Tenki Réka: A szeretetemmel tudok ölni

filmhu: Ha jól számolom, rögtön a középiskola után felvettek a Színművészeti Egyetemre. Biztos voltál benne, hogy ez a te utad?

Tenki Réka: Úgy kezdődött, hogy bábszínész szakra akartam jelentkezni, dacból, mert az osztályomból mindenki más színész szakra jelentkezett - de az akkori osztályfőnökeim átírták a jelentkezési lapomat. Igazából akkor még nem tudtam, hogy pontosan mit szeretnék, beírtam egy csomó szakot: színháztörténet, pszichológia, drámaelmélet, drámatörténet. Nem tudtam pontosan, hogy mi az én irányom, annyit tudtam, hogy a biztos közeg a színház, ott nőttem fel. Édesapám fénytechnikus volt, azután kellékes, nagymamám ültető, nagybátyjám ügyelő, másik nagybátyjám szintén ügyelő volt és kellékes. Az még a mai napig sincs kimondva, hogy én tűzön-vízen át színésznő akarok lenni; most ez a hivatásom és nagyon élvezem. Addig, míg örömömet lelem benne és találok benne új dolgokat, addig ezt kell csinálnom, ha ez már nem így lesz, akkor el fogok kezdeni másfelé kutakodni. Nem biztos, hogy teljesen elhagynám a pályát, de megpróbálnám más oldalait megkeresni. A filmezés például mindig valami más és mindig a legjobbkor jön, nagyon jó élményeket tud adni. Nemrégiben elvállaltam a Talpalatnyi Zöld című műsor vezetését, mert Für Anikó épp nem ért rá. Arra jöttem rá, hogy ez egy teljesen más szakma, nem színészi feladat. Nekem sokkal jobban fekszik, ha egy szerepbe helyezkedhetek bele, mintha önmagamat kell adnom – az életben nincs ezzel gondom, de a munkában biztonságot ad az előre megírt szerep mögé bújás. (Tenki Réka a műsorban)

filmhu: Az Egyetem mennyire váltotta be a hozzáfűzött reményeket?

T.R.: Nem is tudom, hogy voltak-e egyáltalán akkor elvárásaim. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Azt tudom, hogy az első félév úgy telt el, hogy azt éreztem, hogy én innen haza akarok menni, ez valami borzalmas. Első év után azt éreztem, hogy nem tudok semmit: nem tudok mozogni, nem tudok beszélni. Azután rájöttem, hogy pont ez a cél, hogy minden olyan sallangot, amit felvettél, minden olyan közhelyet, amit a színházról gondolsz, leradírozzanak rólad. Azután a második évben elkezdenek rád alapozni. Összességében nagyon élveztem azt a négy évet, életem legjobb négy éve volt, nem utolsó sorban zseniális osztályfőnökeimnek, Zsámbéki Gábornak és Zsótér Sándornak köszönhetően.

filmhu: Benned nem merült fel, hogy a debreceni Csokonai Színházba szerződj?

T. R.: Gyakorlaton voltam ott, de nem éreztem azt, hogy ott jobban tudnék fejlődni, mint itt Pesten, annak ellenére, hogy a mai napig nem igazán találom itt a helyem, pedig már nyolcadik éve itt lakom. Tény, hogy a legtöbb lehetőség itt van, olyan emberekkel találkozhatok, olyan munkákba keveredhetek, ami vidéken nem adatna meg. Pest az a hely szerintem, ahol lehet fejlődni, ugyanakkor vidéken sok olyan szerepet eljátszhatsz, amit itt talán soha.

filmhu: Az egyetem után Budapest egyik legjobb színházába, a Katonába kerültél. Hogy érzed ott magad öt év után?

T. R.: Nagyon sokat kaptam ettől a színháztól, amiért nagyon hálás vagyok az Istennek is, meg Zsámbékinak is, amiért odavitt. Sok olyan emberrel dogozhatok együtt, akik kivételes tehetségek ebben a szakmában. Hogy bárkire lehet a színpadon nézni, hogy a rendezők is annyi mindent megéltek és olyan intellektusok, amit minden színésznek kívánok. De eljön az a pillanat az ember életében, amikor azt érzi, hogy unja magát, hogy nem talál elég érdekességet abban, ami ő maga, hogy új impulzusokra vágyik. Én most ebben a szakaszban vagyok, ezt keresem és éppen ezért néhány hete felmondtam a Katonában. Ez még hivatalosan nem jelent meg, így nehéz erről beszélni. Meg kellett tennem ezt a lépést, mert úgy érzem, még nem találtam meg önmagamat és azt a közeget, ahol biztonságban érzem magam.

filmhu: Ez azt jelenti, hogy szabadúszó leszel?

