Almási Tamás 1987-ben, két évvel a rendszerváltás előtt kezdte el forgatni ózdi sorozatát, hogy aztán egy évtizeden keresztül kövesse a kohászat leépülését, de elsősorban a munkások életét. Majd visszatért még egyszer, amikor Magyarország az Európai Unió tagjává vált. A legendás, kilenc egészestés részből álló dokumentumfilmet annak idején a Filmszemlén és a televízióban vetítették, az utóbbi években részletekben videómegosztó oldalalakon, esetleg egy-egy filmfesztiválon (például múlt ősszel a Verzión) elcsíphettük, de egyben, a teljes egész sorozat hivatalos vetítésen, DVD-n vagy streaming oldalon nem volt látható.
Archív híradórészletek peregnek a szemünk előtt, lelkesítő zenei aláfestéssel érkeznek a serény dolgozók a vörös csillaggal és a “Tiéd az ország, magadnak építed” felirattal díszített kapun keresztül az Ózdi Kohászati Üzemekbe. A kor híradásait jellemző pozitív muzsika alatt vidáman forognak a hatalmas fogaskerekek, táncolnak a kohó szikrái, a hang pedig a munkásokat dicséri, akik az egész ország számára termelnek, a régi vasból új, kemény acélt öntenek. A narrátor Ózdot, a magyar szocialista nehézipar-fejlesztés mintapéldájaként emlegeti, ahol egy év alatt egymillió tonna öntecset hengereltek. A nép egyszerű embere pedig büszkén és vidáman, léggömbökkel felszerelkezve vonult fel május 1-én.
Almási szemével a május 1-i ünnep egészen máshogy fest. Poros gyárudvaron álldogálnak a dolgozók, hangszórókból szól a beszéd munkásösszefogásról, türelemről, meg arról, hogy ugyan lehet, hogy csökken majd az életszínvonal, de tartsanak ki, küzdjenek együtt tovább. A munkások a kamerának panaszkodnak, hogy bár felülről kényszerítik a selejt gyártását, rajtuk csattan minden, például az is, hogy több milliárdos veszteséget termelt a gyár. Tőlük nem messze a vezetőség álldogál körben, hangzatos szavak és közhelyek repkednek, egyikük az autókból ismert bólogatós kutyaként helyesel gyakorlatilag mindenre. Megérkezik a bor és egy prímás is, a vezérkar rázendít egy-egy műdalra, de mi már képben máshol járunk, a kamera a gyár kopár kerítésén pásztáz.
A sok évtizede álló Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.-t 1948-ban államosították, az ’50-es években pedig az ózdi részleg megkapta az Ózdi Kohászati Üzemek (OKÜ) elnevezést. A következő harminc évben azt a szocialista álmot kergették, hogy nehézipari nagyhatalom leszünk, a ’60-as-’70-es években komoly beruházások és fejlesztések mentek végbe a gyárban és az ott dolgozók valóban elhitték, hogy övék az ország, maguknak építik.
Ám a stáb 1987-ben már csak kizsigerelt, reményt vesztett embereket talál itt, akik a sok esetben selejtes vasat öntik, akik nem hogy előrejutni nem tudnak az életben, de a napi betevőt is sokszor csak plusz munkával tudják megkeresni. Hibába a híradóanyagok hurráoptimizmusa, és a valóságos fejlesztések, a film egy olyan üzemben forog, ahol még a rendszerváltás előtti években is egy százötven éves gőzgéppel dolgoznak a munkások, miközben - ahogy a dolgozók mesélik - irreálisan sok irodát húztak fel az elmúlt években a gyár területén.
A szocializmus évtizedei alatt, a Magyar Népköztársaságban nem volt megengedett a munkanélküliség, “közveszélyes munkakerülő” névvel felcímkézve büntetendő állapot volt. Saját bevallása szerint a rendezőt azért is érdekelte éppen az ózdi történet, mert - ahogy a Filmhu dokumentumfilmes podcastjában, a DocuCastban elmesélte - már hallott arról, hogy évtizedek óta először itt fognak elbocsátani példátlan mennyiségű alkalmazottat.
Szorításban / Fotó: NFI Filmarchívum
A film három munkásember és a gyár igazgatója szemén keresztül mutatja azt a néhány hónapot, mialatt leáll a nehéz hengersor üzeme és kirajzolódik a munkások tragédiája. Almási, mint minden alkotásában, itt is kiemelkedően jó szemmel választotta ki szereplőit, és játékfilmes dramaturgiával hozza közel őket és az egész életük összeomlását.
Horkai Istvánt emeli ki először az izzadt, kormos arcú emberek tömegéből, akit talán főszereplőnek is tekinthetünk, és akinek a története a legtragikusabb. Az ő döntése keserűen mutat rá, hogy hiába volt bármekkora a gyár iránti elkötelezettsége és a hazaszeretete, viszonzásra nem talál. “Maradunk, nekünk itt kell megélni. Én itt születtem, én nem tudnák elmenni” - meséli szerényen berendezett, egyszerű házában.
A többi szereplő más attitűddel viszonyul a helyzethez. Nagy János, aki az üzemi munka mellett szakszervezeti funkciót és önkéntes tűzoltói feladatokat is vállal, nem ennyire érzékeny férfi. Ő a nyugdíjat választja, és szőlőt permetezve meséli, hogy talán pár évvel ezelőtt megsiratta volna a gyártól való távozást, de az utóbbi hónapok után boldogan kacsol vagy karózza a paradicsomot.
