filmhu: A felsorolás azt mutatja, a T.T. Filmműhely a nem hagyományos filmek műhelyévé alakul. Ez szándékos?
Tarr Béla: Nyilván amiatt alakult így, hogy bizonyos fajta filmeknek egyszerűen nincs létjogosultságuk vagy terük, vagy pontosabban, lenne létjogosultságuk, csak nincs terepük. Valahogy mindenki azt gondolja, hogy ezek marginális alkotók vagy marginalizálódó alkotók, kicsit már leírta őket mindenki, vagy szeretné őket kidobni a szemétdombra ebben a szép nagy, trendi világban. Én meg azt gondolom, hogy ezek a valódi értékek, és ezek mentén tud csak a magyar filmszakma megújulni, megváltozni és valóban magára találni. Szóval én nem hiszek a divatokban, én azt hiszem – mert már sok mindent láttam életemben – hogy valahogy a valódi értékek másként jönnek létre, mint ahogyan ma a filmcsinálást elképzelik vagy favorizálják.
 |
| A T.T. Filmműhely bemutatkozása a tavalyi Filmszemlén |
filmhu: Mit tekintünk értéknek ebben az összefüggésben?
TB: Alapfeltételként mindenképpen azt, hogy valaki el tudjon mondani valamit a világról. Valami személyeset. A saját autonóm stílusában. Tehát nem a stílusok kiegyenlítése és egymáshoz csiszolása a cél, hanem pontosan az autonómiának a megőrzése és megerősítése. Nekem ez a legfontosabb, mert csak ekkor születhet valami új. Azt, amit már láttunk, azt most még egyszer látni, csak egy kicsit másképp, ez nem biztos, hogy annyira érdekes. Arról meg már nem is beszélek, hogy én sem szeretek unatkozni, miközben ezt csinálom. Új dolgokkal, friss dolgokkal vagy meglepőbb, vagy meghökkentőbb dolgokkal mindig érdekesebb foglalkozni, mint kapni egy hagyományos forgatókönyvet, elolvasni, tudva, hogy eddig milyen filmet csinált a rendező, és már látom a következőt is előre - hát ez az igazi rémálom.
filmhu: Ezek viszont mind olyan forgatókönyvek vagy olyan szinopszisok, amelyekből látod, hogy valami új keletkezik?
TB: Magukban hordják azt az ígéretet, hogy más nyelven fognak megszólalni, mint az úgynevezett filmek.
filmhu: Mennyi a kockázat?
TB: Csak kockázat van. De ha az ember nem a kockázat izgalmáért, öröméért csinálja, akkor minek? Nem újratermelni, nem folytatni akarjuk a filmesdit, hanem megújítani, megváltoztatni. Csak ez az érdekes és valahogy ezek az emberek és ezek a tervek meg is találnak minket, valahogy idekeveredik mindenki előbb-utóbb.
filmhu: Milyen jelentőséget tulajdonítasz annak, hogy ezeket a filmeket hányan fogják látni a moziban?
TB: Én azt hiszem, hogy ezeket nagyon sokan fogják látni a moziban, csak az nem mindegy, hogy mennyi idő alatt. Ha a hét és fél órás Sátántangót vesszük, amelyet tíz évvel ezelőtt mutattak be, és annak idején mindenki azt mondta, hogy ez egy őrültség, hogy ezt senki nem fogja megnézni és ehhez képest mind a mai napig, folyamatosan a világ mozijainak műsorán van, és ha összeadnánk a nézőszámot, akkor valószínűleg rengetegen látták már ezt a filmet. Úgy látom, hogy vannak olyan dolgok, amelyek hosszútávon hoznak be nagyon sok nézőt, és vannak olyan filmek, amiket bedobnak a mozi programba, lefutnak két hónap alatt, kivették belőlük a pénzt, már azt, amit ki lehetett venni belőlük és kész, végük is, kidobják őket, elhasználtakként szemétre kerülnek.
filmhu: De te másképpen gondolkodsz erről a szisztémáról.
TB: Azt gondolom, hogy vannak művek, amelyek művek lesznek 10 év múlva is, vagy 20 év múlva, vagy 25 év múlva. Amelyek megnézhetők – mint ahogy vannak könyvek, amiket el lehet olvasni 150 év múlva vagy 300 év múlva is, drámák, amelyek – mint például a görögök drámái – ezer éveket bírnak ki, mert valódiak, mert emberi konfliktusokról és valódi emberi helyzetekről szólnak, és ezzel szemben vannak napi használatú dolgok. Az idő dönti el végső soron, hogy miből mi lesz. 