T. R.: Nem. Kaptam egy szerződés-ajánlatot, a Nemzetibe fogok szerződni.

filmhu: Ezek szerint nem a kőszínházi lét az, amiből eleged lett...

T. R.: Nem, egyáltalán nem. Az ember hiába van a legjobb helyen, néha mégsem érzi azt, hogy ez az ő helye. Mint amikor együtt jársz valakivel, mindenki azt mondja, hogy fantasztikus ez a csávó, minden téren rendben van, te mégis azt érzed legbelül, hogy nem passzoltok össze.

filmhu: Mennyire vonz a kísérleti színház?

T. R.: Pont tegnap néztük a Kockavetőt, Bodó Viktortól - őt fantasztikusnak tartom, vele bármikor nagyon szívesen dolgoznék együtt. Azt hiszem, hogy ő egy más minőséget hoz ki a színészekből. Egy színésznek nagy szüksége van arra, hogy valaki felszabadítsa a rejtett képességeit, a kreativitását, és azt hiszem, erre Viktor most a legalkalmasabb.

filmhu: Gondolkoztál abban, hogy külföldön kipróbáld magad?

T. R.: Szívesen kipróbánám magam, csak egy gond van ezzel az egésszel, hogy hiába járok angol órára és beszélek jól agolul, magyar színész vagyok, és a gondolkodásomat, az érzelmeimet nem tudom átállítani. Külföldön elég nehéz magyar szívvel, magyar érzelemmel játszani, mert másképpen jár ott az agy. Azt sokkal inkább el tudom képzelni, hogy külföldi filmes produkciókban vegyek részt.

filmhu: A Géniusz című sorozat kapcsán kérdezték tőled, hogy el tudnád-e magad képzelni a negatív szerepben, és valami olyasmit válaszoltál, hogy nem is tudnád magad elképzelni, nem is osztanák rád és nem is biztos, hogy hitelesen meg tudnád formálni. Elgondolkoztam azon, hogy ez önbeskatulyázás-e vagy pusztán annak a jele, hogy ismered a határaidat?

T. R.: Imádom azokat a karaktereket, ami nem én vagyok, mert egy másik oldalam nyílik meg, úgy érzem, hogy valami mást mutathatok magamból. De őszintének kell lennem magamhoz: felmehetek a színpadra és megpróbálhatok eljátszani egy gonoszt karaktert, de nem azt jelentem. (A Géniusz című sorozat az MTV Videótárában)

filmhu: A külsőd miatt nem jelented azt, vagy a személyiséged miatt?

T. R.: A külsőm miatt biztosan, ahhoz minimum egy fekete paróka kellene. Az én lényemből másképpen fakad az, hogy egy szerepben tudjak bántani. A Barbárokon tanultam ezt meg, hogy én a szeretetemmel tudok ölni, ha túl sok vagyok, ha az agyára megyek valakinek azzal, hogy mániákusan meg akarok neki adni mindent. Ez az én jellememnek egy lehetséges negatívuma.

filmhu: Érzel olyat, hogy be vagy skatulyázva?

T. R.: Nem, szerintem a rendezők tökre tudják, hogy nekem milyen szerepeket kell játszanom. Egyszerűen nem arra áll a világ, hogy olyan szerepeket adjanak, amikre én vágyom, mert azok már lejárt lemezek. Én klasszikus beállítottságú vagyok, abban a világban találom meg leginkább a helyemet. A kortárs drámairodalommal nehezen tudok azonosulni, nem szeretek például aktuális dolgokról beszélni, nem szeretem azt felvinni a színpadra, ami ma odakint történik. Tudom, hogy ez is a munkám része, de, ha tehetném, inkább az illúzió felé vinném a hangsúlyt.

filmhu: Mert neked erre van szükséged, vagy mert azt gondolod, hogy a közönségnek erre van szüksége?

