Cannes október végén, Karlovy Vary pedig novemberben tartja meg egy szűk közönség előtt a mini-fesztiválját, Velencét pedig félgőzzel, részben online tartották meg szeptember elején. Míg Cannes és Velence kizárólag a szakma képviselőinek szól, Torontó, Karlovy Vary és Varsó nyitott fesztiválok, bárki által látogathatóak, így nemcsak országuk legfontosabb kulturális eseményei közé tartoznak, de a helyiek is részeseivé válnak a programoknak. Varsó a kevés fesztiválok egyike idén, ahol minden filmet élőben lehet megnézni. Semmi sem költözött az online térbe, sőt a legtöbb versenyfilmhez alkotókat is hívtak, az más kérdés, hogy sokan nem tudtak vagy nem is akarnak bevállalni egy nemzetközi utazást.
A vetítések két épületben, a főpályaudvar melletti Multikino plázamoziban és a vele szemben lévő robosztus Kultúra és Tudomány Palotájában zajlanak. Ez az épület minden alkalommal lenyűgöz, amikor ide látogatok, főleg szakadó eső és köd idején (vagyis szinte mindig) félelmetes és misztikus látvány. A lerombolt város közepére felhúzott torony Sztálin ajándéka volt, 1955-ben készült el, 43 emeleten és 123.000 négyzetméteren a sok termes mozi mellett két színház, opera, két múzeum és koncertterem is helyet kapott benne. Az épület egyértelműen Varsó szimbólumává vált, viszont a helyieknek nem a kedvence ez a monstrum, ezért is húznak fel köré pár évente egy-egy felhőkarcolót, hogy fizikailag és szimbolikusan is felülkerekedjenek ezen az ellentmondásos történelmi emléken.
Forrás: WFF
De hogyan is néz ki a vírus csúcsán egy több helyszínes, sok szekcióból álló, sok ezer embert befogadó filmfesztivál? Kicsit nyugodtabb, kicsit kisebb és sokkal-sokkal óvatosabb, mint máskor. A mozikban szigorúan kötelező a maszk, lázat viszont nem mérnek, de ahogy tapasztalom, ez Lengyelországban nem nagyon szokás, két hét alatt egyetlen lázmérőt sem tartottak a homlokomhoz. A jegyet minden előadásra online vettem, érdekes volt a kötelező adatvédelmi rubrika mellett egy olyat is kipipálni, amiben tanúsítom, hogy ha a vírus bármelyik tünetét tapasztalom magamon, nem megyek be a moziba és a jegyárat sem kérem vissza.
A vetítésekre csak minden negyedik jegyet adják el, és még így is volt, hogy nem jött össze a negyedház – ami ugye most teltházat jelentett – és csak páran lézengtünk a gigantikus teremben. Egyrészt logikus, hogy az emberek nem mennek most moziba, és sokkal biztonságosabb, hogy nem lihegünk egymás nyakába, mégis jó lett volna legalább egy kis ízelítőt kapni a fesztivál pezsgéséből, ami annyira hiányzott az elmúlt hónapokban. Filmfesztiválra járni függőséget okoz, nem tagadom.
Forrás: WFF
Öt napot töltöttem Varsóban, ezalatt három magyar és három nemzetközi filmet néztem meg. A legjobban nyilván a magyarok érdekeltek (azokról a következő beszámolóban mesélek), de ha már itt voltam, nem akartam kihagyni egy cannes-i versenyfilmet Japánból és egy Sundance-en debütált agycsavaró filmet sem. Cannes hivatalos versenyprogramját még májusban jelentették be, és bár a fesztivál elmaradt, a beválogatott alkotásokra így is rányomták a pálmás bélyeget. Naomi Kawase True Mothers című filmje is onnan érkezett, szeptemberben a torontói versenyprogramban, Varsóban pedig a Special Screenings válogatásban kapott helyet.
