Szirtes András: Juliette

A rendezés allúziókkal, Sade márki életéből és munkáiból vett motívumokkal igyekszik felpezsdíteni az elbeszélést. A gyógyító terápia Sade előadásaira utal, melyeket a charentoni elmegyógyintézet színjátszói adtak elő, míg Juliette neve, megrázó szexuális élményei pedig híres regényét, a Justinet idézik, ahol különválik Justine és nővére, Juliette története. Ugyanakkor a discours is a márki kedvelt irodalmi műfaja volt, ám ez sem kárpótolhat bennünket azért, hogy a hetven perces filmben közel egy órán át a lecövekelt kamera előtt előbb a paciens aztán a terapeuta indokolatlanul hosszan beszél életéről. Nyugodtan nevezhetnénk interjú-filmnek is a Juliette-et, ha a kérdez-felelek játék nem fiktív szövegekre épülne. Szándékai szerint ez egy antifilm, ami hátat fordít a vizuális megjelenítésnek, minimálisra redukálva a kameramozgást, a képkivágásokat. Szirtes a kolpoltőr szerepében tetszeleg, nem a minőségre törő, hanem a saját gondolatait népszerűsítő szerzőt játszva. Ráadásul a terapeuta szerepét is magára osztotta, de az ő hangján megszólalva üresen kopognak a mondatok, megjelenésével pedig kioktatóvá és öntetszelgővé válik az orvos karaktere. Itt most rossz színész, nem tud méltó partnere és ellensúlya lenni a leányt megformáló profi színésznőnek Érsek Obádovics Mercédesznek. Formai szempontból a Juliette elhibázott kísérlet, amely így belezuhan a trivialitások és az önimádat feneketlen szakadékába.