T. R.: Mindkettő. Ha elmegyek színházba, én arra vagyok kíváncsi, hogy melyik darabba tudom beleképzelni magam. Nem arra vágyom, hogy egyből a pofámba kapjak mindent, ami van, amit egyébként is tudok és megélek nap mint nap. Azt gondolom, hogy jobb ezekkel a problémákkal egy klasszikus darabon keresztül szembesülni. Ugyanakkor sokkal jobban szeretek olyan ruhákban mozogni, amik színháziasabbak – nem feltétlenül klasszikus színházi jelmezekre gondolok, de mindenképp valami elemeltebb kosztümre, amit nem tudsz megvenni egy butikban.

filmhu: Ezt a nyomasztást, amiről beszéltél, akkor is érzed, ha a színpadon vagy egy ilyen darabban?

T. R.: Volt ilyen, hogy azt éreztem, én nem akarom, hogy szegény néző ezzel menjen haza, én nem akarom ezt adni neki. Azt gondolom, hogy a mi legfőbb feladatunk, hogy az emberek estéjét elemeljük a hétköznapi gondoktól, és mindegy, hogy épp tragédiát játszunk, vagy komédiát. Hogy azt érezze a néző, amikor beül a színházba, hogy megkönnyebbül egy kicsit, és pár órára megszabadul az őt nyomasztó gondoktól, a megélhetés mindennapi nehézségeitől. Azt szeretném, ha beülve a színházba, engem nézve kicsit bele tudna feledkezni a látványba és a szövegbe.

filmhu: Mi lenne az a klasszikus, amit relevánsnak érzel és nagyon szívesen el is játszanád?

T. R.: Ha megerőltetem magam, sem tudnám megmondani, hogy mi a szerepálmom. Mindig az aktuális feladatok inspirálnak. Azt az egyet tudom, hogy nagyon szeretnék egyszer egy amerikai filmben játszani, Meryl Streeppel. Azt nagyon bírnám. Tök mindegy, hogy milyen filmről van szó. Mondjuk pornót nem vállalnék vele sem. (nevet)

filmhu: Belehalsz a szerepeidbe vagy ott tudod őket hagyni a színházban, az előadás után?

T. R.: Azt hiszem, ez két különböző dolog. Ha próbálsz valamit, akkor annak a szerepnek a részesévé válsz. Egy idő után azt veszed észre, hogy úgy kezdesz gondolkodni, ahogy ő, ami néha nagyon furcsa: ha gyanútlanul mész az utcán és azon kapod magad, hogy egészen másképp gondolkodsz egy helyzetről, mint addig valaha. Ilyenkor a szereppel élek – ez a páromnak a legnehezebb, mert néha nem tudja, hogy kivel él együtt. Általában kell az az egy óra előadás után, de ez szerepfüggő is, van olyan szerep, amiből könnyen ki tudsz lépni, de például a Barbároknál, vagy a Mesél a bécsi erdőnél minden előadás után kellett némi idő, hogy regenerálódjak, hogy visszatérjek önmagamhoz. Én alapvetően önpusztító vagyok, teljesíthetetlen elvárásaim vannak magammal szemben, soha semmi nem elég jó. Ha azok a visszajelzések, hogy ez most szuper volt, akkor is azt érzem általában, hogy itt valami nem stimmel. Persze néha van olyan is, hogy azt érzem, ez most olyan volt, aminek lennie kell – na ilyenkor mondják azt, hogy nem volt jó az előadás! (nevet)

filmhu: Kitől fogadsz el kritikákat? Olvasod, keresed ezeket?