Hajdu Szabolcs, Szaladják István, Tarr Béla és
Horváth György
filmhu: Ezek az új filmek mennyire számíthatnak ugyanolyan nemzetközi fogadtatásra, karrierre, mint amilyen a Sátántangónak jutott?
TB: Szeretnék abban hinni, hogy ezeknek a filmeknek lesz olyan emberségük és tudnak olyan sorsokat mutatni, amelyek nem egyszerűen kizárólag magyar sorsok, hanem valahogy a mélységük okán és árán, emberségükben érintik meg a nézőket és így vállnak univerzálissá.
filmhu: Akik ide jönnek a T.T. Filmműhelybe, azokra valamilyen hatással vagy.
TB: Nem hiszem. Nem föltétlenül. Sőt. Hát miért gondolnám azt, hogy akár a Jelesre vagy a Halászra, Lukátsra, vagy a Gothárra vagy bárkire is hatással lennék. Nem. Pontosan az a lényege ennek a munkának, hogy mindenkinek legyen meg és maradjon meg a saját stílusa és a saját világa.
filmhu: Persze, de valamiféle szellemi közösségnek lennie kell, mert különben nehéz lenne együtt dolgozni.
TB: Nem „kéz a kézben” dolgozunk együtt. Nincsenek közös megbeszélések, nagy kollektív élet. Ez nem önképzőkör vagy cserkésztábor, ez egy sokkal lazább ügylet. Persze, ha valakinek ilyesmire igénye lenne, akkor azt is lehetne, de ez eddig még nem fordult elő. Mindeddig ez a társaság, komoly, a céljaival és érdekeivel nagyon is tisztában levő kompánia képét mutatta. Ne felejtsük el, hogy minden filmnek másként kell létrejönnie, mert mindenki, aki csinálja – más. Tehát nincs trend és nincs recept. Mindenkihez másként kell szólni mert mindenkiben más érzékenységek vannak és máshol van az ingerküszöb. Ahogy minden színészhez is másként kell szólni. Az a lényeg, hogy őbelőle, az adott körülmények között, a lehető legtöbb jöjjön ki. Ehhez kellene jó körülményeket biztosítani, ami nemigen megy, vagy pokoli áldozatok és indokolatlanul nagy munka árán megy, és ehhez képest kellene mindannyiunknak felszabadultan elmerülnünk az alkotás örömében... de hát mindegy, úgy megy, ahogy megy.
filmhu: Amikor egy évvel ezelőtt beszéltünk, azt mondtad, amikor te forgatsz, akkor producerként takarékra kell állítani magadat. Márpedig A londoni férfi napokon belül forogni kezd.
TB: Hát igen, ez most már itt van a nyakunkban, ránk szakadt rendesen, úgyhogy én most megpróbálom ezeket a terveket eljuttatni, villámgyorsan, olyan állapotba, hogy… folyt. köv. áprilisban, amikor túl vagyunk A londoni férfin.
filmhu: Dátum szerint mikor van az első forgatási nap Korzikán?
TB: Ide az van írva, hogy február 10-én, de hát ez írás, mert egyelőre éppen aznap van színházi premierje a német színésznek. Szóval, próbálunk a realitásoknak megfelelő forgatási tervet összehozni.
filmhu: Hogy lesz egy Simenon krimiből Tarr Béla film?
TB: Ezt majd meglátjuk – ma itt volt a Krasznahorkai (Krasznahorkai László író, ennek és a korábbi Tarr-filmeknek forgatókönyvírója. -- A szerk) és éppen erről beszéltünk – az egészből végül is nem az a fontos, hogy mi egy dolognak a története. Ezt éppen Simenon írta. Ez egy banális történet. Tulajdonképpen bárki írhatta volna, nem kellett hozzá még a Simenon sem. Ami nekem ebben az egész dologban megtetszett, vagy amit mi megszerettünk, az az alaphelyzet, hogy valaki ül fönn egy toronyban, váltóőr, éjszakás és lát mindent.
filmhu: Mi az, amit lát? Mi az a minden?
TB: Hát mindent, ami történik. Egy magányos emberről van szó, akinek ugyan van családja, de ott fönn a tornyában magányosan létezik. Ez a legfontosabb belőle nekem. Aztán, hogy ott lent a világban mi minden történik, hát azt majd valahogy le kell bonyolítani.
filmhu: De mi ebben a fontos, a lényeges számodra?
TB: Mit tudom én. A gépállás lesz a lényeg. A kameramozgás lesz a lényeg. A ritmus lesz a lényeg. Meg természetesen a szereplők és az azok közötti viszony lesz a lényeg. Az indulatok. Ezek lényegesek, igen.
filmhu: Dialógusok?
