A film alapszituációja pofonegyszerű: a napjait semmittevéssel tengető Michael (Cillian Murphy) ezer euróval tartozik a Perrier nevű gengszterfőnöknek (Brendan Gleeson), melynek előteremtésére már csak egyetlen éjszakája maradt. Ha nem fizet időben, választhat melyik két csontját törik el (ujjak és lábujjak nem játszanak). A nem sok kiúttal kecsegtető helyzet kilátástalansága tovább mélyül, amikor felbukkan Jim, Michael rég nem látott apja (Jim Broadbent), valamint belép a képbe a férfi csinos szomszédja Brenda (Jodie Whittaker), aki Perrier egyik emberének lelövésével megmenti Michaelt a térdcsonttörés kínjaitól, ám ezzel ugyanakkor Perrier tízezer eurós vérdíjának célpontjává teszi meg őt és önmagát. A cselekmény innentől fordulatot fordulatra halmozva halad tovább, ám feszített tempója és látszólagos változatossága leginkább súlyos logikátlanságait hivatott elfedni.
A történet meglehetősen sokszor épít véletlenekre és koincidenciákra, és ez, valamint bizonyos esetekben a fordulatok irányvételének kínos kierőszakoltsága, egy idő után igencsak mesterkélt hatást kelt. A Mark O’Rowe drámaíró jegyezte forgatókönyv a filmet uraló esetlegességet a magától értetődés köntösébe bújtatva próbálja elkenni, ám ez közel sem
mindig sikerül neki. A történetvezetés hanyagságát persze könnyen felejtethetnék egy ehhez hasonló markáns karakterekre építő komédia esetében az érdekes, eredeti és a tömény káromkodás mellett azért néha valóban humoros dolgokat is beszóló figurák. Fitzgibbon munkája azonban ebben is inkább csak középszerű, mint igazán jó: emlékezetes karakterek és szállóige gyanús bon mot-ok helyett, az eredetiség nem sok jelét mutató kliségyűjteményt és egy-két felejthető poént kapunk csupán.
A Perrier vérdíja mintha Guy Ritchie méltán kultfilmmé avanzsált korai alkotásainak aprólékosan kimunkált, a tömény erőszakot stílusos humorral ellensúlyozó világába próbálná oltani a fentebb már említett In Bruges drámai töltetét. A dublini alvilág így moralizálgató, már-már költői érzékenységű gengszterfőnökkel, az intelligencia hiányát fizikai fölénnyel kompenzáló verőlegényekkel és filléres, nagydumás besúgókkal benépesített közegében az emberélet árfolyama nyugtalanítóan alacsony tartományokban mozog. Michael életét pedig McDonagh filmjének főhőséhez hasonlóan szintén bénító múltbéli trauma köti gúzsba, melyre a történet során csak apránként derül fény. A Perrier vérdíja tételszerűen felsorakoztatja a zsáner működését biztosító paneleket, melyeket azonban csak halovány utánérzés formájában képes aktualizálni. Míg A Ravasz, az Agy… és a Blöff mind történetvezetését, karaktereit és dialógusait illetően is messze átlagon felül teljesít (ugyanez igaz az In Brugesre is), addig a Perrier vérdíja egyik területen sem képes kiemelkedni a középszerűség ingoványából, és ezen a Michael családjával való konfliktusát történetbe emelő drámai vonulat sem segít. Biztonsági játékot látunk: a film építőelemei készregyártott klisék, melyeket az meglehetősen elnagyolva fűz össze, pergő ritmussal kísérelvén meg elfedni az illesztések kimódoltságát.
A figurák egydimenziósak, ami nem is lenne olyan nagy probléma, hiszen pont ez lehetne a humor forrásának egyik biztos alapja. A hasonló típusú filmek esetében a realista ábrázolásnál nyilvánvalóan sokkal lényegesebb az erős, emlékezetes karakterek felvonultatása, melyek komikum forrását képezhetik, ám ehhez markáns elrajzoltságuk szükséges. A Perrier vérdíja figurái azonban a legtöbb esetben nem, vagy csak a szükséges küszöbszint alatti mértékben mondhatók elrajzoltnak. Megvan bennük ugyan a zsáner által előírt kötelező lazaság, nemtörődömség vagy épp pszichotikusság, ám nélkülözik azt az eredetiséget, ami kiemelné őket a szépen kivitelezett, ám mégiscsak valaminek az utánzása révén létrejött másolatok sorából. Néhány jobb pillanatuktól eltekintve szövegeik is inkább már valahol hallott vicces dumákat idéző dumáknak, mint önmagukban humoros megnyilvánulásoknak tűnnek. A Gabriel Byrne hangján alkalmanként megszólaló mindentudó narrátor modoros konyhafilozofálgatása is igencsak elcsépelt, kilétének történetvégi felfedése pedig a film egyik legkínosabb momentuma.
A közhelyhalmozást esetleg tekinthetnénk valamilyen tudatos reflexív mozzanatnak, erre azonban semmi nem utal. A film egyrészt (vitathatatlanul szépen kivitelezett, ízléses) formájában, a plánozást és a vágást, valamint a történetvezetést tekintve is teljesen konvencionális, másrészt esze ágában sincs kiforgatni a fentebb említett műfaji elődjeitől örökölt kliséket. Szorgos diákként mondja fel a kötelezőt, ám új nézőpontot nem, és egyéni elemeket is csak elvétve kínál. Az általánosnak mondható klisészerűséget meg-megtöri egy- egy saját, humorosnak szánt motívum, ám ezek néhány kivételtől eltekintve (homoszexuális
gengszterpár, az elalvástól rettegő, kokainért kuncsorgó apa) igencsak laposak (lásd például a kerékbilincselés fixációban szenvedő parkolóőr páros időről-időre való felbukkanását).
A humor lapossága egyébként a klisészerűség mellett a Perrier vérdíjá-nak másik nagy gyengesége. Ha mégis működésbe lép a komikum, az leginkább az esetenként kiváló színészi játéknak köszönhető. Ez elsősorban az elvarázsolt apafigurát alakító Jim Broadbent, valamint az emberi érzelmek komplexitása iránt meglehetősen komoly érdeklődést mutató Perrier- t megformáló Brendan Gleeson esetében igaz. A profi kivitelezés, a stílusos cinemascope képek és a viszonylagos mozgalmasság mellett talán az egész filmre jellemző korrekt színészi játék az, ami egyértelműen a pozitívumok közé sorolható.
A Perrier vérdíjá-ra a fentiek ellenére igazságtalan lenne azt mondani, hogy kifejezetten rossz mozi. Pontról pontra hozza a műfaj által elvárt kötelező gyakorlatokat, ám az egyéni invenció területén igencsak gyengén teljesít – a szürke középmezőnyből való kiemelkedéshez pedig ez utóbbi, mint tudjuk elengedhetetlen.