T. R.: Kommenteket egyáltalán nem olvasok. Azt gondolom, hogy szégyelljék magukat azok az emberek, akik ott írogatnak és névtelenül sértegetnek, lefikáznak bárkit és bármit. Én bírom a kritikát, de ezek sokkal inkább elkeseredett emberek megnyilvánulásai, amikre nem vagyok kíváncsi. Kritikák közül van, amit elolvasok, a Magyar Narancsot például, de nem kutatok a bemutató után egyből ezek után. Van egy-két rendező, akiknek adok a szavára. Például az Ascher Tamás, akit azt hiszem, míg élek, fel fogok hívni egy-egy bemutató alkalmával, amit olyannak érzek, hogy szeretném, hogy lásson. Azt hiszem az ő gondolkodása, lelkülete az, amivel én a leginkább azonosulni tudok. Amit ő mond, azt én értem. Ő az a rendező, aki engem érez, aki látja, hogy mi van velem, hogy milyen mondatra, instrukcióra van szükségem. Meg persze a családom az, akik teljesen kívülállókként ugyan, de mégis a lényegről valami nagyon jó dolgot éreznek meg. Az ő véleményükre is nagyon kíváncsi vagyok, persze biztosan elfogultabbak velem, mint mások, de tudom, hogy tudnak reálisan látni, egyenesen beszélni. Ahogyan a párom is.

filmhu: Bizalmatlanul fogadtad ezt a felkérést... foglalkozik veled a bulvársajtó?

T. R.: Most elkezdett, de nagyon remélem, hogy abba is hagyta, mert nem lesz jó vége... furcsa az emberiségnek az a fajtája, aki abból él, hogy hogyan lehet másokat bemocskolni, vagy belőlük szenzációt csinálni.

filmhu: Fontos számodra a népszerűség, vagy inkább nyűg?

T. R.: A szakmai siker a fontos. A népszerűség nem foglalkoztat.

filmhu: A magyar színésznőkhöz képest sok filmszerepet kapsz. Ezek megtalálnak téged vagy te mész utánuk?

T. R.: Nem, én semmi után nem mentem eddig – ezt le is kopogom gyorsan. Pont valamelyik nap számoltam össze, hogy eddig összesen 14 filmet forgattam, kisfilmekkel együtt. Most jött ki három játékfilm is, amikben szerepeltem, és ettől nagyon boldog voltam, ugyanakkor rossz érzés, hogy az emberek alig tudnak ezekről.

filmhu: Az ajtó, az Isztambul és...?

T. R.: Az Aglaja. Ebben egy jelenetem volt, és sajnos még csak a „fapados Filmszemlén” lehetett látni. Nagyon szeretek forgatni, ezért is sajnálom, hogy várakozó állásponton van a magyar film. Szerintem nagyon nagy szüksége van az embereknek a filmekre, imádkozom azért, hogy beinduljon újra a magyar filmgyártás, és újra legyenek például magyar tévéjátékok, sorozatok, a színészek újra színészek legyenek a nézők szemében és ne a celebekkel kelljen versengeni, a Való Világ szereplőivel egy lapra kerülni.

filmhu: Az Isztambulban egy kilencedik hónapban lévő várandós nőt alakítasz.

T. R.: Nagyon szerettem a forgatókönyvet és jó volt Török Ferivel és Garas Danival forgatni, ők szuper emberek. Mindig nagyon jó filmet forgatni, főleg, ha azt érzed, hogy a stábnak ez a mindene, és mindenki azon van, hogy ebből valami nagyon jó dolog süljön ki.

 

filmhu: Milyen volt Szabó Istvánnal forgatni?

T. R.: Imádtam! Két napom volt összesen, földig érő póthajam volt és István mindenképp azt szerette volna, hogy végig lobogjon a hajam, ahogy futok, hogy szinte vízszintes legyen. Már a póthaj is elég nehéz volt, de felerősítettek még egy szerkezetet is a fejemre, hogy kitartsa a hajam – namost ezt tartották, tartották, majd „felvétel”, elengedték és annyira hátrahúzott a fejem, hogy nem bírtam el és elestem. Sokat szenvedtünk ezzel, sokat kísérletezgettünk, de nem találtunk rá megoldást. A második nap végén Szabó István megjelent egy csokor virággal és azt mondta, sajnálja, hogy ennyi megpróbáltatásom mentem keresztül. Én meg mondtam, hogy „István, magával öt napot is végigcsináltam volna!”