TB: Elég kevés lesz. Most már gyilkoljuk kifelé őket.
filmhu: A szereplőkről mit lehet tudni? Végleges a lista?
TB: Lényegi nagy változás az alap szereposztáshoz képest nincs. Csak egyetlen egy színész van, aki kieshet, de remélhetőleg ez sem fog bekövetkezni, az összes többi mind van. Tehát ezt még viszonylag sérülésmentes dolognak lehet tekinteni.
filmhu: A hagyományos Tarr-film szereplők közül kiket választottál újra?
TB: Hagyományos? Mi az, hogy hagyományos?
filmhu: A Derzsi hagyományos. A Laca.
TB: Melyik Laca? A Székely B. most nincs, a Derzsi Jancsi viszont tényleg van.
filmhu: A feLugossyra gondoltam.
TB: feLugossy most nincs. Bók Erika van, a kislány a Sátántangóból.
filmhu: És miért tértél hozzá vissza?
TB: Van egy ilyen karakter ebben a történetben, de valószínűleg valójában arról van szó, hogy engem végül is izgat valami az emberek közötti viszonyban, és bizonyos emberek személyisége attól visszatérő, mert visszatérő problémák is vannak, vagy pontosabban, visszatérő konfliktusok vannak azokban a történetekben, amikhez nyúlunk, tehát ezért van az, hogy néha bizonyos emberek vissza-visszaköszönnek, mert ők a saját sorsukkal is tudják hitelesíteni mindezt, tehát nagyon is autentikusak. Néha az az érzésem, hogy ők maguk provokálják ki, hogy ezeket a filmeket megcsináljuk.
filmhu: Mennyit változott Bók Erika az elmúlt tíz évben? Gyerekből felnőtt lett…
TB: Egy 11 éves kislányból lett egy 22 éves hölgy, kétgyerekes családanya. Hát ennél nagyobb változást már…
filmhu: Az arca nem sokat változott, ahogy így a fényképeket látom.
TB: De, de változott. Sorsa van. Akkor is volt. Most még inkább.
filmhu: Nemzetközi sztár…?
TB: Én nem szeretem ezt a szót, hogy sztár. Ráadásul ezen az alapon soha nem választunk senkit. Amikor például Hanna Schygullával dolgoztunk, akkor is, mint normális emberek voltunk együtt. Pontosan ugyanúgy mint egy amatőrrel.
filmhu: Akkor töröljük ezt a kategóriát.
TB: Töröljük is. Ez egy kassza-kategória.
filmhu: Egy nemzetközi produkcióban élhet az ember azzal a gyanúperrel, hogy a partnerek azt mondják, hogy kérek bele két nagy nevet, mert akkor jobban tudom támogatni. Nincs ilyen ebben az esetben?
TB: Nincs. A szereposztás kizárólag az én fennhatóságom alá tartozik.
filmhu: Elég a te neved ahhoz, hogy nemzetközi koprodukciót tudj csinálni?
TB: Nem tudom. Szeretném azt hinni, ha elég meggyőző valami, vagy elég meggyőzően vagy elég mániákusan nyomod, akkor az meggyőző lehet mindenki számára. Szóval én ilyenekben, hogy nevek, meg tekintélyek, nem hiszek.
filmhu: Amikor nem profi színészeket választasz, mint például az Erika vagy a Putyi, akkor a sorsukat a szemükben látod, az arcuk kell neked …
TB: …de miért? Egy színésznek nincs sorsa?
filmhu: És amikor egy színészt választasz?
TB: Persze, de én ott is csak azt nézem. Engem teljesen hidegen hagy, hogy hány filmben, vagy hol és mikor mit szerepelt.
filmhu: De mégis csak egy ismerős arcot hívsz meg, hiszen profi filmes vagy!
TB: Az semmit nem jelent, hogy én láttam őt egy filmben. Végső soron minden egy személyes találkozás vagy egy próbafelvétel során dől el, vagy akár egy piciny gesztuson múlhat, mert mi másként dolgozunk, mint a profi filmesek. Tehát könnyen lehet, hogy valaki, aki nagyon profi színész, az minálunk úgy megbukik, mint a huzat. Mert itt nem lehet játszani, itt jelen kell lenni és a jelenlét – hogy úgy mondjam – nagyon más dolog, mint a játék.
filmhu: Hogy választottad Tilda Swintont?