A fiatal, kisgyerekes és halk szavú Pál László eleinte látszólag könnyedén beszél arról, hogy ő mennyire mobilis, elmegy innen, később azonban a feleségétől tudjuk meg, hogy komoly konfliktusokat okozott ez a kapcsolatukban, de végül a férfi akarata érvényesült, Pécsett talált bányász munkát.
Ma is érvényes dilemmát boncolgat a három ember három különféle túlélési stratégiája, bár ma sokan külföldön próbálnak szerencsét a jobb megélhetés, élhetőbb közeg reményében. Maradjunk az otthonunk, családunk, gyökereink közegében - legyen az egy kis falu, Ózd, vagy maga Magyarország -, vagy próbáljunk szerencsét - a film példájában Pécsett, a mai lehetőségek szerint más országban? A Szorításban nem ad (és nem is adhat) egyértelmű választ, de a sorozat későbbi filmjei és Almási elmesélése alapján keserű kép rajzolódik ki: bár Lacinak sem folytatódik egyszerűen az élete, Pista belehal a gyárhoz való ragaszkodásába.
Szorításban / Fotó: NFI Filmarchívum
A (puha)diktatórikus rendszerek kiszámíthatatlan működésének példájaként ismerhetjük meg az Ózdi Kohászati Üzemek igazgatójának, az egészen különös arcjátékú Pethes Andrásnak történetét, aki bár más téttel, de szintén áldozata az eseményeknek. Sokszor játszik a kamerának, de sok őszinte pillanatát is láthatjuk. Saját irodájában a rendezőnek elmeséli, hogy miképpen kényszerítették korkedvezményes nyugdíjba vonulásra a megkérdezése nélkül, kiderül, hogy hogyan alkották meg az átformálási terveket a feje fölött, és hogy fű alatt kapta meg a részleteket tartalmazó papírokat. Látjuk izzadtan, érzelmekkel tele az utolsó napján a díszteremben sok ember előtt hangzatos szavakkal búcsúzni.
Vékás Péter, Balogh Gábor és Sas Tamás operatőri munkájának legfontosabb eleme a kiemelten sok közeli, hiszen az összes kétségbeesett mondatnál többet mondanak ezeknek az embereknek a tekintetei - akár éppen a szerény öltözőben húzzák fel a lábukra a dupla zoknit, akár egy tanácsteremben néznek farkasszemet a vezérkarral, ahol ecsetelik nekik (nem teljesen valódi) választási lehetőségeiket.
A vágás és a hang kezelése is sokszor erőteljes játékfilmes jegyeket visel. A zene esetenként komikussá teszi a “nyakkendősöket”, akik a gyár épültei között is sofőrrel és vállalti kocsival közlekednek, akik joviálisan tréfálkoznak és lapogatják egymás vállát miközben a dolgozóik hónapok óta létbizonytalanságban töltik a mindennapjaikat. A gépek kattogásából is zene készült, így illusztrálva a gyár működését. Az alkotók többször élnek a párhuzamos vágás eszközével kiemelve a gyárban dolgozó két osztály közötti tátongó szakadékot, a bizalmi vezetők lecserélhetőségét pedig egyszerű montázzsal mutatják be: Pethes távolságtartóan búcsúzik a titkárnőktől, majd távolodik el azon a hosszú folyosón, ahol néhány jelenettel később ugyanabban a beállításban az új igazgató, Lotz Ernő érkezik és fog kezet ugyanazokkal a hölgyekkel.
Mai szemmel meglepő és nehezen elképzelhető az a nyitottság, amivel Almásit kamerájával együtt beengedték a gyár ügyeit kitárgyaló ülésekre, és széles nyilvánosság előtt felvállalták, hogy a vezetőségben bár egy oldalon állnak, máshogy látnak bizonyos kérdéseket, a gyár jövőjét illetően más megoldást találnak helyesnek. Ám nem csupán a gyár szűk vezetői köre nyit a stáb felé: szemtanúi lehetünk, hogy egy kerekasztal ülésen a kormányból érkező megbízott beszél arról, hogy energiaáremelést kell eszközölniük, amelyet nem a világpiaci mozgásból vezetnek majd le, bevallják, hogy a költségvetésnek forint kell, különben menthetetlenül elúsznak.
Az ózdi sorozat első része nem csak a gyár pusztulását mutatja be drámai módon, de rámutat a Magyar Népköztársaság hamis ígéreteire, és szimbolizálja annak bukását is. Több, mint harminchat évvel a film elkészülte után is beszippant Almási munkája, az évtizedek alatt nem távolodtunk el annyira, hogy a csupán a régmúlt egy ködös történetét szemléljük távolról, mint egy tőlünk független, érdekes eseménysorozatot.
A Szorításban július 20. óta érhető el a Filmión, a sorozat további epizódjai, Az első száz év (1988), a Lassítás (1991), a Miénk a gyár 1-2. (1993), az Acélkapocs (1994), a Meddő (1995), a Petrenkó (1995), a Tehetetlenül (1998), és A mi kis Európánk (2006) egyelőre legális úton sajnos nem érhető el. Reméljük valamelyik streaming szolgáltatón jut mindegyiknek hely.