Annyira érezhető, ha valaki tudja, hogyan kell a színészekkel bánni, és hogy hogyan tartsa a kezében az egész filmet. Reggel leül az egész stáb, megbeszélik, hogy aznapra mi a terv, mire kell figyelni, mit kell leforgatni, mi a cél. Azután elindul a munka, mindenki tudja a dolgát, mindenki tudja a helyét. Nehéz jelenetem volt, mert meghalt benne két gyerekem, egy ötéves kislányt pofon kellett vágnom majd megőrülni és beugrani egy kútba. István mondta, hogy Réka szól, mikor indítsuk a felvételt és addig mindenki csendben van – és olyan figyelem és bizalom áradt felém, hogy azt éreztem, itt nem lehet hibázni. Annyira biztonságban éreztem magam, hogy azt gondoltam, bármit meg mernék csinálni neki. Ez fantasztikus élmény volt. Hogy valaki el tudja érni, hogy egy 40 fős stáb néma csendben rád figyeljen, türelemmel és minden idegszálával a jelenetre koncentrálva.

filmhu: Hosszú évek után tavaly készült el a Diamond Club, Vécsei Márton filmje, amelyben főszerepet kaptál. Ezt azóta sem mutatták be.

T. R.: Azt hiszem, 2007-ben kezdtük el forgatni ezt a filmet, öt éven keresztül forgott, mert sosem volt rá pénz. Marci ilyenkor mindig hálálkodott, hogy de jó, hogy még nem vágattad le a hajad, nem festetted be és nem híztál el. Csabával, (Uglár Csaba, a film másik főszereplője – a szerk.) ilyen szempontból nehezebb volt. A filmet látva azt éreztem, hogy nem értem, miért megy el a lány ezzel a csávóval, mi érdekli benne. Annyira rossznak van beállítva a Csaba, annyira negatív figura, hogy szerintem egy nő sem menne el vele, akármennyire is vágyik a romlottságra. Kellett volna egy kis pozitívum, valami, ami megmagyarázza ezt. A forgatás alatt még teljesen megvolt az agyamban, hogy miért választom ezt a pasit, de a filmből ez nem igazán derült ki.

filmhu: Szerepeltél a Willany Leó című improvizatív táncelőadásban és a Poligamy táncjelenete is azt sugallta, hogy nem arról a pár betanult lépésről van szó. Milyen a viszonyod a tánccal?

T. R.: Ez egy régi történet. Kiskorom óta táncolok mindenfélét, sokévig néptáncoltam, de mindent kipróbáltam, amit csak lehetett. A mai napig amikor csak lehet, járok táncolni, a mozgás a részemmé vált, azt érzem, hogy a tánc a véremben van, én attól szabadulok fel – páran az alkoholra esküsznek, de én attól elalszom vagy hányok.

filmhu: Vérprofi divatfotók készülnek rólad időről-időre. Ennek mennyi köze van a színészethez?

T. R.: Ez azért jó, mert egy olyan nőideált építhetek fel, amit egyébként soha nem gondolnék magamról. Jó érzés, hogy én is lehetek jó nő - ilyenkor mindenki úgy tekint rám. Igazából mindent szeretek, ami a kamerával kapcsolatos, és ez megint egy másfajta kapcsolat fotós és modell között. Emmer Lacival például már elég sokat dolgoztam együtt, és eleinte nem tudtam, hogy mit kell csinálni,de szép lassan ráéreztem. Mostanában készült egy fotósorozat, amelyben fiatal színésznők elevenítettek meg nagy amerikai színésznőket. Én Barbra Streisandot választottam, mert szeretem a lényét és arra is büszke vagyok, hogy az orrom van olyan görbe és nagy, mint az övé! (nevet) Sok fotót csináltunk, de valamiért nem jött ki az, amit akartunk. Gyakran sok energiát igényel, hogy kitaláld, hogy az a beállítás mitől lesz egyedi és sugárzó, hogy ne csak egy tűnékeny kép legyen, hanem valami időtállóbb. Ettől válik ez a munka kreatívvá.

filmhu: Hogy látod magad tíz év múlva?

T. R.: Tíz év múlva 36 leszek. Akkor már lesz két gyerekem szerintem. Már meglesz a Meryl Streepes munkám. A magyar film csúcsra jár, nem győzöm majd visszautasítani a sok felkérést. Akkorra áthelyeződöm majd egy másik karaktertípusba - azt mondják, hogy női színészként nehéz megélni ezeket a korszakváltásokat. Nagyon remélem, hogy olyan elégedett és boldog ember leszek, mint most!