TB: Ez például egy érdekes dolog volt: egy internetes színészügynökség listáján volt rajta, és egyébként sem én választottam, hanem az Ági (Hranitzky Ágnes Tarr Béla alkotótársa és filmjeinek vágója. -- A szerk.) karikázta be azokat az arcokat, amik érdekesebbek voltak, és nem voltak nevek, csak számok. Úgyhogy kétezer színésznő volt egy mappában, és ezt a pakkot nézte át. Szóval ő karikázta be a Tildát is, és a többiek meg itt röhögtek rajtam az irodában, amikor a szám alapján kikeresték és azt mondták, hogy te hülye vagy, hát ez a Tilda Swinton. Azután fölhívtam őt, és amikor májusban, Cannes-ban zsűritag volt, találkoztunk.
filmhu: Vele is kellett próbafelvételt csinálni vagy ezen a szinten erre már nincs szükség?
TB: Nem kellett, de a főszereplővel, Miroslav Krobottal, aki nem színész, hanem színházrendező, ővele sem csináltunk. Ruhapróbát azt igen, hogy mi áll jól neki. Most már az ember, egy idő után nem mindenképpen csinál próbafelvételt.
filmhu: A film el fog készülni és kell majd egy háromsoros, rövid ismertető. Tudod már, hogy ez mi lesz?
TB: Nem.
filmhu: Változhat a film ahhoz képest, amit most magad előtt látsz?
TB: A film? Nem nagyon hiszem, mert viszonylag elég precízen végig van gondolva és meg van komponálva az egész, tehát nem hiszem, hogy ez most már olyan nagyon sokat változna. Ha változik, akkor remélhetőleg csak annyiban változik, amennyiben az élet megváltoztatja. Attól, hogy élő emberek kerülnek be a konstrukcióba, talán életre is kel ez az egész dolog és ilyenkor az élet szétfeszítheti, átalakíthatja és elevenné teheti az elképzeléseidet. De természetesen meg is halhat, ha a konstrukció agyonnyomja a benne létező embereket. Mindig ez a tét. Hogy egy ilyen snitt-rendszerben, meg képsorokban, meg koreográfiában megkomponált rendszert hogyan lehet életre kelteni? Hogy a spontaneitás, ami nekem mindig iszonyatosan nagy mániám, megmaradjon, s hogy a születés pillanatának titkába beavassuk a nézőt. Mindezt előre megrendezve. Az összes többi csak humbug.
filmhu: Hogy lehet spontán, ha meg van konstruálva?
TB: Mindig meg kell bolondítani valamivel. Végül is ez olyan, mint amikor főzöl, az is meg van komponálva, oda van téve ugyanannyi mindenből, de a fűszerezés számít.
filmhu: Ez eléggé váratlan, hogy egy ekkora film indulása előtt néhány nappal ilyen prózai példát mondasz. Éhes vagy?
TB: Ma még tényleg nem ettem. De nem ezért mondtam a főzést, hanem azért, mert végül is ez az, amihez mindenki ért. Olyan mint a gyermeknevelés, a foci meg a mozi.
filmhu: A londoni férfi magyar film?
TB: Hát, hogy az Úristenbe ne lenne?! Magyar is. A stáb nagy része magyar, a munkatársak döntő, meghatározó része – végül is az úgynevezett művészeti stáb – az magyar. Hát persze, hogy magyar. Magyar szellemi teljesítmény lesz. De nemzetközi is lesz, mert benne lesz mindenkinek a teste és lelke, és aki részt vesz ebben a munkában, az hozza magával a kulturális, társadalmi és történelmi hátterét. Az egészen biztos, hogy valamilyen módon mindenki rajtahagyja majd a kézjegyét.
filmhu: Két oka van annak, hogy ezt megkérdeztem. Ez nemzetközi koprodukció és ezzel még a filmtörvény előtt megmutattad, hogy te hogy csinálod, a másik ok: talán ez az első alkalom, hogy nem Magyarországon, nem magyar műből, nem magyar szerző művéből kiindulva készítesz filmet.
TB: Itt egyszerűen arról van szó, hogy ehhez a filmhez kell a tenger. A tengernek megvan az a végtelensége, ami engem emlékeztet az Alföld végtelenségére. Itt is ugyanarról van szó, ugyanarról a bezártságról, egy olyan öbölben és egy olyan kikötőben vagyunk, ahonnan nem lehet elmenni. A végtelenség és a bezártság, ezek a mi örök mániáink. Tehát mégsem csak arról van szó, hogy Magyarországnak nincs tengere. Ezt a kikötőt, meg ezt a helyszínt úgy kell fölfogni, mint egy díszletet, egy történetnek a nagy díszletét, ahol természetesen nagyon fontos, hogy milyen az a táj, mert neki is van arca, és ilyen módon főszereplővé lép elő. Van egyfajta rongyossága, van sorsa. És ez ott lesz a filmvásznon, ugyanúgy mint egy alföldi háznak, mindennek és mindannyiunknak.
