Tolvaly Ferenc az egyik legfontosabb keresztény zarándokút, a spanyolországi Santiago de Compostelába vezető El Camino bejárása után most egy másik vallás, a buddhizmus szakrális útján gyalogolt végig. Célja csakúgy, mint előző alkalommal, hogy a gyönyörű helyszínekre kalauzoló, különleges embereket és életmódokat felvillantó vándorlás mellett megmutassa a térben megtett út hatására a lélekben lezajlódó, belső utazást is.
A szerző öt hetet töltött Tibetben. A szamjei kolostorból Lhászán át Tarcsenig, a hegy lábáig vezető hosszú utat még terepjárón tette meg. A több keleti vallás által is szentként tisztelt Kailásza-hegyet azonban már gyalogosan járta körül Csepregi Miklós operatőr, Száraz György Miklós író-dramaturg és egy kamera társaságában. 52 kilométernyi út 5300 méter magasságban, a kopár, néptelen vidéken, a hideg és ritkás levegőben.
|
| „Tibet csupasznak hat, mezők, fák nélküli világnak. Valójában azonban Tibet az örökkévalóság kőből kirakott ünneplőruháját viseli.” (Részlet a regényből.) |
Tolvaly Ferenc az utazás alatt a zsebében hordott diktafonba mondta élményeit és gondolatait, ebből született a regény. Az utazás során forgatott képanyagból pedig 85 percnyi filmet készítettek az alkotók, amelyet először nyáron, a kapolcsi Művészetek Völgyében lehetett látni.
A budapesti bemutató az Uránia moziban kapott helyet, ahol a vetítés előtt az alkotók, illetve a szerző felkészüléséhez segítséget nyújtó szakemberek a filmhez kapcsolódó élményeikről beszéltek. Sári László tibetológus megjegyezte, hogy ritka az a mű, amelyben a Nyugat hitelesen tudja ábrázolni a keleti világot. „Fontos, hogy értsék egymást a kultúrák, ne csak seftelni tanuljanak meg egymással”-fűzte hozzá.
A regényhez, illetve a filmhez tekintélyes merchandise kapcsolódik: szinte minden művészeti ágat felölel. Nemcsak könyv és film, hanem a film zenéjét (Amadinda együttes és Márta István) tartalmazó CD, hangoskönyv, sőt októbertől fotóalbum, novembertől DVD foglalkozik Tolvaly Ferenc tibeti utazásával. Az előző, El Camino-projekt sikerét jelzi, hogy amíg azt az utazást a szerző teljes egészében maga finanszírozta, a tibeti út költségeit már támogatók fedezték.
Tolvaly Ferenc azt tervezi, hogy zarándokútjait folytatja, és egy hatrészes sorozatot készít a világ nagy vallásainak szent helyeire tett zarándoklatairól. A Tibetben a lélek a tavaly készített El Caminóval együtt ebbe a sorozatba illeszkedne. A keresztény és a buddhista zarándokút után következhet egy iszlám, taoista, hindu vagy zsidó szent hely meglátogatása. Tolvaly Ferenc még nem döntötte el, mi lesz a következő úticél, bár több terv is formálódik már a fejében. Kérdésünkre elmondta, régóta foglalkoztatja a szefárd kultúra, és szívesen készítene filmet, illetve regényt egy utazásról, mely Budapesttől Toledóig vezetne – az időben is visszafelé haladva. Mekka is felmerült úticélként. Ez az a város, ahol az iszlám vallás szent kövét, a Kábát őrzik, és ahova minden hívő moszlimnak életében egyszer el kell zarándokolnia. „Az alaphelyzet mindig hasonló. Egy kritikus élethelyzetben lévő ember útnak indul, és az utazás során, egy idegen valláson keresztül eljut saját vallásához” – magyarázza az író. Ez a koncepció valósul meg a Tibetben a lélek című filmben is. De megtudjuk, hogy milyen utat tesz meg Tibetben a lélek?
A film sajátosan billeg a különböző műfajok között: hol azt érezzük, a Travel Channel képkockáit látjuk egzotikus kultúrákról és szokásokról, hol az ismeretterjesztő filmek terén múlhatatlan érdemeket szerző David Attenborough tájban imbolygó alakja ugrik be a hágón kapaszkodó Tolvaly Ferenc pirosló dzsekijéről. Máshol a misztikus, belső csendet kereső hős szubjektív nézőpontja lesz hangsúlyos. „Tiszta lappal kezdeni”-szólal meg a hős a film elején. Halljuk tépelődéseit, látjuk a fekete-fehér vagy éppen művészien elmosódott képeket, és óhatatlanul az m1 későesti műsorsávjába szorult filmek jutnak eszünkbe.
 |
| A film két rétege nem mindenhol illeszkedik zavartalanul egymáshoz |
Különböző műfajok filmnyelvi eszközei kombinálódnak, és ez szokatlan elegyet képez. Zavarban érezzük magunkat: nem tudjuk, kinek tekintsük, akit beszélni hallunk. Kérdéseivel küzdő hősnek vagy objektív nézőpontú narrátornak? A film két rétege nem mindenhol illeszkedik zavartalanul egymáshoz. Az első félóra zavarodottsága után hozzászokhatunk a film elbeszélésmódjához, de marad a hiányérzet. Ha dokumentumfilmként nézzük, azt érezhetjük, belénk szorultak kérdések. Nem tudjuk meg, miért kötnek az emberek a szájuk elé kis textildarabkát, és milyen lepényt esznek. Ha egy fiktív én vallomásos, misztikus útkeresésének látjuk a filmet, szintén megválaszolatlanul maradnak kérdések. Miért indult el ez az ember erre a hosszú útra? Milyen fájdalmas élményt akar elfelejteni?
Úgy tűnik, a történet akkor kerekedik ki, ha beleolvasunk a regénybe. A filmben még összefüggéstelennek tűnő mozaikok a helyükre kerülnek. A narrátor szólama a regényben testet ölt: Lhásza város történetét, a mandala jelentését, a buddhista vallás alapjait, a tanmeséket Congka szerzetes meséli el. Ő a kalauz. Mondanivalója élesen különválik a szubjektív nézőpontú elbeszélőétől, aki útnak indult Tibetbe felejteni és keresni. Traumájáról, gondolatairól és lelki útjáról többet tudunk meg, a regényben a figura egy eleven karakter. A filmből kimaradt a regény női szereplője, Laura. Ő a jin – más traumákkal és más gondolatokkal. Az igaz utat nem lelő, de folyamatosan kereső ember, a kalauz és a Nő alakja rímel Dante Isteni színjáték-ának alaphelyzetére. A regényben esik is utalás Dante művére: „Congka egy kövön ül, szemembe néz, úgy beszél hozzám: »Én jártam, hová legtöbb hull a lángból / S láttam, mit sem tud, sem bír elbeszélni / Ki visszatér a magasabb világból.« Most már te is jártál ott – mondja végül, és eltűnik. Honnan ismeri Congka Dante Paradicsomát?”(Babits Mihály fordítása). A filmet tehát nem érdemes önmagában tekinteni. Képei csodálatos helyszíneket mutatnak meg nekünk, ám ezeket a regény tölti fel igazán tartalommal.
De vigyázat, akut szkepticizmusban, pátoszundorban szenvedőknek ellenjavallt.