Naomi Kawase egyike a nemzetközileg is elismert és ünnepelt japán filmrendezőknek, állandó vendége Cannes-nak, többek közt 2016-ban annak a Cinefondation szekciónak volt a zsűrielnöke, ami díjjal jutalmazta Andrasev Nadja A nyalintás nesze című filmjét. Kawase a dokumentumfilmesek világából érkezik, ami fikciós filmjeire is rányomja a bélyegét: nyugodt tempójú, érzékeny, emberi filmeket készít, hősei a jelenkori japán társadalmának legkülönbözőbb tagjai, akiknek hétköznapi küzdelmeit kivételesen aprólékosan és közelről mutatja be.
True Mothers
A True Mothers-ben egy jómódú, meddő pár fokozatosan jut el az örökbefogadás gondolatáig, ami Japánban továbbra is feltérképezetlen terület, tabutéma. Szeretetben és boldogságban nevelnek egy kisfiút 6 éves koráig, amikor felkeresi őket a gyermek szülőanyja, egy tinilány, azzal a szándékkal, hogy visszavegye tőlük Asakótt. A drámai találkozás előtt visszaugrunk az időben, hogy az ő oldalát is megismerjük. Családja a szégyentől sújtva egy messzi szigetre küldi őt, hogy egy leányanyáknak létrehozott intézetben hordja ki a gyermeket. A kisfiú elengedése után nem találja a helyét a társadalomban, a családjától elszakad, és olyanokat fogad a bizalmába, akiket nem volna szabad.
Korábbi filmjeihez (A remény receptje vagy a Látomás nálunk is látható volt a mozikban) hasonlóan itt is kulcsfontosságú a természet folyamatos jelenléte, a fákon átszűrődő nap melegséget, boldogságot hoz magával, átjárja az örökbefogadás örömét és a fiatalok szerelmét – ezt az idillt hideg szürkeség váltja, a szerelemben való csalódás, a fojtogató családi légkör, Tokió szűk utcái minden reménytől megfosztják a lányt. A látvány meditatív, Kawase kérdései pedig túllépnek a szigetországon és egyetemessé válnak.
True Mothers
Mikor válik egy nő anyává? Amikor rájön, hogy mennyire vágyik rá, vagy amikor már a karjában tartja a gyermeket? Az is anya, akitől elveszik a gyermekét, aki később jön rá, hogy szüksége van rá, és az is, aki mindig vágyott rá, de sosem lehetett neki? Jó volt újra elgondolkodni ezeken a kérdéseken, és meghozta a kedvem, hogy újra elővegyem Kawase korábbi alkotásait.
Sundance-ről érkezett Lawrence Michael Levine Black Bear című filmje, amiről minél kevesebbet fedek fel, annál jobb lesz mindenkinek (ha valaki mégis többet szeretne tudni, az előzetes itt látható). Allison (Aubrey Plaza, a Városfejlesztési osztályból ismert színésznő tökéletes), a színész-író-rendezőnő megérkezik egy fiatal pár hatalmas tóparti házába, hogy ihletet találjon a következő filmjéhez. Blair (Sarah Gadon) és Gabe (Christopher Abbott) Brooklynból vonult ki a természetbe, hogy a családi házat üzemeltessék. Az érkezés estéjén, ahogy a vacsora asztal felett ürülnek a borosüvegek, egyre több sérelem tör a felszínre, és kiélesedik a vita a nők és férfiak társadalmilag elvárt szerepéről, feminizmusról és párkapcsolatokról.
Black Bear
Aztán mikor azt hinnénk, hogy végig ezt a háromszereplős, filozofálgatós kamaradarabot fogjuk nézni, hirtelen borul az egész. Egy drámai csúcsponton huszárvágással irányt váltunk, az elmúlt háromnegyed óránk bekerül egy másik univerzumba, minden korábban elhangzó mondat és gesztus egy meta-csavarral új megvilágításba kerül. Egymást ledomináló és meghazudtoló szerelmesek, kegyetlen pszichológiai játszmák, az alkotásért minden emberségüket feláldozó művészek, és a bokorban leselkedő fekete medvék még órákkal a film után is tovább piszkálták a gondolataimat. Alig várom, hogy újra lássam, remélhetőleg otthon is minél hamarabb lesz rá lehetőség.
Beszámolónk a fesztiválon vetített magyar alkotásokról hamarosan érkezik.
