és akkor ismertem be, hogy igaza van, 8 kockát le lehetett volna venni.
Szécsényi: Engem nem az érdekelt, hogyan lehet valamit jól megcsinálni, hanem hogyan lehet másképp. Ebből éltem.
Szécsényiné: Én nem. Ha jól sikerült, eszembe se jutott, hogy másképp kéne csinálni…